Kislányom!

  Ezt a könyvet neked, és unokáimnak írom. Legyen útmutatótok, hogy úgy tudjátok nevelni  gyermekeiteket, ahogy mi szerettünk volna téged: hazaszeretetre.
   Ahogy szüleink, a politika beágyazódása miatt sok mindenről hallgattunk eddig, mint mások is. Így nőtt fel egy nemzedék igaz történelemismeret nélkül. Sokan bíztunk abban, hogy majd letisztul, s addig így helyes, ha elfogadjuk. Nem tehettünk másként, vártunk. Nem nevelhettünk különcnek, hisz ebbe a társadalmi életbe kellett belenőjetek. Pedig világos, ha egy nemzet történelmét kitörlik, annak a nemzetnek nem lehet jövője. Mire építkezünk, ha nem él e fogalom: HAZA
Azért ne vessetek meg bennünket! Mint ahogy szüleink, mi sem tehettünk másként. Nagymamádék megpróbálták.
   Öten voltunk testvérek. Anya nem kaphatott munkát, így volt lehetősége nevelni a gyerekeket. Azok a csodálatos esték…Körülültük és ő olvasott nekünk, mesekorszak után történelmi regényeket. Mások voltunk, mint a többiek. A velünk élő eseményeket ők sem írhatták át. Nem
beszélhettek arról, miért állt meg a fekete autó, kik azok a „népnyúzó kulákok”, akiknek kapuján ott
áll elrettentő példának az írás, kik az osztályidegenek.
   Az iskolában így mondták: ők a nép ellenségei. Gyerekeik ki voltak közösítve. Nem érezhettünk részvétet, ha egy osztálytársunk apja öngyilkos lett, vagy éppen kitelepítették családját. Inkább magára hagytuk, elhúzódtunk tőle. Tanáraink vigyáztak, hogy ne beszélhessen róla velünk, s mi nem kérdezhettük. Így nőtt fel egy nemzedék: sodródó és sivár, mentes az érzelmektől.
 Azért tudd, hogy a magyar nemzet mindig büszke volt történelmére. Anyukám sok történelmi regényt olvasott nekünk. Tudtuk, hogy vannak könyveink elásva, amiről senkinek nem beszélhettünk. Majd egyszer eljön az ideje, hogy ezeket is olvasni fogjuk – mondta anyukánk.
   Csak jóval később, felnőtt fejjel értettük meg: „Ha elveszik egy néptől történelmét, azzá tehetik, amivé akarják.” – ez történt az elmúlt ötven évben. Az agymosás évtizedei kis híján megpecsételték országunk sorsát. Ha egy nemzedéknek már nem számít, hogy magyar, s hogy lehetne hitben élni, s egy ország sorsában gondolkodni, ott a politikai kalandorok tarolhatnak. Évtizedek, és egy új nemzedék kell, hogy felnőjön itt, hogy hazátokra figyeljetek. Az erkölcsi pusztítás, amikor az árulók ezreit nevelik ki, zsarolással ügynököket, politikai biztosokat a legfelsőbb iskolákban, személy zetiseket, akik eldöntik, ki maradhat az egyetemen, amikor nem tudhatod, őszintén beszélhetsz-e padtársaddal, az osztályból ki a listaíró, miközben látod, hogy a legjobbak kihullanak, s amikor a legjobb tanárok egyik napról a másikra elmennek… Sohasem tudhattuk meg, hogy miért. Már megszoktuk, hogy nem lehetünk őszinték… 
   Most szemetek előtt átértékelődik a történelem, de nem érthetitek micsoda szégyennap nemzetünk életében 2004. December 5. Talán vannak már remények fordulatokra, de hogy tehessetek érte, s hogy jól is szavazzatok, meg kell tudnotok, hogyan jutottunk el idáig.

VISSZAPILLANTÁS

   Nem írhatok úgy a jelenről, hogy ne nézzek vissza múlt időkbe. Te már árnyékát sem ismerhetted nagyszüleidnek. Nagymamád kétszer halt meg számunkra. Amikor te születtél, már rég nem volt önmaga. Kétségbeesett a gondolattól, hogy unokái így ismerjék meg őt. Szeretete csupán féltés volt már akkoriban, amikor te nagyocska voltál.  „Meneküljetek itthonról, míg nem késő! Nem szabad, hogy lássák az unokáim ezt a siralomházat! Itt már nem él meg az öröm –, legalább ők ne érezzék, mit éltünk át. Mentsétek őket és magatokat!” – mondogatta a viszontlátás öröme helyett, ha hazalátogattunk,- és te ezt nem érthetted, miért mondja.  
   Tudod, kislányom, amikor veled tértem vissza ebbe a házba, pici csecsemővel, azt hittem, életet hozok ide újra… Menteni akartam őket. Sejtelmed sincs, milyen volt ő akkor, amikor még bennünket nevelt, s olvasott nekünk. Ahogy átéltük a mesevilágot, majd kibontakozott előttünk a történelem… Apukánk, a te nagyapád is velünk hallgatta, velünk sírt egy-egy könyv végén. Soha nem unatkoztunk. Házunk volt a nagycsalád lelki menedéke. Ő, a nagymamád volt nagyapa lelkiismerete is. 
   Nagyapádnak asztalos műhelye volt, nagymamád örökségéből gépesítve. Nagymama írta a megrendeléseket, vezette az adókönyvet, és kísérte figyelemmel a határidőt. Vissza-visszajártak a kuncsaftok, hozva magukkal újakat is. Az egész járásból nálunk rendeltek bútorokat.  A ktsz-ben megbízhatatlan, iszákos segédek dolgoznak, oda nem megyünk bútort venni. - mondogatták.
 Ha összejött a nagycsalád, családi ünnepeken, előkerült a kishegedű is, amit még gyermekkorában kapott anyukám. Egyedül tanult meg rajta játszani. - mesélték.  Nótáztak, s ilyenkor megelevenedett előttünk a gyermekkoruk, és vidám estéket éltünk. Csak később éreztük a félelmet a levegőben.

AZOK AZ ÖTVENES ÉVEK

   Nyírbátorban így éltük ezt át. Talán harmadik elemista voltam akkor, bátyám ötödikes. Jencivel egymás kezét fogva mentünk iskolába, és soha el nem engedte út közben a kezemet. Láttuk egy kapu előtt megállni a fekete autót. Komor, rosszarcú emberek szálltak ki belőle. Mire hazafelé mentünk, ez volt arra a kapura írva: NÉPNYÚZÓ KULÁK. Otthon vibrált a feszültség, és a félelem a levegőben. Mi éreztük, titkolóznak előttünk. Arra is emlékszem még, hogyha már lyukas volt nagyon a cipőnk, igazolást kellett kérni az iskola igazgatójától a javíttatáshoz, és csak a ktsz-be vihettük javíttatni. Az igazolás mellé egy jegyet kaptunk, kettőnk cipőjéhez már nem adtak. Ezzel vállalták el a javítóban. Akkor már öten voltunk testvérek, Árpi és Hajnalka még kicsik voltak. Fel sem merülhetett bennünk a gondolat, hogy újat vehetnének. Jeggyel álltunk sorba kenyérért, zsírért, cukorért. Anya finom húslevest főzött tökbélből, jól felzöldségezve, és nem éreztük, hogy hiányzik belőle a hús.
 Vasárnapi ebédhez az udvarunkon álló galambdúcból kisgalambot vágtak. Így volt nekünk vasárnap hús az asztalon. Emlékszem az új szomszédokra is. Velünk szembe költözött egy idős házaspár, Boriska néni és Jani bácsi. Nekik nem volt gyerekük. Az iskolából hazafelé mindig megállítottak bennünket beszélgetni. Kedvesek voltak, de nem jártak hozzánk, pedig úgy tűnt, nagyon is kíváncsiak voltak ránk, szerették a gyerekeket. Mindenről kérdezgettek, de főleg a műhelyről, segédekről, mikor szállítottak bútort, ki volt nálunk tegnap,- minden érdekelte őket - .
   Egy reggel éppen iskolába indultunk, amikor előttünk is megállt a fekete autó. Rossz-arcú, mogorva emberek rontottak be hozzánk. Még az ágyunkat is feltúrták, a szalmazsákokat is, bennünket, gyerekeket jól megráztak, hogy beszéljünk. - Mit rejtegettek egész éjjel a padláson? – kérdezték tőlünk is. Félelmetesek voltak, rosszarcúak, még álmunkban is visszatértek sokáig, s felsírtunk éjszakánként.  Mi tudtuk, hogy apu reggel bosszankodott, hogy a tanulók égve hagyták a villanyt, amikor felrakták a deszkákat. Azt hitték az új szomszédok, egész éjjel rejtegettek valamit nálunk. Ők jelentették fel a családot. Ekkor költözött be hozzánk is láthatóan a félelem. Agitátorok jöttek, hogy be kellene adni a műhely gépeit. Miért nem lép be a pártba?  - faggatták. Nekem nincs vaj a fülem mögött. – válaszolt apu éppen a legkegyetlenebb zsidóverőnek -, akinek a múltjáról már rég nem beszéltek. Nyilas sem voltam. – Aki agitálta, legkegyetlenebb nyilasvezér volt a járásban. – beszélték egymás között szüleim, de már mi is hallhattuk. Most ő lett a legkegyetlenebb padláskotró, és ő rugdossa össze a parasztokat, hogy lépjenek be önként a Tsz-be. Volt, aki belehalt az agitálásba, annyira összerugdosták.
   Apukám hosszú időre eltűnt. Erről előttünk nem beszéltek, bár nagyon hiányzott nekünk. Anyukánk levelet írt egy barátunknak, akit rég apu mentett meg fiatalon – meséltek róla nekünk, micsoda idők voltak azok. Amikor elhurcolták a zsidókat, előtte apura, mint régi iskolatársára bízta elásott kincseik titkát. – őrizd meg nekem Jenő! Ha visszatérne valaki a családból, csak neki árulhatod el! Ő volt az egyetlen visszatérő községünkben, aki megtalálta, amit elrejtett. A többiek lakásában már lakott valaki, - többnyire pártemberek családja, s nem kaphatta meg, amit itt hagyott. 
   Ez a régi barát, Rézműves Dezső bácsi a belügyminisztériumba került. – Ha bármi gondod akad Jenő, ha bárki bántani akarna, szólj nekem, üzenj! Rám mindig számíthatsz! – Így történt, hogy szüleimet nem deportálták, de osztályidegen lett a családunk. – Ezt mi nem egészen értettük, de éreztük az iskolában, mintha idegenek lennénk a többiek között. Úttörők sem voltunk, pedig vágytunk közéjük.
   Még él bennem egy régi kép: Egy bogaras úriember, egy különc vénlegény járt hozzánk akkoriban, Sztuhár bácsinak hívtuk. Híres mérnök volt valamikor, egy báró leszármazottja. Róla megfeledkeztek. Ki tudja, hova deportálták a családját… Csodálatos tervei voltak a Borsospápával. Ez volt a legszebb kirándulási hely a környéken. Egy természetes tó volt ott, erdővel koszorúzva. Mi úttörők is ott majálisoztunk és valamikor régen a cserkészek. Van egy kis kimentett vagyonom még, s ezt Nyírbátor díszévé, igazi parkerdővé alakítom. Ámulva hallgattuk álmodozását, amikor az apu műhelyébe jött barkácsolni. - Ez az ifjúságé lesz, ennek a tervnek élek – mondogatta, ahogy szőtte az álmait, szinte beletüzesedett. Mi gyerekek szájtátva hallgattuk, amikor a nagy terveiről mesélt szüleinknek. Egyedül csak hozzánk járt, azt tudom, mások bolondnak tartották. Milyen csodálatosan barkácsolt! Hozzá is kezdett a tókotráshoz. Akkor figyeltek fel rá. – Hát, ez hogy maradt még itt, ez az arisztokrata? – Elhurcolták. Talán öt-hat év telt el, míg újra láttuk totál-hülyére veretve.  Nem tudjuk, hol élt ezután.  Az erdő körül látta valaki, lerongyolódva, mint egy koldus élt. Vagy inkább kóborolt, míg élt, nem is volt hol laknia, később azt hallottuk, éhen halt. Az erdőnek nem lett többé pártfogója azután. A kikotort tavat sem próbálták megmenteni. Szemetet hordtak bele, miután belepte a hínár. Nem is voltak akkoriban szakemberek, bár társadalmi munkában megmenthettük volna kedves kirándulóhelyünket, hisz ilyesmire mindig kaphatók lettünk volna. Itt volt sportlehetőség, akár egy erdei tornapályának is alkalmas lehetett volna, s csodálatos erdei tisztás, igazi majálisnak való, és madárfüttyös erdő körülötte. Talán ez volt a sorsa: pusztuljon minden, ami az urakra emlékeztet. Így pusztultak le a kastélyok miután minden értéket széthordtak belőle. Az enyészeté lett minden, ami szép még véletlenül megmaradt. Talán dacból hagyták lepusztulni, hogy ne lássunk semmi jót a múltrendszerből. Azért sejtjük, honnan származnak az újgazdagok műkincsei. Erről nem beszélhettünk senkinek, de mi már sok mindent sejtettünk.
   Mi is lett az elhurcoltakkal, kitelepítettekkel, mi volt a bűnük? Arisztokraták, kulákok, a nemkívánatos személyek, származásuk alapján, ha gyűlölet nélkül is, belenyugodva a változásba, de nem éljenezve az új rendszert… - Aki nem velünk, az ellenünk. – volt a jelszó. Rettegésben élt az a család, amelyikre rásüthették, hogy nemesi leszármazott, vagy sváb. A svábokat azért üldözték, mert németajkúak. Mindegy volt ez akkor, hogy emberileg milyenek voltak. Bűnük, hogy osztályidegenek. Tömeges bosszúállás sztálini módszerekkel. – erről sehol sem beszélhettek, mi sem egészen értettük, de éreztük, hogy valami nagy titok van, amiről nekünk hallani sem szabad.
   Egyszer anyuka mesélt nekünk a dédnagyapáról, akinek nemesi kutyabőre volt, amit tulipános ládában őrzött. – De erről soha, senkinek nem szabad beszélni, - azt tudnotok kell! Dehogy beszéltünk róla, inkább szégyelltük, hogy mi is ilyen családból származunk, Pató Pál lehet az ősünk. Mi éltük úttörő életünket, - akkor már osztályfőnököm rábeszélésére engedték szüleink, mert csak így lehetett jövőnk -, lelkesedtünk Rákosiért. Előre pajtás! – köszöntünk egymásnak iskolába menve. Előre tanár elvtárs!  Csak így köszönhettünk. - A nap zászlófelvonással kezdődött, jelentettünk, - rajvezetők a csapatkapitánynak: Csapatvezető pajtás, jelentem, osztálylétszám huszonnyolc, hiányzik kettő, és így tovább, minden osztály, azután rendben elvonultunk és kezdődött a tanítás. Nagy megalázó büntetésben volt része annak a pajtásnak, aki nem ért oda a zászlófelvonásra időben. Míg mi többiek vigyázzban álltunk, velük guggolva, feltartott kézzel ugrálva ötször-hatszor körbejáratták az iskola udvarát. Egyszer engem is felírt a kapus pajtás, egy perc késésért a becsengetés előtt. Talán egy hétig sem bírtam az izomláztól könnyen elaludni, de a szégyen még jobban bántott. Aznap kiközösítettek, senki nem szólt hozzám, az osztály szégyenéhez, hiszen rontottam az átlagot. Mozgalmi életet éltünk. Május elsején felvonultunk, éltettük Rákosit és a Pártot, csasztuskát énekeltünk a kiemelt vezetőkről, üzemekbe jártunk énekkarral és szavalni. Minden ünnep óriási tapsviharral indult: Éljen Rákosi pajtás! Ha kitüntetést kapott valaki, akkor is Rákosit éltettük tapsvihar közepette. Jártunk az őrssel hamut gyűjteni a fák alá. Ezek a csatangolások házról-házra járva, összetartottak bennünket, meg az elismerés a közös munkáért.  
   Hittanra senki nem járhatott. Lenéztük magunk között azokat, akiknek szülei templomba mentek minden vasárnap. Még a káderlapokra is felkerült,- tudtuk meg később, - ha tovább akart tanulni: klerikális szülők gyermeke. Alsó tagozatban még járhattunk hittanra, de ötödikben már felkereste szüleimet az osztályfőnököm. Emlékszem, ő volt a legidősebb tanárnőnk. Neki még eltűrték, hogy templomba jár, nagymamámmal láttuk néha, de lenézték a többiek ezért. Sírva törülgette könnyeit, emlékszem, még ki is küldtek bennünket a szobából. Hivatalosan vallásszabadság volt, de így elérték, hogy hatodikban már senki sem jelentkezett hittanra, és elküldhették a papot az iskolából.       Ha valaki makacsul járatni akarta a gyerekét tovább, ott az osztályfőnököt küldték el miatta, hogy nem tudta meggyőzni a szülőket, a gyerek pedig le lett nézve az osztályközösségben, mert maradi.  Aput sokszor zaklatták még, akkor is foglaltak, ha rendesen adózott. Mi őt okoltuk, miért ragaszkodik úgy a műhelyéhez… Nem is sejti, mennyit árt gyermekei jövőjének - mondta neki osztályfőnökünk.
   Még arra emlékszem, amikor nagymamámékat kiköltöztették a mosókonyhába, mert egy jó párttag kinézte a házat családjának. Én még örültem is, hogy osztálytársam költözött oda, lesz kivel játszani. Nagymamám nem bírt belenyugodni, hogy virágait sem gondozhatja, mert az első udvarra nem léphetett. Örülhetne, hogy a nagy kertet használhatja, mert nem kell nekik… Nem értettem, miért nem barátkozhatok ezután Évával? Nagymamám mit kötözködik folyton? Mennyire másképp gondolkodtunk mi, az unokák, pedig ismerhettük körülményeiket, spórolásukat, hogyan építtették azt a nagy házat, mi mindenről mondtak le közben, és azt a hangyaszorgalmat, ahogy nagymama élt. Alig pirkadt, már a kertet gondozta. 
   Még a szüleim meséltek a háború idejéről, amikor nagymama vezette nagyapám csizmadia műhelyét a segédek irányításával, a hosszú fogság idején. Mire nagyapánk előkerült, felépíttette az új házat egyedül. Ez lett a családi ház, a másikat, a sarokházat, nagybátyánk kapta a nősüléshez, s vendéglőt is nyitott benne. Mindez már a múlté, hiszen másnak is tetszik a ház. Nincs már hatvan évesen joga benne élni, miközben az új lakók moziba járnak, szórakoznak, miért is spórolnának, ha van hol lakniuk? Még albérletet sem kell fizetniük a házigazdának, ez a párt hálája a beépített munkásoknak.
   Ha visszagondolok arra, mennyire természetes volt nekünk unokáknak is, hogy nem élvezhetik öregen a saját házukat, amibe egy életet beleöltek… Teljesen át tudták formálni érzéseinket az iskolában. 
 Legmegrázóbb esemény akkoriban Sztálin elvtárs halála volt 1953-ban. Már 11 éves voltam akkor. Meghalt a nagyvezér… Vigyázzba álltunk, majd egész nap zokogtunk. Egészen más lesz, már a mi világunk. – mondták tanáraink. Olyan már semmi nem lehet, mint eddig. Hogyan tovább? Ilyen veszteség érte a világot… Áthatott bennünket, szívünket-lelkünket az érzés, amit talán ki sem heverhet a világ… 
   Hosszú ideig, talán hónapokig csak gyászzene szólt a rádióban, bezárták a szórakozóhelyeket is, másféle zenét nem hallgathatott senki. Még egyéni rádiója sem lehetett senkinek, csak a községházán bekapcsolt rádiót hallgattuk.  Soha nem felejtem el, hogy ledöbbentünk szüleim viselkedésén, amikor nevetve fogadtak bennünket. - Milyen emberek ezek? Őket nem rázta meg a gyász?- Szinte eltávolodtunk tőlük.- Ne sírjatok már! Majd megértitek. Az Antikrisztus halt meg. A  világ ura, akit sirattok, tömeggyilkos volt. Még Lenin halála is az ő lelkén szárad. Könyveket adtak a kezembe Béríjáról, a kegyetlenségekről, mindenféle szörnyűségekről, amit elkövettek. Egy egészen más világ bontakozott ki gyermeki lelkem előtt, és anyukám segítségével már akkoriban sok mindent megértettem. Nehezen fogadtam el, hogy minden hazugság, amiben élünk… Akkor kezdtem a felnőttekre figyelni igazán, amikor a reformokról beszéltek előttünk lelkesedve. Már nyolcadikos voltam, s nem engedték, hogy a KISZ-be iratkozzak.