Nagyapámat, aki négy nyelven beszélt, nagyon szerettem. A meséit, és ahogy fúrt, faragott, tevékenykedett a ház körül, miközben nagyanyám a világ legfinomabb palacsintáját sütötte nekünk. Minden nyaramat velük töltöttem, alig vártam, hogy láthassam őket. Ősz haja és ősz körszakálla volt, ráncos arcából kék szemei pedig mindig mosolyogtak rám.
     Körülbelül tizenkét éves lehettem, amikor azt mondta, gyere, elmegyünk túrázni, ott is alszunk.
     Megpakoltuk hátizsákjainkat, igaz, nem messze, olyan három kilométernyire mehettünk egy kis patak mellé. Madárcsicsergős, kellemes délután volt, hallgattuk a távolban a róka ugatását, az őzek szaladását, és egy vaddisznó árkon-bokron csörtetését. Észrevette nagyapám a mókust, és az avarban megbújó sündisznót is megmutatta. Úgy gondoltam, ő mindent tud.
     Felállítottuk a sátrat, előkészítettük a tüzet, szalonnát sütöttünk, zsírját gondosan kenyerünkre csepegtetve, és amikor jóllaktunk, mutatta a fénylő csillagokat, mondta a nevüket, mitológiai történeteiket.
     Aztán felém fordult, és így szólt, szeretnék elmesélni neked valamit. Már nem vagyok fiatal, bármikor elszólíthatnak az égiek, hogy én is egy csillag legyek, és ezt tudnod kell, ez az életem története.
     Majd mesélni kezdett...

     - 2 évesen bekerültem egy árvaházba.
     Apám szinte a születésemmel egy időben halt meg, ott maradtunk négyen gyerekek, négy éhes száj. Anyám egy kocsmába ment dolgozni reggeltől estig, a legnagyobb testvérem, aki tizenegy éves volt, vigyázott ránk.
     Aztán odaköltöztünk a kocsmáros nagy házába, ahol ennyi ingyen munkás még nem dolgozott. Nagyon hamar eljárt a keze, kerültük, ha tehettük, és nem mertünk ellentmondani neki soha. Anyám kisírt szemei, kék zöld foltjai erre tanítottak bennünket. Én még nem értettem, de a testvéreim félelme átragadt rám, és nagyon ritkán mertem sírni, nem is beszéltem, csak voltam.
     Órákig játszottam az asztal alatt a szőnyegrojtokkal, bujkáltam a székek lábai között. Egyszer idegen emberek jöttek, elvittek bennünket egy nagy épületbe. Én a kicsik közé kerültem, testvéreim Isten tudja hova. Később tudtam csak meg, hogy anyámat agyonverte a kocsmáros, de semmi baja nem lett miatta, mert a város összes rendőre, előkelősége, bírája nála ivott, így nem ítélték bűnösnek. Anyám leesett a lépcsőn, azt írták a halotti bizonyítványába.
     Érdekes, hogy sok mindenre emlékszem ebből a koromból, bár igaz, más dolgom sem volt, csak figyelni, ma is magam előtt látom a színes szőnyeget, a kocsmáros nagy hasát, hatalmas lapátkezét, amivel anyám törékeny testét...
      Itt egy kicsit elhallgatott, szemei jobban csillogtak a tűz fényénél.

      - Aztán fél év múlva egy gyermektelen zsidó családnak megtetszettem, és hazavittek. Kedves emberek voltak, halkan beszéltek, simogatták a fejemet, és esti mesével altattak el. A fürdőkádat szerettem a legjobban, addig játszottam a kellemes melegvízben, amíg ki nem hűlt.
     Napközben kiöltöztettek, büszkén sétáltak velem a városban, ahol a boltjuk volt. Hatalmas kék szemeimet dicsérték az ismerőseik, jó volt velük. Szerettem a bolt szagát, mindent árultak, cukorkától a cérnáig, igazi paradicsom volt. Jiddisül beszéltek velem, hamar meg is tanultam.
     A ház, ahol laktunk, tágas, világos volt, szép bútorokkal, és egy, a ruhásszekrény mögötti rejtekhellyel. Hamar megtanították nekem, hogy egy intésükre odarohanjak, és elbújjak. Addig kellett ott maradnom, amíg értem nem jönnek. Volt benne villany egy gyenge égővel, pont elég arra, hogy ne legyen sötét, élelem, víz, mondjuk WC helyett csak egy vödör, de pár napra biztos menedéket nyújthatott bárkinek. Egy ideje érezhető lett a változás. Egyre többet tartózkodtunk otthon, a régi ismerősök elfordították tőlünk a fejüket, már nem mosolyogtak ránk.
     Egyszer apámat le is köpték, pedig semmit nem csinált, csak ballagott hazafelé.
   Megéreztem a félelmüket, igyekeztem csendes lenni, keveset beszélni. A változás még rémisztőbben közeledett. Engem egyre többet rejtegettek, nekik pedig a kabátjukra sárga csillag volt varrva.
     Az ajtó dörömbölésére riadtunk hajnalban, anyám azonnal belökött a rejtekhelyre. Ott gubbasztottam, nem hallottam semmit, annyira jól volt szigetelve. Vártam, csak vártam, közben aludtam, amikor megébredtem, kekszet meg almát ettem.
     Sokáig tart, úgy éreztem, ezért elhatároztam, hogy kijövök.
     Résnyire nyitottam az ajtót, és kikukucskáltam a szekrényből.
     Nem volt ott senki, de minden felforgatva, és pár piros foltot is felfedeztem a szőnyegen.
    Nem értettem, hat éves voltam ekkor. Gondoltam, megnézem, hátha a boltban vannak. Az utat tudtam, egyedül is odataláltam. Annak ajtaja tárva, nyitva volt, minden szétszórva, és a padlón összetaposva.
     Nem tudtam, mit tegyek, így visszamentem a lakásba, pár napig ott ücsörögtem, meg az utcát jártam, hátha megtalálom szüleimet.
     Valakinek ez feltűnhetett, mert értem jöttek, és újra az árvaházba vittek, sok hasonló gyerek közé.
    Mintha a sors ismételné önmagát, egyik délelőtt megjelent egy feketébe öltözött, szomorú szemű asszony, aki magával vitt. Megint egy nagy házba, de most csak ő volt ott, két cseléd, meg én.
     Pont akkora ruhák sorakoztak a szekrényben, amelyek jók voltak rám, és ismét szépen felöltözve sétálgattunk, és dicsérgették hatalmas kék szemeimet.
    Csak németül beszéltek velem, és egyre többet megértettem. Az egyik cseléd aztán elmesélte, hogy az asszonynak meghalt a fia, és én kísértetiesen hasonlítok rá. A férje magas rangú náci katonatiszt, ritkán jön haza, és elnézi feleségének ezt a gyereknevelősdit, ha általam vigaszra talál.
      Talán háromszor, ha találkoztam vele három év alatt. Magas, kékszemű, tekintélyt parancsoló alak volt.
      Kezet fogott velem, együtt étkeztünk, sétáltunk pár napig, aztán elment.
      Az asszony kezdte levenni fekete ruháit, már egy színesebb kendőt, kalapot, majd nyári ruhát is felvett.
     Igyekeztem a kedvében járni, végül is jó volt hozzám. Megtanított írni, olvasni, könyvtárba, színházba jártam vele, késsel, villával, úrifiú módon ettem. Udvarias, kedves voltam mindenkivel, kezet csókoltam a hölgyeknek, amitől olvadoztak.
    Kilenc évesen egyik alkalommal könyvárból hazajövet senkit nem találtam otthon. Az utca viszont tele volt emberekkel, katonák, és tankok vonultak végig.
     Álltam és néztem őket, ekkor hirtelen egy katona felkapott, majd nevetve feldobott az egyik harckocsira. Én is nevettem, egyáltalán nem volt ellenemre a dolog.
      Egy kaszárnyába mentünk, ahol kenyeret, meg valami szalonnafélét nyomtak a kezembe.
     Leültem a katonák közé, és együtt megettük. Ekkor jött oda hozzám egy kutya. Eddig még nem volt kutyám, de annyira szelídnek tűnt, hogy megsimogattam. Attól kezdve nem tágított mellőlem. Később megtudtam, hogy Adolfnak hívják a katonák, merthogy németjuhász fajta volt.
     Valahogy nem volt kedvem elhagyni ezt a helyet, otthonom már nem lévén, ott maradtam.
     Így hát alig voltam tíz éves, mikor besoroztak orosz katonának. Meg kellett hamar tanulnom ezt a nyelvet is, mert engem küldtek mahorkáért, vodkáért. Gyors voltam, nyomomban Adolf kutyával, igyekeztem alkalmazkodni a helyzethez.
     Tizennégy évesen igazi egyenruhát kaptam, amin már voltak csillagok, igaz egy lyuk is szívtájékon, de ez nem zavart. Tisztelegtem, és oroszul beszéltem. Adolfot pár év múlva a kaszárnya végében temettem el, nagyon öregen.
      Egyszer hívatott a parancsnok, hogy tolmács kellene, németül beszélő, így hát hivatalos titulusom is lett.
      Egyre több helyre vittek, hol jiddisül, hol németül, hol magyarul fordítottam, és iratokat másoltam.
     Közben teltek az évek, egy irodában dolgoztam, a követségen, ott is laktam egy kényelmes szobában. Mondhatnám, aranyéletem volt egészen addig, míg meg nem jelent egy delegáció.
     Magasrangú tisztek és családjaik érkeztek, azt kaptam feladatul, hogy mutassam meg nekik a várost, tolmácsoljak, kísérjem őket vásárolni, meg amit akarnak.
     Igen ám, de amikor megláttam, elnémultam. A legszebb lány állt előttem, akivel valaha is találkoztam.
     Aranyszőke haja copfba fonva, mosolya pedig olyan édes volt...
     Nagyapa ismét elábrándozott kicsit, mire folytatta.
     Ez két hétig tartott, akkor utaztak vissza. Eddigre összebarátkoztunk, címet cseréltünk, majd a levelek jöttek, mentek. Főnököm nem értette, mi van velem, hanyag lettem, álmodozó, olyan bávatag.
     - Beteg vagy? - kérdezte egyik nap, mire töredelmesen bevallottam bánatom okát.
     Annyira nevetett, majd leesett a székről.
     - Sose búsulj, jövő hónapban mennem kell haza, elviszlek, hogy láthasd azt a kislányt.
     Így is lett, ott voltunk egy hónapig, vissza pedig már ő is jött velem. Ő lett a te nagyanyád, édesapád édesanyja, aki a világ legjobb palacsintáját süti nekünk - és rám kacsintott.
     Most már tudod, miért beszélem a nyelveket. Végül is a sors amilyen kegyetlen volt, hogy elvette az igazi anyámat, adott helyette kettőt. Két különböző nemzet asszonyai, de ugyanúgy tudtak szeretni. Kerestem őket, de az egyik meghalt egy táborban, a másikat pedig rák vitte el. A férfiakról nincs tudomásom, hova lettek, ahogy a testvéreimet sem találtam meg soha.
     Kék szemeidet pedig tőlem örökölted, benned, mintha magamat látnám ennyi idősen.
     Ezzel elhallgatott, bámultuk a tüzet, lassan a kezéért nyúltam, és megszorítottam. Nem kellettek további szavak, tudtuk, mi összetartozunk.

TM