A nádas lágyan ringott a szélben, mintha egy titkos dallamra táncolna. A naplemente aranyló fénye átszűrődött a sűrű szárakon, megfestve a vizet ezernyi csillogó szilánkkal.
   A nád szívében, a rejtett világban, élt egy nádi tündér. Nem volt szárnya és nem csillogott, mint a mesék tündérei. Ő maga volt a nád egy darabja, a víz tükröződése, a szél suttogása. Bőre a fiatal nád zöldjét idézte, haja a száraz levelek finom, bronzos árnyalatát viselte. Szemei a tó mélyét tükrözték, néha nyugodtak és kékek, máskor viharosak és szürkék. Nem volt hangja, mint az embereknek, de a szél értette a nyelvét. A nád susogásában, a víz csobogásában, a levelek zizegésében rejtőztek az érzelmei.
   Magányos volt, de nem szomorú. A nádas volt a családja, a szél a barátja. Figyelte a tó vizén sikló hattyúkat, a parton szaladó apró madarakat, a vízben rejtőző halakat. Érezte a nap melegét, az eső hűsítő érintését, a hold ezüstös fényét. A szél hozta el neki a távoli világ híreit. A mezők illatát, a fák koronájának zúgását, az emberi hangok távoli morajlását. Néha egy-egy eltévedt levél hullott a lábához, idegen tájak üzenetét hordozva.
   A tündér szíve együtt dobogott a természettel. Érezte a tó lélegzetét, a föld lüktetését. Ha a nádasban valami bántódás ért egy apró lényt, az ő szívébe is fájdalom nyilallt. Ha a napfény boldogan csillogott a vízen, az ő lelke is megtelt örömmel.
   Egy este, amikor a hold ezüstös fátyollal borította be a tájat, a szél egy különös suttogást hozott. Egy emberi lélek szomorúságának a hangját. A tündér szíve megremegett. Soha nem hallott még ilyen mély fájdalmat.
   Óvatosan közelebb hajolt a szélhez, engedte, hogy átjárja őt a bánat. Érezte a könnyek sósságát, a reménytelenség súlyát, s bár nem tudott szavakkal vigaszt nyújtani, a lényének minden egyes rezdülésével együttérzést sugárzott. A nád lágyabban susogott, mintha lágyan simogatná a szomorú lelket. A víz halkabban csobogott, mintha együtt sírna vele. A hold fénye gyengédebben világította meg a nádast, mintha vigasztalni akarna.
   A nádi tündér nem tudta elűzni a fájdalmat, de a jelenlétével, a csendes együttérzésével enyhített rajta. Megmutatta, hogy a természet örök körforgásában a bánat is csak egy pillanat, amelyet a remény és a megújulás követ.
   A szél elvitte a szomorúság suttogását, de a nádi tündér emléke megmaradt benne, s talán, egy szép napon, amikor a szél újra erre a tájra sodorja. A tündér lágy susogása emlékeztetni fogja arra, hogy a természet mindig ott van, csendesen vigasztalva a megtört szíveket. A nádi tündér, aki a széllel suttog, a remény és a csendes erő örök szimbóluma marad a tóparti nádasban.

TM