A háború közvetlen kiváltója a szarajevói merénylet volt, amikor egy boszniai szerb nacionalista meggyilkolta a városba látogató osztrák-magyar trónörököst, Ferenc Ferdinánd főherceget és hitvesét 1914. június 28-án. A merénylő az Ifjú Bosznia szervezet tagja volt. A történelem egyik legvéresebb háborújának számított a harctereken elesett 9 millió katonával és további 5 millió polgári áldozattal, akik a megszállások, bombázások, éhínségek, járványok következtében veszítették életüket.
  1914-et írtunk. Ő még csak gyerek volt, 14 éves, nem tudta, mit hoz az élet. Erős, akaratos gyermek, s ezt a jellemét élete végéig hordozta magában. Nem mondható átlagosnak, és úgy is viselkedett.
   Nevelő szülei, akik örökbe fogadták, gazdag zsidó családból származtak. Neki is ezt a sorsot szánták. Aranyművesnek szánták - de Jenőnek ez nem kellett. Dacból, méregből másképp döntött...
   Más hasonló korú srácok, amíg lehetett, rúgták a labdát a grundon, ő gondolt egyet, és belépett a Monarchia hadseregébe. Egy idő után ő is az egyik legkegyetlenebb csatában találta magát.
   Az isonzói csaták az első világháborúban tipikus, felőrlő harcok halmazába tartozott. Viszonylag kis területen nagy létszámú hadseregek csaptak össze, de ezek a csaták területnyereségre nem vezettek, vagy csekély jelentőségűek voltak, ugyanakkor nagyszámú sebesült és halott maradt a harcoló felek mindkét oldalán. Az Isonzó mentén állóháború alakult ki, amely 1917-ig tartott, amikor a caporettói áttörés során az isonzói frontszakasz megszűnt, az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai előre nyomultak Olaszországba.
   Ott harcolt ő is az Isonzó mentén, mint a felnőttek, nem gondolkodott, csak ment előre. Megszállottan, vadul, talán ő maga sem tudta, mi célból. Fiatal volt, de a harcok mezején férfivé érett. Körülvették a háború áldozatai, amerre lépett, mindenütt rettenetes látvány fogadta. De nem visszakozott, mígnem egy nap...
   Ugyanúgy kezdődött, ugyanúgy folytatódott, mint a többi a háború kitörése óta. Kezében puskával, szívében haraggal, vagy talán csalódottsággal, ment, követte társait. Aztán egyszer csak valami történt... Hirtelen megmagyarázhatatlan fájdalmat, nyilallást érzett a fején. Elveszítette eszméletét, s csak azt érzékelte, hogy körülötte minden elcsendesedett, békés volt a táj, annyira szép... aztán sötétség.
   A hadikórházban tért magához, a feje bekötözve, csak az egyik szeme volt fedetlen, azzal csodálkozott rá a körülötte tüsténkedő fehérköpenyes nővérkékre. A tábori ágy kemény volt, a feje zúgott, karján tűszúrások és a bal szemében, a kötés alatt elviselhetetlen fájdalmat érzett. Próbált magyarázatot kapni a történtekre, de senki sem válaszolt. Csak annyit mondtak, hogy pihenjen.
   Teltek-múltak a napok, lassan csökkent a fájdalom. A gyógyulást viszketés kísérte, ami egyre nehezebben volt elviselhető. A fejéről lekerült a kötés, de a szemére tapaszt tettek, és nem engedték, hogy leszedje.
   Egy óvatlan pillanatban mégis csak sikerült letépni magáról a tapaszt. Becsukta jobb szemét és nem látott semmit. Ordítva, szinte magán kívül hívta az ápolót.
- Látni akarok! Hol a szemem? Mi történt? Miért nem látok?
Hívták az orvost, aki nyugtatót adott neki, amitől - ha lassan is -, de megnyugodott. A bal szemét elvette tőle a háború. Alig múlt 14 éves...
  De életben maradt. Még volt dolga ezen a földön...