Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

A Nyugatinál még lőttek.

Dáma Lovag Erdő...
Dáma Lovag Erdős Anna képe

    Ha az ember visszaemlékezik megélt rövid életében, milyen fontos események voltak a történelemben, a XX. században, bizony volt elég.Tizenkét évesen, már értettem, 1956.-ban Édesapám nagy keserűségét, aki a „Don kanyart” is megjárta, hogy elvették a földjeit, TSZ-be vitték gépeit, lovait, mindent, amit elért a háború után.
   Átéltem a beszolgáltatás rémes, félelmetes idejét. Amikor valóban lesöpörték a padlásunkat! Édesanyám szoknyája mögé bújva néztem, mikor elvitték a hizlalt disznókat az ólakból! Géppuskával hajtották őket a teherautóra! Még az utolsót is,amit hat gyermekes család lévén, Édesapámék a családnak hizlaltak!
   Láttam öreg, jóságos papunkat az Állami Áruház kirakatában pellengérre ültetve, táblával a nyakában, mert 2 bödön zsírt találtak nála a szószék mögött!
    A falunkban  az emberek össze-össze jöttek beszélgetni a kocsmában, s mivel Édesapámat tisztelték a faluban szorgalmas munkája miatt, sokat beszélgettek vele. Én nagyon szerettem az Édesapámat, s bizony sokat sündörögtem –körülötte. Hallgattam az emberek panaszait, na meg a politizálást. Így hallhattam, mi történik a világban, mi az a Szuezi válság? Kicsit homályos volt, de azt megértettem, hogy messze van, megnéztem térképen..
- Attól nem, kell félni, az messze van! –nyugtatott meg  Édesapám. - Amitől félni kell, az az itthoni helyzet. Az emberek teljes elkeseredése, a szegénység !
    A Szabad Európa rádiót hallgatva, - Közel éltünk a Nyugati ország határhoz - a bemondó bizonygatta, hogy velünk érez magyarokkal, de csak titokban lehetett hallgatni! Erősen zavarta a közelünkbe telepített radar állomás, amit a határ közelében telepítettek le egy tanyaközpontba. Ezeket az előzményeket átgondolva, s jó történelem tanáromnak köszönhetően ma már nem csodálkozom, hogy szinte vártuk, hogy történjen valami az országban!
   Kitört Budapesten a forradalom! Mondta be rekedt hangján a Szabad Európa rádió! Az emberek szinte eufórikus állapotba kerültek, a nagy örömtől. Az iskolában a történelem tanárunk boldogan jött be a tanterembe, s közölte: „Kitört a szabadságharc Budapesten!” Az iskola  rendésszel leszedette a vörös csillagot, meg a címert a táblák fölül a tantermekben.Kirakatta helyettük a feszületeket. Elrendelte, hogy minden óra előtt énekeljük el a Himnuszt.
   Mi diákok boldogan fogadtunk szót, csak úgy zengett az iskola a Himnusz énekléstől. – Később ez lett a bűne: Tizenöt év börtönt  kapott érte! S azután a történések pörögtek gyorsan, mint egy film kockán. Az osztálytársam édesapját választották meg a falu vezetőjének. Büszkék voltunk rá! Örültünk, hogy kitört a forradalom! Zajlottak az események, az orosz óra is elmaradt! Úgy gondoltuk, jobb lesz ezután.
   A falu főterén leszedték  az emberek a vörös csillagot a Hármas halom tetejéről. Édesapám nem volt ott, mert Szigetközben fuvarozott, a Duna töltést javították, mert a tavaszi, nagy Dunai árvízkor az ár átszakította a gátat. Október 26.-án nagy tragédia történt Mosonmagyaróváron! A békés tüntetők Himnuszt és Szózatot énekeltek, fegyvertelenül vonultak az Orosz laktanya elé és követelték, a parancsnok vegye le a csillagot! A parancsnok a békés emberek közé lövetett! Nagyon sok sebesülttel, s halottal volt tele a laktanya előtti tér!
   Édesapám nem tudott a Szigetközből hazajönni, mert lezárták a Mosonmagyaróváron átvezető utakat. Azután ő is otthon termett a gyorsan terjedő hír után. Jött a hír, nagy harcok vannak Budapesten, a békésen felvonuló egyetemisták által vezetett tömegbe lőttek, s elkezdődött a harc! Nincs élelem!
   A Rádió kérte a parasztságot, segítse élelemmel a budapesti lakosságot, forradalmárokat! S terjedt a forradalom lángja. Nővérem, aki óvónő volt, Ő is Mosonmagyaróváron ragadt, mert segített a sebesültek ellátásában. Édesapám bíztatott bennünket: „Ne féljetek, ezután csak jobb lesz!
   Azután történt valami, ott fenn Budapesten! Nagy Imre Miniszterelnökünk kétségbeesve kérte a nyugati országokat a Szabad Európa Rádióban: - Segítsetek, segítsetek ! – Majd dübörgő tankok áradata vonult végig a falunkon- Mosonszentjános főutcáján, s rengett a föld! A lánctalpak, mintha minden embert be akartak volna taposni a földbe. A tankokba nem lehetett belátni, ők is féltek, ne hogy gyújtó palackot kapjanak!  Azt kérdezték, merre van Szuez ? Én is értette , mert hangosan kiabáltak az iskolám előtt, s már akkor értettem az oroszt. Az osztrák határra mentek! A  tizenhárom napos  forradalmat leverte az orosz tankok nagy áradata! Budapesten leverték a forradalmat, de nem adta meg magát könnyen! Mondta be a Szabad Európa Rádiója. Még most is hallom azt a zenét, amit ezekben a napokban sugárzott folyamatosan a Rádió ! 
- Levágom, az egyik disznót! - mondta Édesapám. A másikat meghagyjuk a családunknak, Te Édesanya vidd el a disznó egyik felét Budapestre a testvéreidnek, biztos éheznek! A másik felét Győrbe viszem a testvéreimnek.
   Megegyeztek szüleim, s így is történt! Most sok év után ,mikor írom a soraimat, úgy érzem ez a mi kis forradalmunk könnyen az életünkben kerülhetett volna! De  mi erre nem gondoltunk akkor!   
   Édesapám becsomagolta a feldolgozott disznó egy részét,hurkát,kolbászt. Mi Édesanyánkkal együtt, Gyurka öcsémmel, aki 7 éves volt, akkor, én 12. Elindultunk vonattal Budapestre! Édesapám kivitt bennünket az állomásra, felrakta a csomagokat is a vonatra, akkor már jártak a vonatok. Két kis öcsém otthon maradt Édesapámmal. Megérkeztünk Budapestre! Mikor a Keleti Pályaudvaron leszálltunk a vonatról, akkor éreztük meg, milyen nehezek a csomagok!
   A nagy meglepetés ezután következett! A szép pályaudvaron kívül, belül nagy lövések nyomai, rombolás! Mint csatatér után. A pályaudvar előtt a 15.-ös villamos, amivel szerettünk volna menni, fel volt borítva! Láttuk édesanyámmal mindketten:
- Ezen mi nem utazunk! Ne féljetek gyerekek! – mondta édesanyám, majd a 78-as trolival, aminek itt a közelben van a végállomása elmegyünk a Hősök teréig, s ott átszállunk a 72-es trolira, az elvisz minket a Rudas László utcába. A megállóval szemben lakik Mariska nénje. Akkor még nem gondolta Édesanyám sem, ez nem is olyan egyszerű dolog! Elindultunk! Egy lélek sem volt az utcákon! Egyre félelmetesebb volt a helyzet! Délután volt, hamar sötétedett. A csomagok nagyon nehezek voltak, vágta a szatyor kezünket. S a csomagok vittek bennünket, nem is mi őket! A bőrönd szinte összepréselte ujjainkat!  
- Csak jönne a 78-as troli! –mondta édesanyánk, vagy félóra elteltével a megállóban. Távoli lövéseket hallottunk néha. A troli nem jött!
   Édesanyám egyik nővére a Nyugati pályaudvar melletti Rudas László utcában lakott. A Bajza utca és a Rudas László utca sarkán a Nyugati pályaudvar alatt húzódó „Tunel” aluljáróval szemben.
   Elindultunk a 72-es troli megállójához a Hősök tere felé. Abban bíztunk, talán a 72-es trolik járnak! Cipeltük a nehéz csomagokat, mi gyerekek volt, mikor a földön húztuk magunk után. Én ismertem ezt a környéket, mert többször jártam édesanyámmal ezen a környéken, meg itt nyaraltam is nyaranként. Megrémített a csatatér, amit akkor láttam! Félelmetes volt! A nagy Sztálin szobor fej nélkül, ledöntve feküdt a földön, vagyis a darabjai! Kicsit örültem is neki, mert azt mondta egyik nyáron a nagynénim, hogy ez a zsarnokság szobra, s régen egy szép templom állt a helyén! 
   Kisvártatva egy csoport géppisztolyos, sietős ember közeledett felénk. Az egyik megszólította Édesanyámat.
– Jó asszony, hova megy ezekkel a kisgyerekekkel, meg a nagy csomagokkal?
- A Nyugatihoz a Rudas László utcába. –mondta édesanyám.
– Ne menjenek oda, mert ott még lőnek! Ha mégis, legyen nagyon óvatos! Szinte suttogta, s eltűnt előlünk a többiek után a következő utcába.
– Lőjenek! –mondta az én bátor, hősies Édesanyám. – Mi innen vissza nem fordulunk! Ezt talán csak magának mondta biztatásul. Vagy nekünk, hogy lássuk, nem kell félni, mert ő bátor!  
   Féltem biz én! Fáztam is!  Nem tudom, melyik volt nagyobb a félelem, vagy a hideg! De én vacogtam, s húztam magam mögött a nehéz csomagot!
– Félek! - mondtam Édesanyámnak. Láttam az öcsém sem volt bátrabb nálam. – Hát itt még valóban félni lehet, de ugye mi bátrak vagyunk! – Bíztatott Édesanyánk.
    Otthon nem is gondoltam, hogy ilyen nagy forradalmi harcok voltak itt! S jött a 72-es troli!  Jött üresen, de jött!
- Üljenek fel gyorsan jó asszony ! – mondta a troli vezetője Édesanyámnak. - Nagy merészség volt öntől, hogy ilyen veszélyes időben elindult a gyerekekkel!
   A troli csak a Szondi utca és a Bajza utca sarkáig megy, ott visszafordulunk, mert a Nyugatinál még lőnek! A forradalmárok nem nyugszanak bele, hogy a tankok szétlőtték Budapestet! Ők még kevesen, de elkeseredetten harcolnak! Közben elértük a Szondi és a Bajza utca sarkához, ott leszálltunk. A troli vezető pedig a felső vezetékre való csatlakozást visszafelé fordította. Nagyon sokat segített! Négy megállót vitt bennünket, de nem kellett addig is a nehéz csomagokat cipelni, na meg egy kicsit biztonságban is éreztük magunkat, amíg a trolin ültünk! Kis vártatva valóban hangos lövések hangja ütötte meg a fülünket! Lekuporogtunk öcsémmel egy szép, rácsos kapu bejáratának kőtömbje mellé, az Epres kerttel szemben, ahol a kertben egy szobor állt, Szent György, aki legyőzi a sárkányt! A troli elment. Mi tanácstalanok voltunk, nem tudtuk mi tévők legyünk !
- Gyerekek gyertek mögöttem, s ha lőnek guggoljatok le a csomagok mögé! -  mondta az Édesanyánk.
- Nem gondoltuk apátokkal, hogy ilyen veszélyes a helyzet! Szép óvatosan elindultunk araszolva a Rudas László utca felé! Egyre hangosabban hallottuk a lövéseket a Nyugati felől. Előbb egyet, egyet, majd többet, majd csend!
   Mi is megálltunk. Már majd nem sírtam! Féltem! Arra gondoltam, ha sírok, a Gyurka öcsém is rákezdi, és abból csak baj lehet! A Bajza utca sarkán a Rudas László utca 81-es ház sarkához értünk. Édesanyánk azt mondta, maradjunk a csomagjaink mögé bújva a Bajza utcában. Ő kinéz a Rudas László utcára, s ha nem lát senkit, akkor int, s fussunk gyorsan utána szorosan a fal mellett.
     Míg Édesanyánk kinézett a Rudas László utcára, mi a csomagok mellett guggoltunk. A Bajza utcában szembe velünk egy általános iskola volt. Csak néztem a szép domborműveket, s arra gondoltam:
- Milyen jó lenne ilyen szép iskolába járni! - Szerettem az én iskolámat, de most ilyen jutott eszembe! Talán azért,hogy biztonságot érezzek, s a félelmem eltereljem. Édesanyám gyorsan jött vissza.
– Gyertek gyerekek,nem láttam senkit ! – mondta sürgetve.
     A lövések egyre hangosabbak voltak. - Biztos a kőrúton lőttek! – mondta Édesanyánk, mert látta, hogy félünk. A saroktól a második házba mentünk a 79.-be. Édesanyánk csengetett. Senki, semmi!Még négy- ötször csengetett, s egyszer csak az első emeleti ablak kinyílt, s kinézett valaki. A következő percben egy visító ismerős hangot hallok - Tera! S a következő percekben kinyílt a nagy tölgyfa ajtó, s kezek nyúltak felénk és berántottak bennünket a kapu mögé. Édesanyám testvére, Mariska néném volt, aki kiáltott. Ő volt a házmester.
- Hogy kerültök ide?- kérdezte ijedten. A Nyugatinál még lőnek!...Szent Isten! Mit kerestek itt ilyen nagy veszedelemben?  - Jajgatott tovább nagynéném. - Nem halljátok még a lövéseket? - Aztán sírva fakadt. Sírt örömében. A két testvér, úgy ölelte egymást, hogy még nem láttam olyat! Az emberek, a lakók minket ölelgettek. – Kis hősök! – mondták! – Megmentőink! Bizony, napok óta alig eszünk, minden zárva van, s, ha kimegyünk a boltok elé sorba állunk, közénk lőttek!
   Már nem emlékszem hány napig voltunk Budapesten! Egy hétig, vagy tovább? Az utca egyre csendesebb lett, lövések távoli hangja is elcsendesült. A hősök elhallgattak!
 -  Ha becsukom a szemem, most is látom  az Epres kertet, a művész tanyát, a Bajza utcai iskolát, szép domborműveit, ahol szemben kucorogtam a csomagok között a kis öcsémmel együtt. Látom a bátor Édesanyánk, akinek testvéri szeretete nagyobb volt, mint félelme!
    Hallom a nyugati pályaudvar alatti „ Tunel”  aluljáró süvítő hangját, a forradalmárok futó lépteit az alagút vaslemezén.. S látom a szép Budapestet, ami akkor romokban hevert. S látom a hős troli vezetőt és kalauzt, akik akkor is végezték munkájukat, mikor a „ A Nyugatinál még lőttek!”... S látom a szenvedő budapesti embereket, átgázolt felettük a TÖRTÉNELEM!
   Mindez, s minden eszembe jutott, mikor  beléptem a Bajza utca 54. számú kapun, a” Béke Ház” kapuján, mint „Béke Nagykövete” Ötvenkét év múlva, s megsimogatom a kapu melletti nagy dísz követ. S szemben látom a művész kertben most is a „ Sárkányölő Szent György” szobrot, ott, ahol régen állt mozdulatlanul a fák alatt.  

Rovatok: 
PÁLYÁZATOK