Nem is tudom, hogyan kezdjem a történetemet. Nem mindennapi dologról szeretnék nektek írni. Ez egy igaz történet. Pár évvel ezelőtt esett meg egy kisvárosban, távol mindentől a világ végén, ahol tán még a madár sem jár.
   Ebben a kicsi városkában élt egy nyomorék kisfiú. Egész nap a kerekesszékében üldögélt és szomorúan nézte kortársait, akik vidáman játszottak. Szeretett volna ő is futkosni velük, fára mászni, vagy önfeledten úszkálni a közeli tóban.
Bármennyire is vágyott erre, bénasága nem engedte meg, hogy a gyerekekkel tartson. Könyörögve kiabált utánuk:
–Vigyetek engem is magatokkal. Kezdetben még néha - néha tologatták az utcában, de egy idő után megunták. Mindig találtak valami ürügyet, hogy kibújjanak a kérés alól.
   Hol azt füllentették, hogy majd hamarosan visszajönnek érte. Hol meg, nem is játszani mennek, hanem szüleiknek kell segíteni. Természetesen egyik sem volt igaz. Teher volt számukra a nyomorék kisfiú.
   Szegénynek végül be kellett látnia, senki nem akar vele játszani. Nem közéjük való. Ő egy nyomorék, akivel senki sem akar játszani. Ez nagyon fájt neki. Amikor nem látták, mindig sírva fakadt, és napról napra szomorúbb lett. Szülei nem segíthettek rajta. Barátokat pénzért nem lehet venni. Bármennyire is szeretné az ember. Ha kell valami, akkor elmegyünk a boltba, kifizetjük az árát, és megvesszük. Pénzért vett igaz barát nem létezik. Egyik szép nyári nap délelőttjén édesanyja találkozott egy fiúval az utcájukban. Távolról ismerték egymást.
    Az asszonynak hirtelen jött az ötlet. Valójában nem gondolta át a tettének a következményeit. Akkor ott ilyesmi nem jutottak az eszébe. Csak az járt a fejében, hogy kisfiának örömet szerezzen.
A félig idegen fiúhoz lépett és mondta neki:
–Kisfiú, legyél a fiamnak a barátja! Adok pénzt, ha ezt megteszed. Annyi lesz a dolgod, hogy minden nap eljössz hozzánk és játszatok.
    Melyik az a gyerek, aki nem kap az ilyen ajánlaton. Szívesen elfogadta a nő kérését. Játszani kell és ráadásul ezért még pénzt is adnak neki. Kell ennél jobb üzlet?
   Kezdetben minden rendjén is ment. A barát rendszeresen megjelent náluk, és játszott a nyomorék kisfiúval. Tolta a kerekesszékét, társasjátékoztak, sőt még labdázott is vele kint a kertben. Hamarosan a házuk kacajtól, jókedvtől lett hangos.
   Úgy látszott mindenki boldog. A nyomorék kisfiú megfeledkezett a bajáról, arca kipirult, s látszólag minden megváltozott. A pénzen vett barát is elégedett volt, hiszen minden nap egy százas ütötte a markát. Mindezért csak játszania kellett, amit úgyis szívesen tett.
   Egy idő után már családtagnak számított a házban. Az volt a furcsa, ha véletlenül valamiért nem jött.
Ilyenkor a kisfiú állandóan az ablaknál ült a kerekesszékében, és leste a kertajtót, ahol barátja érkezni szokott.
Ha egy nap barát nélkül telt el nagyon szomorú volt. Szerencsére ez csak ritkán esett meg. Barátja mindig pontosan érkezett, és lehetőleg sokáig maradt.
   Annyira a családhoz nőtt, hogy még bevásárolni is elkísérelte a nyomorult kisfiút, amikor a boltba mentek édesanyjával. Ha idegen látta őket, azt gondolhatta, hogy testvérek. Néha hátuk mögött összesúgtak az emberek:
–Nézzétek, milyen jó testvérek!
Pedig, ha tudták volna, hogy mindezt pénzt teszi, lehet más lett volna a véleményük.
    Az egyik ilyen utcai séta alkalmával egy csapat fiú jött velük szemben. Lehettek úgy öten hatan. Már úgy tűnt rendben elmennek egymás mellett, amikor az egyik srác megfordult és gúnyos hangon megjegyezte:
–Én bizony száz forintért nem lennék barátja ennek a nyomoréknak. Kérjél többet anyjától, ha azt akarja, hogy fiának barátja legyen!
   A nyomorék fiú anyja meghallván a gyerek megjegyzését, mindjárt másra akarta terelni a figyelmet. De már fia is, és a pénzért vett barát is meghallotta, amit a gonosz kölyök mondott.
   Mindkét gyerek arca színe megváltozott. A nyomorék fiú arcára a kétségbeesés piros rózsái ültek ki, a másik meg a szégyentől irult - pirult. Akkor még nem lehetett tudni, hogy a csúfolkodók előtt szégyelli magát, vagy más miatt. A kerekesszékben gubbasztó fiú ijedten kiáltott fel:
–Te nem is vagy nekem igaz barátom. Ugye?
   A másik erre nem tudott, mit felelni. Szégyenlősen lehajtotta a fejét, majd a nőre nézett. Mintha attól szeretett volna segítséget kérni. A nyomorék fiú édesanyja zavarban volt. Mindenfelé nézett csak a fiára nem. Most nem akarta, hogy tekintetük találkozzon.
–Válaszoljatok! Tényleg pénzért vett barátom van?
A távolban még mindig hallatszott a fiúk vihogása.
   Végül a gyerek anyja kezdte el a magyarázkodást. Össze-visszadadogott mindenfélét. Hangjából érződött, hogy nem találja a megfelelő szavakat.
–Tudod, drágaságom, az úgy volt…
–Nem akarom hallani. Milyen szép volt, már azt hittem nekem is van igaz barátom - ahogy ezt kimondta elsírta magát, és ha nem lett volna béna, valószínűleg elrohant volna. Így csak lélekben hagyta ott anyját és a barátnak vélt fiút.
–Néni, elmegyek - szólalt meg egy kis idő elteltével a kerekesszéket toló gyerek. - Többé nem fogok eljönni. Kezét csókolom!
–Várjál kisfiú - szólt utána a nő. - Itt a száz forint.
–Nem kell - válaszolta bánatosan.
A nőnek egyedül kellett hazatolni a kerekes székes fiát. Nem volt ebben semmi különös. Máskor is már számtalanszor megtette ezt.
   Újból szürke, szomorú napok jöttek. A nyomorék fiú alig beszélt a házbeliekkel. Ha kérdezték, csak röviden, pár szóval válaszolt. Olyan volt, mintha nem is ebben a világban élne.
   Egyetlen szórakozása volt, ülni az ablak előtt és nézni a kertajtót. Talán maga sem tudta, mit remél, vagy miért nézi, mint egy eszelős.
   Anyja hiába vigasztalta, nem tudta felvidítani. Elszállt a házból, mint ősszel a vándormadarak, a vidámság. A szomorúság és a bánat fészkelte be magát a falak közé. Olyan volt, mintha a gyász nehéz lehelete lebegne mindenhol.
   Senki nem tudta felvidítani a fiúcskát. Édesanyja mindennel próbálkozott. A kedvenc ételeit készítette el számára. A nagyszülők gyakran tettek látogatást, ezzel is felejtetni akarták a csalódást és a szomorúságot.
Vigasztaltak reggeltől estig, szinte egészen addig, míg el nem aludt.
Hiába volt minden a jókedve már sohasem jött vissza. Túl nagy megrázkódtatás volt az utcai jelenet.
    A vásott kölykök gúnyolódása mélyen beleégett a szívébe. Lehetséges, hogy onnan kitörölni nem is lehet.
Anyja jól tudta, kár is lenne újabb barátot keresni, az már nem lenne az igazi. Kisfia az első alkalommal megérezné, édesanyja megint pénzért vett neki barátot.
   Szomorúságban teltek - múltak a napok, s közben semmi sem változott. A fiúcska hallgatag lett. Alig beszélt, ha kinyitotta a száját, akkor is csak a legfontosabbakat. Mindez a napi szükségletre korlátozódott.
   Szülei aggódtak érte. Tanácstalanok voltak, nem tudták, mit kell tenni ilyen esetben. Az orvos adott egy beutalót a kórházba egy teljes kivizsgálásra.
   Valójában ott sem tudtam, mit kezdeni vele. Fölírtak egy tucat gyógyszert, ami természetesen nem használt, sőt talán még rosszabb állapotba került tőlük. Reménytelen volt a helyzete. Sokan már arra is gondoltak, hogy szegényke telkileg teljesen összeomlik.

Már javában ősz volt. Hullottak a fákról a száraz, elsárgult levelek. Odakint az utcán hideg szelek csavargatták a bokrokat.
   Akkor is az ablaknál ült, és mereven bámulta a kertajtót. Néha - néha egy pillanatra becsukta a szemét. Látszott rajta, hogy ilyenkor igen gondol valamire. Mintha még egy kicsit el is mosolyodott volna. De az is lehet, hogy ilyenkor sírásra görbült az ajka. Ily rövid idő alatt ezt nem lehetett megállapítani.
   Hirtelen olyan dolog történt, amire senki, sem mert gondolni. Ő is azt hitte, hogy csak álmodik. Nem lehet igaz. Káprázik a szeme, vagy képzelete űz vele csúnya tréfát.
–Jön. Itt van - mondta kiáltva.
Anyja, aki a szobában volt és valamit tett - vett a háttérben összerezzent ennek hallatán. Először azt hitte, hogy a postás. De valami azt súgta neki, nem lehet az. A fia hangja egészen másképpen csengett. Valami remény, fenséges dolog hangzott ki belőle.
–Ki jön? - kérdezte félbe hagyva a munkát és a kerekesszék irányába nézett.
–Ő - válaszolta röviden.
–Ki az a ő, kisfiam?
–Tudod, az a fiú, a barát.... - ekkor elhallgatott. Nem bírta végig kimondani. Hangja elcsuklott. Látszott, hogy az egész teste remeg. Legszívesebben felugrott volna, de betegsége nem engedte.
–Mit akar? - kérdezte a nő kissé bosszúsan, és elindult az ajtó felé, hogy beengedje. - Nincs itt semmi keresnivalója. Tudtommal nem felejtett nálunk semmit.
Hosszú csönd következett. A fiúcska, nem mert megfordulni. Lehajtott fejjel várt és fülelt, vajon mit beszélnek az előszobában.
–Csókolom, néni! - hallatszott az ismerős hang.
–Szerbusz! Mit akarsz?
A fiúnak nehezen jött ki a hang a torkán. Olyan volt, mintha egy nagy gombóc állta volna el a hang útját.
A nő türelmetlenül sürgette:
–Na, mondd, miért jöttél? Nem érek rá. Mi az a csomag a kezedben? Itt felejtettél valamit?
A fiú újból nekilátott, hogy kinyögje jövetelének a célját.
–Tetszik tudni, nagyon megbántam, ahogyan viselkedtem, és hogy elfogadtam pénzt... - itt megint elakadt.
–Nem számít. Felejtsük el! - mondta idegesen - Különben is én beszéltelek rá. Szervusz! - akarta becsukni az ajtót, de a fiú kitámasztotta a lábával.
–Hiányzik a fia - sírta el magát. - Tessék megengedni, hogy barátja legyek! Nem kell pénz. Csak úgy ingyen. A kapott pénzt összegyűjtöttem, és vettem neki egy könyvet. Mindig erről a könyvről beszélt. Tessék, itt van a csomagban! Szépen becsomagoltam. Kérem, vigye be neki! A nő hirtelen nem tudott, mit felelni. Az szemeit könnyből szőtt fátyol takarta be. Gyengéden megfogta a fiú kezét.
–Gyere be, add át te neki! Innentől kezdve, ez már a ti dolgotok. Én ebbe nem szólhatok bele.
Lassan a kerekesszék elindult az előszoba felé. A szobában csend volt, csak a kerék súrlódása hallatszott a parkettán.