Már csak fonnyadást érlel, pusztulást szül a szeptember, október, de mielőtt feketén,

fehéren kimutatná a tél fogait, az őszutói ködök és fagyok csodálatos színeket facsarnak a tájba. A gyorsan sötétbe hanyatló napok megtört aranya, a fákról csorgó rozsdabarna, sárga, piros és narancsszínű fájdalom, az itt-ott felfüstölgő, égő avar zsarátja, fanyar szaga, illata talán csak kellékei, kulisszái ennek az évente megismétlődő, gigantikus négy felvonásos drámának. Csak a fenyők és tuják örökzöldje makacskodik az idővel. Ez az évről-évre gyönyörű agónia, a végső hetek és hónapok mégsem a tragikus elmúlás fájdalmát, hanem a melankolikus, beletörődő elszenderedést sugallják.

   Nem egyszerre, hirtelen tör rá a zöldre, a bokrokra és a fákra a végzet, hanem mint békében halni szokott az ember, kortársakat és nemzedékeket sorban búcsúztatva, egymást követve dobják le lombjukat a fák is. Előbb az akác, a fatulipán, aztán a gyümölcsfák: a dió, a barack, a meggy, a cseresznye, majd a nyárfa veti le levelét, aztán mocsári és erdei tölgyek, hogy aztán a fűzek lombfürtjei és a nyír szív alakú levelei hulljanak a sárba. A legtöbb méltósággal, időben köszön el, de mások, mint a platán még januárban is kapaszkodik sárgán és zizegőn sírva, zörögve a létbe, mintha örökké akarna élni, talán nem tudván, hogy a túl hosszú élet nem mindig és mindenkinek áldás.

   Nekünk egy szelíd, emberszabású táj adatott, de a mi erdeink, ligeteink fái is ugyanazt hirdetik és ugyanúgy az életet és az elmúlást hordozzák magukban, még ha más ritmusban is, mint a libanoni cédrusok, a görög olajfák, a trópusi dzsungelek vagy a kanadai mamutfenyők. Nélkülük nem lenne élet, és nem is lesz, mint ahogy mi sem lennénk, és leszünk. Néha magállunk, rácsodálkozunk erejükre, kortalan szépségükre, az őket körüllengő, bennünk áramló harmóniára és érezzük, hogy kortársaink ők, olykor sorstársaink is lassan hullámzó nyugalmukkal e rövid létben.

  Ha felszáll a köd, felragyog őszi pompájában a táj és a fáktól borzolt fonyódi dombokról, aztán kitisztul a túlsó part is hegyeivel, hajlataival, naponta színváltó pagonyaival, rőt nádasaival, szinte üzenetet hallunk.

   Miről is mesél az ősz és az erdő? Talán arról, hogy csak az tud ilyen szépen elmúlni, aki szépen is élt, meg arról is, hogy mit sem érne az élet pezsgése a halandónak e vég nélkül és talán még azt is susogják a mohás kérgű fák, a zörgő ágak és a tépett lombok, hogy mielőtt az ember ott lenn, kopár falai közt fejébe veszi, hogy oktalanul egyet is kivág közülük, előbb gondoljon rájuk, no meg saját ivadékaira. 

Fonyód, 2014. szeptember