Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Régi képek…sorsok… 1.

zsuzsa
zsuzsa képe

   A napokban – kihasználva, hogy csak ketten vagyunk – régi emlékeket idézgettünk bátyámmal. Elfelejtett emberek arcképe elevenedett meg emlékeinkben, gyermekkorunk történései. Vidám és fájdalmas emlékek sora.
     Talán 8-10 évesek  lehettünk, amikor Édesapánk mesélni kezdett ’56-ról, a forradalomról, a „díszes” orosz hadsereg  gyalázatos tetteiről. Akkortájt még  csak titokban lehetett a Szabad Európa Rádiót hallgatni, és mi összebújva a cserépkályha mellett lévő ágyon, figyelmesen lestük Apukánk minden szavát. Az évek teltek, és ezek az emlékek keményebben rögzültek egyre érettebbé váló fejünkben.
      Gyermekként sokat nevetgéltünk – másokkal együtt - a város egyik furcsa színfoltjának nevezett asszonyon, akit a rossz nyelvek  „patkánynak” neveztek. Később, amikor Édesapánk elmesélte Patkány történetét, már ajkunkra  fagyott a mosoly, őszinte részvét maradt helyette szívünkben.
   Kicsi, törékeny asszony volt, arca még így megtörten, öregen is tükrözte hajdan volt arisztokratikus szépségét. Hosszú, már őszesbe váló dús haját fésületlenül tűzte egy színes csattal fejére, amelyet hevenyészve felcsatolt, szalagokkal díszített kalap fedett. Éppen olyan, amilyent  színházi műsorokban lehet látni egy-egy századforduló előtti darabban a színésznőkön.
   Patkány ruhája is inkább a színházi „göncöket” idézte. Csupa csipke, csupa selyem volt valamennyi, de a hosszú évtizedek nem kímélték az anyagot, rongyos, szakadt, foszlott, kifakult volt. Mintha az asszony körül a súlyos évtizedek megálltak volna, csak a tárgyak öregedtek, vagy modernizálódtak. Karján az elmaradhatatlan kosárkával, minden egyes nap megjelent a város piacán. Végigjárta a sorokat, tüzetesen szemügyre vette a zöldség-gyümölcs felhozatalt, majd egy-egy asztalnál megállva kedvesen rámosolygott az eladóra.
-  Egy szem kicsike krumplicskát kérek szépen! – mondta.
-  Egy kicsike hagymácskát kérek szépen.
-  Egy kicsike almácskát kérek szépen.
-  Egy tojáskát kérek szépen.
-  Egy fürt szőlőcskét kérek szépen.
    A boltban „egy szelet kenyérkét”,  „egy kanálka zsírt”, „egy kanálka lisztet” és „egy pohárka tejecskét”  kért. Soha nem többet semmiből. Csak ennyit! Ha adni akartak többet, azt sértetten visszautasította.
     A környező boltokban az eladók, a piacon a kofák, jól ismerték, és soha senki nem tagadta meg tőle, amit kért. Végül is … egy-egy szem gyümölcstől, zöldségtől senki nem lett szegényebb. És Patkány végtelenül hálás volt. Mindent megköszönt, tiszta szívből kérve a Jó Isten áldását a jószívű teremtményre, aki ily kegyesen megosztotta vele azt, amije volt.  Elfogadták így,  bolondnak, nem firtatták ki volt valamikor. Élettörténetét csak kevesen ismerték… 
   Ilike néni csodaszép lány volt, nemesi családból származott, akiért versengtek a gazdag fiúk. Hamar férjhez is adták, a házasság boldog is lett, kiváltképp akkor, amikor megszületett egy szem gyermekük. Aztán jöttek az oroszok… Loptak, raboltak, gyilkoltak, erőszakoskodtak.
    A gyönyörű fiatalasszony gyermekével egyedül volt otthon, amikor egy orosz katonatiszt berontott a házukba, és pisztolyát a nő fejéhez nyomva brutálisan szaggatni kezdte le a rémülettől szinte ájult asszonyról a ruháját, aki könyörögve próbálta mutatni kicsiny gyermekét, hátha megszánja a katona, és békén hagyja.  A kiabálásra, sikoltozásra érkezett haza az asszony édesanyja, aki átlátva a szörnyű helyzetet – egyéb nem lévén a keze ügyében – esernyőjével támadt a katonára. Az oroszt nem hatották meg az esdeklő szavak. Gonosz vigyorral lépett a kiságyhoz, és lőtt, majd hátrafordult az idős asszony felé, és újra lőtt. Könyörtelenül. A fiatal anya ájultan esett össze. Az orosz katonatiszt az idős asszony és a gyermek holtteste mellett röhögve erőszakolta meg az eszméletlen nőt, majd dolga végeztével elégedetten kezdte összeszedni a házban található értékeket: képeket, ékszereket, porcelánt.
     Talán fél óra is eltelt, amikor az ájult nő kezdett magához térni. Zavarodottan ugrott a kiságyhoz, ahol gyermeke vérben úszó holtteste feküdt. Tébolyult tekintettel állt mozdulatlanul a kiságy mellett,  amikor ismét nyílt az ajtó, hazaérkezett a férj. Mielőtt felfoghatta volna a történteket, ismét dördült a lövés. Az orosz katona diadalittas tekintete végig pásztázta a kis szobát, vigyorogva odébb rúgta az ajtó előtt  fekvő halott férfi tetemét, majd a kezében lévő  „zsákmánnyal” elégedetten távozott, észre sem véve, hogy a cselédszoba egyik ablakában  a gyermek  dajkája a félelemtől dermedten nézte végig a rablást, erőszakot, gyilkosságot. Csak akkor mert előjönni, amikor az orosz már jó messze járt. Hiába volt gondos orvosi kezelés, kórház… a fiatalasszony megtébolyodott.  
  Teltek az évek úgy, hogy senkivel nem beszélt, nem érintkezett, még a rokonokkal sem. A környezetében élő emberek csak azt látták, amint naponta elment a közelben lévő piacra egy szem krumplicskát, egy szem hagymácskát, egy szem almácskát kérni. S bár kapott némi nyugdíjat – talán kegyelem kenyérre valót  később - , abból soha semmit nem költött magára. Még egy szelet kenyeret sem. Csokoládét, cukorkát, játékot vett, ám ezek árát mindig kifizette, és amikor ment a piacra, beletette a vásárolt édességeket és játékokat a kosárkájába, és az útjába kerülő gyermekeket ajándékozgatta ezekkel. Még akkor is, ha kinevették őt furcsa ruhája, viselkedése miatt. 
   A város nőtt, ahogyan a lakossága is. Az emberek  cserélődtek, és már senki sem tudta a környezetében, mi is történt akkor, azon a szörnyű napon.
     Bátyámmal és velem gyakran találkozott, mert az Ő rokonaitól vettek meg szüleink egy építési telket, akik a történetet elmesélték. Gyermek fejjel is fel tudtuk mérni az iszonyatot, a fájdalmat, életének drámáját, és ezért mi sohasem gúnyoltuk. Igaz, ebben szüleink nevelése is közrejátszott. Ahogy egyre idősebb lett, annál nehezebb volt a törékeny kis asszonynak még azt az egy-két kilónyit is cipelni. Egy idő után aztán már nem találkoztunk vele…eltűnt…örökre. Gyermeki lelkünk mégis átérezte kimondatlan fájdalmát, tragédiáját.
   Mások bolondnak tartották és – mert az emberek gonoszak -  ráragasztották a „patkány”  gúnynevet. Igazi nevét már csak kevesen tudták.  Pedig ismert, jó hírű grófi család sarja volt…

Rovatok: 
Irodalom