Ez a hét minden gyereknek a türelmetlen várakozások hete volt. Nem csak a téli szünidő közeledett a jövő héten, hanem a karácsony is. A tanító bácsi már alig tudta kordában tartani a  gyerekeket, akik a szabadság és az ünnepek szelét , illatát érezték. Most bizonyítványt sem visznek haza, így a szüleik nem is fogják őket semmiért dorgálni, Karácsony is közeledik,  így ajándékot is kapnak. Mikor a hét végén még a várva várt hó is lehullott, ez volt minden gyerek legnagyobb boldogsága. Végre eljött a várva várt reggel. Este mindhárom Gy.-t figyelmeztette az apukája, hogy senkit sem fognak felkelteni. Ha hétalvó és sokáig akarja nyomni az ágyat, nyugodtan maradhat, de senki nem fog várni rá. No, csak ezt kellett mondani a legénykéknek. Annyira lázban voltak, hogy el sem akartak aludni. Nyugtalanul, türelmetlenül forgolódtak, és igazán nagyon későn aludtak el. Így nem csoda, hogy mind a hármat az apukája ébresztette, mert természetesen nem gondolták komolyan, hogy itthon hagyja őket Győző bácsi. A három apuka megegyezett, hogy felváltva oktatják a „vadász tanoncokat“, így biztosan többet tanulnak majd meg. Ma éppen ennek az ötletnek a szellemi szerzőjén, Győző bácsin volt a sor, hogy az oktatást megkezdje.

Kicsit kemény, zimankós reggelre ébredtek. Az anyukáik úgy beöltöztették őket, mintha Szibériába készültek volna. Győzőéknél volt a találkozó. A Három Gy. úgy gondolta, Győző bácsi veszi a puskát és int a Szimat névre hallgató magyar vizslának mint máskor. Győző reménykedett, hogy talán még neki is megengedik, hogy hozza a „fegyverét“ – a légpuskát, amit este jól szem elé tett, hogy az apukája is lássa. Nagy volt a meglepetés, mikor Győző bácsi felvette a téli kabátot, és intett a gyerekeknek. „ Hát a puska?“ kérdezte kicsit csalódottan Gyuri, mert Győző ezt sem merte szóba hozni.

„A puska most pihenni fog.“ mondta titikzatosan Győző bácsi, és mindhárom legényke vállára egy kisebb zsák kukoricát akasztott. Jómaga is a vállára dobott egy talán négyszer akkora zsákot, és indultak volna. Persze, Szimat is úgy gondolta, ahol vadászok vannak, neki is ott a helye, és elsőnek rohant a kijárati kiskapu felé. Nagy csalódására Győző bácsi visszaparancsolta. „Tudjátok legények élelmet viszünk az állatoknak. Ilyenkor felesleges a puska, mert csak ártogatna, és a kutyát sem szokás vinni, mert riasztaná a vadat.

Ahogy kiértek a faluból a szűz havon sok nyomot lehetett felfedezni. „Látjátok fiúk, a hóban úgy olvashattok, mint a nyitott könyvben.“ magyarázta Győző bácsi. A Nagyvadászok „szakértő“ szemekkel próbálgatták vizsgálni a nyomokat: „Ez biztosan farkas nyoma!“ állapította meg Gyuri, de Győző bácsi kijavította:“Ez egy házi macska volt, biztosan egerészett . Farkasokat errefelé nem igen látni, azok csak feljebb az erdős vidékeken tanyáznak.“ „ Hát milyen vadat lehet itt látni?“ érdeklődött Gyuszi. „ A mi vadászterületünk síksági kisvadas terület, hiszen magatok is tudjátok, hogy főleg körvadászatokat szoktunk szervezni ahol inkább mezei nyulakat, fácánokat lövünk. Látjátok, az ott éppen egy mezei nyúlnak a nyoma .“ mutatott Győző bácsi egy jellegzetes nyompárra.  Nagyon nyugodt, csendes volt a táj. A falu határa inkább sík vidék volt. Itt- ott kisebb, de kopár domb is kimagaslott, de a távolban látni lehetett a Szalánci hegység erdeit , és azért akácos erdőcske, füzes ártéri liget is tarkította a tájat. Az éjjel  hullott egy kevés friss hó, ezért az egész táj a pihenés, a nyugalom a téli romantika világát tükrözte. Persze, a Három Gy. nek ez a táj annyira ismerős volt, hogy semmi szépet nem láttak benne. Ők inkább a nyomokat figyelték, mert szerintük ez hamarabb vadászembernek való cselekedet, mint gyönyörködni a tájban. „Győző bácsi! Ez biztosan farkas nyom lesz, mert még a farka nyomát is látni a hóban!“ kiabált Gyuri. Győző bácsi kicsit megállt, és kémlelte, honnan hová vezetnek a nyomok. „ Nicsak, a ravaszdi koma az akácosból! Úgy látszik, lejár a felső végre. Te Gyuszi, majd kérdezd meg, az éjjel nem dézsmálta- e meg valakinek a tyukólat a róka, mert ez bizony róka volt, amelyik az akácosban tanyázik.“ A Három Gy. jelentőségteljesen összenézett. „Jó tudni, hol tanyázik a róka, mert oda azért ellátogatunk .“ villant át mindhárom Gy. agyán. Mivel még nem volt nagyon kemény tél, varjúk sem nagyon röpködtek, de Győző felfedezett a levegőben egy nagy madarat:“Apuka, nézd, egy sas!“ „Dehogy sas, ez egy gatyás ölyv. Nézzétek a jellegzetes szárnyrajzát.“ Nagyarázott a Nagyvadászoknak Győző bácsi. Kicsit már kezdtek fáradni, de olyan csodálatos dolgokat láttak, hogy ez minden fáradtságot megért. Érdekes, hogy eddig is járták ők a tájat, mégsem látták ilyen érdekesnek, mint most. „Nézzétek azt a mozgó pontokat ott a távolban a fasor mellett, azok őzek.“ mutatta Győző bácsi.  Ahogy közeledtek az etetőkhöz, a nyomok is egyre sűrűsödtek. Győző bácsi nem is érkezte magyarázni, annyi sok volt belőlük. Őzek, vaddisznók jártak az etetőhöz, egy- egy róka nyom is látható volt. „Győző bácsi, ez valami nagyon nagy őzike volt, mert a nyoma olyan nagy akár egy tehéné.“ Kiabált Gyuszi. „Ez szarvasnak a nyoma, gyerekek. De most már kicsit csendesebbem szóljatok, mert megriasztjuk a vadat. A templomban sem kiabálunk, és a természetben sem illő!“ magyarázta Győző bácsi. Ahogy közeledtek az etetőkhöz, mozgásra lettek figyelmesek.“ Nézzétek, egy egész őzcsorda.“ Mutatott Győző bácsi.“ Nem szívesen zavarom őket, de az ünnepekig már nem jövünk, tele kell pakolnunk az etetőket.“  Az őzek talán érezték, hogy a nagy két lábú lények most nem akarják őket bántani. Igaz, hogy a közeli akácos szélére vonultak, de ott türelmesen várakoztak. A Három Gy. ilyen közelről soha nem látott őzeket. Volt köztük sok suta a gidájival, de akadt egy pár agancsos őzbak is. Kőzben Győző bácsi az etetőkbe szórta a kukoricát, és egy elzárt fészerből szénát is hoztak, jól megpakolták az etetőket.  A Nagyvadászok felbátorodva kezdtek újra zajoskodni, ás szaladgálni a várakozó őzek felé, de Győző bácsi ezt nem engedte. „Tanuljátok meg, hogy az etetőknél soha nem szabad az állatokat riogatni. Ti sem szeretitek, ha evés közben zavarnak titeket.“ Ez nagyon érthető beszéd volt.

Lassan indultak is haza. Most már könnyebb volt a járás, hiszen a zsákok üresek voltak. Visszafelé is sok érdekes nyomot láttak, és egy füzes felé közeledve Győző bácsi megállította őket: „Nézzétek, ott egy vaddisznókoca vonul, három malacával. Várjuk meg, még bevonulnak a fák közé, ne zavarjuk őket.“

Nagyon fáradtan, de boldogan értek haza. Annyi élményben volt részük, mint eddig még soha. Titokan azért megbeszélték, hogy a két ünnep között minden áron látogatást tesznek a „ravaszdi koma tanyáján“. –Ezt úgy mondták, ahogy Győző bácsitól hallották, hiszen  most már biztosan Nagyvadászok.-Vagy mégsem?

Folyt. Köv.