Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Otthon

Rácz Endre
Rácz Endre képe
A tavaszi napfény éltető melege mindent és mindenkit életre hívva ragyogott le az égről. Az emberek már nem érezték jól magukat csöndes házaikban, s a virágoknak is terhes volt már a föld védelmező ölelése. A fák rügyei kinéztek, a nemrég még alvó ágak rejtekéből, és napról napra, szinte szemlátomást fakadtak levéllé, virággá, borítva dús lombozattá kopasz ágaik. A baromfiudvarban szorgalmas kapirgálás, a kaptárak körül hangos döngicsélés jelezte az életet. A hátsó udvaron, egy pár hetes csikó próbálgatta tudományát.
— Ravasz. Úgy fogják hívni, hogy Ravasz — mondta a gazda kisfia, odalépve apjához, aki a padlásfeljáró grádicsának alsó fokán ülve kosarat font.
— Jó – hagyta jóvá apja –, legyen úgy.
    A kisfiú boldogsággal nézte a csikót, amint az önfeledten élvezte az élet szabadságát. Hosszú percekig vágtázott körbe-körbe, majd mikor berohant az istállóba, hogy anyja tejétől új erőre kapjon, a kisfiú felnézett az égre:
— Pacsirta – kiáltott lelkesen.
— Na, hát akkor most Ravasz vagy Pacsirta? – kérdezte apja.
— Nem a csikó neve Pacsirta, hanem az égen van pacsirta.
— Ja, azt hallom.
— Édesapám, elmeséli?
— Mit?
— Hát azt, mikor a városban járt.
— Mit szeretnél hallani?
— Hát, hogy mi volt ott.
— Semmi, kisfiam, semmi.
— De valami csak volt?
— Semmi, ami számomra fontos lehet.
— És a pacsirta szépen szóló dala?
— Nem dalol ott fiam a pacsirta.
— Miért nem,
— Túl zajos neki a város. Messzire elkerüli.
— És kiscsikók sem rohangálnak?
— Nem. Azokat falusi-, tanyasi gazdáktól veszik, ha már készek a munkára.
— És vadvirág, amit édesanyámnak szoktam szedni a réten?
— Kő borít ott mindent.
— És a végtelen puszta, aminek a túlsó végén az ég a földdel összeér?
— Ott házak takarják a végtelent.
    Ekkor az utcáról hangos szó szűrődött be az udvarra. Ismerősök találkoztak, akik már messziről köszöntve egymást kezdtek jóízű beszélgetésbe. A kisfiú kinézett, s e látvány újabb kérdést vetett fel benne:
— De az emberek ott is köszöntik egymást az utcán, és ott is megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat?
— Nem. Ott szótlanul mennek el egymás mellett. Idegen ott mindenki, mindenkinek – mondta, és a közben elkészült kosarat letette maga mellé, s helyette kisfiát ültette az ölébe. A kisfiú most édesanyjára nézett, aki a ház előtt serénykedett, mosolyogva a hallottakon.
— Édesanyám már járt a városban?
— Nem, még nem jártam – mondta bájosan, miközben ő is odament hozzájuk, megsimítva kisfia arcát, és szorosan markolva meg párja kezét.
— Hát ne is menjen oda édesanyám.
— Miért ne?
— Mert nincs ott semmi.
— A mi értékrendünkkel nézve nincs – javította ki apja.
— Szerintem ők nagyon szegények.
— Miért?
— Hát, csak úgy gondolom – mondta a kisfiú, miközben láthatóan valamin töprengett.
— Nekik is megvan a maguk gazdagsága.
— Édesapám?
— Tessék?
— Mi a gazdagság?
— Az mindenkinek mást és mást jelent.
— Édesapámnak mi a gazdagság?
— Nekem nincsenek nagy igényeim. Engem nem nehéz gazdaggá tenni.
— De mégis mi az?
— Meleg otthon, szerető család… Ti.
    A kisfiú, pillanatnyi tűnődés után, felugrott édesapja öléből, megfordult és annak combjára csapva kiáltott fel:
— De hiszen akkor mi gazdagok vagyunk! – És elkezdett ő is rohanni a csikó után, aki jóllakottan már újra az udvaron vágtázott. Szülei hangos nevetésben törtek, miközben boldogsággal tekintettek az udvaron szemük elé táruló látványra. Néhány kör után a csikó újra visszament az istállóba. Őt követve a kisfiú is visszarohant, s egy hirtelen mozdulattal ugrott szülei ölébe, miközben újra felkiáltott:
— Gazdagok vagyunk!
Szülei könnyes szemekkel, de nevetve ölelték át, és e pillanatban olyan mérhetetlen szeretet volt, ami írói eszközökkel talán meg sem fogalmazható…
 
Rácz Endre ©
2017 02. 05. Szerep
Rovatok: 
Irodalom