Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Sárrétudvari emlékek

Rácz Endre
Rácz Endre képe

Borús nyári nap volt, eső közelgett, mely fullasztó, párás forróságot tolt maga előtt. Az embernek szinte mozdulatlanul is úgy folyt a verítéke, mintha már a zápor vize özönlene rá a megáradt égből. Aznap furcsa érzés fogott el, különös, rég nem érzett bizsergés járta át a testem, és ez az érzés szinte vonzott, sőt űzött valami ismeretlen cél felé. Nem féltem követni, bár nem tudhattam hol lesz az út vége, s ott mi vár rám. Csak mentem, s ő vezetett...
    Mikor föleszméltem a kábulatból, egy öreg ház ócska, düledező kerítése előtt álltam, s az udvart kémleltem fürkész tekintettel, bár minden zugát ismertem. Egykor a nagyszüleim háza volt. 
Az utcáról néztem a házat, az udvart, majd újra a házat… 
Hol van a vén diófa – kérdeztem magamtól gondolatban –, és az ól, amely a házzal szemben állt? Biztos már rég összedőlt, hiszen mikor legutóbb láttam, már csak a lélek tartotta rozoga falát.
És a virágoskert, nagymamám büszkesége? És a lugas, a gyümölcsfák, nagyapám keze munkája? 
Már semmi sincs a régi helyén. 
  Ekkor gondolatban beléptem, a nyári-konyhában a kemence még meleg volt, az asztalon frissen sült kalács gőzölgött, melynek illata bejárta az egész udvart, mintha csábítaná az oda érkezőt.
A tornác fedkövén még látni véltem a frissen aszalt gyümölcsöt, a gerendán lógva, a még tavalyról maradt pattogatni való kukoricát. Nagyapámat, amint az istálló előtt, egy fejre fordított kisszék négy lába között zöldet aprított a kacsáknak, akik hangos hápogással köszönték meg jóságát.
Majd beljebb léptem a nagyházba. Nagymamám a fenyőfából készült hímzőkeret fölött görnyedt, kezében tűvel, körülötte temérdek színes hímzőfonal, tűpárna, gyűszű. Dús, színes virágba borult minden kelme, amihez csak ért áldott keze... 
  Ekkor leültem az árokpartra, talán a lábam már nem bírta az emlékek súlyát, még ha azok édesek voltak is. Egy percnyi tűnődés után gyermek zsivaj ütötte meg fülem. 
Talán ez is emlék – gondoltam –, s épp önmagam gyermek évei tűnnek fel előttem, könnyű lepkeszárnyon?
De mégsem az volt. Egy víg hangú gyerek csoport biciklizett el a hátam mögött, hangos zsibongással. Mosolyogva néztem őket. Az egyik megállt, és röpke köszöntéssel tisztelte meg napom:
— Szia, bácsi.
— Szia – fogadtam illőn köszöntését.
Az arca piros volt és a mellkasa fáradtságtól zihált, de mégsem tétovázva folytatta, kíváncsiságtól űzött beszédét:
— Te mért ülsz itt az árokparton, talán beteg vagy?
— Nem. Csak emlékezem.
— És mire emlékezel?
— A gyermekkoromra, és az itt eltöltött szép időkre – válaszoltam, majd újra a házra tévedt csillogó könnyekkel vegyült pillantásom.
— Te itt laktál? – kérdezett tovább a kisfiú, nem lankadó kíváncsisággal.
— Nem, én nem. A nagyszüleim éltek itt egykor.
— És ők most hol vannak?
— Meghaltak.
— Régen?
— Igen, már régen.
— Most szomorú vagy? – kérdezte. 
De nem válaszoltam, mert közben kolompok egyre közelgő szavára lettem figyelmes. Szemem a ház mögötti mezőre tévedt, amelyen pillantásom könnyen siklott a messzeségbe, majd a távolban egy nyárfaerdő állta útját, hogy ne tűnjön el a végtelenben. E pillanatban birkanyáj tűnt fel a ház mögül, kik jóllakottan bandukoltak, mit sem törődve a világgal. Egy öreg juhász kísérte őket, kezében kampó, vállán tarisznya, melynek szíján esőkabát volt átfűzve. Két kutya kísérte komótos lépteit, kiket folyton szólongatott:
— Csihadj, te, az anyá’teremtőjit, hogy nem bír mán magával!
Mikor észre vett, azonnal elindult felém. Ismerőst véltem felfedezni a közelgő arcban, bár ráncai próbálták eltakarni az egykor jellemző vonásokat. Kezet nyújtott felém, mit szívélyes jó kívánsággal toldott meg. Én viszonoztam hasonló jósággal. A vállamra tette kezét, miközben ő is benézett az öreg ház udvarára:
— Az emlékek? – kérdezte, majd, még mielőtt válaszolhattam volna folytatta:
— Gyula bácsiék… de rég elmentek már. Minden nap eszembe jutnak, ha erre járok. – majd sóhajtva elindult a nyáj után.
— Ő honnan tudja, hogy mért vagy itt? – kérdezte a kisfiú, még mohóbb kíváncsisággal. 
Én vissza ültem az árokpartra és egy fűszállal bíbelődve válaszoltam:
— Mert ő tudja, hiszen neki már csak az emlékek maradtak.
— Nem értem – szólt, és leült mellém.
— Tudod, míg az ember kisgyerek, addig számára minden perc egy új élményt jelent, nincs és nem is kell mire emlékeznie. Később, mint most én, még vannak új élmények, de már az emlékek minden nap sorban állnak, kikérve egy-egy pillanatot az életünkből maguknak. És amikor az ember megöregszik, már új élményből nem sok jut neki, csupán az emlék marad, a sok-sok emlék… ami élteti. Ő már annak az útnak, amin most én lépkedek és egykor majd te is lépni fogsz, régen a végére ért. Számára a mi életünk nyitott könyv.
— Akkor sem értem… – merengett olyan mérhetetlen gonddal, mintha az egész világ sorsán tűnődne.
— Majd egyszer megérted.
— És, ha majd megöregszem, én is ilyen okos leszek?
— Valószínűleg igen.
— Akkor az öregeknek jó, hiszen ők mindent tudnak, ugye? – kérdezte hevülten, mintha csak épp most találta volna meg élete értelmét.
— Tudod, az öregkor érték, melynek az ára egy élet öröme és fájdalma. Az élet tanít, a szellemet táplálja, de közben a test elfárad, nyűgös és fájdalmas napokkal néz szembe, majd megszűnik létezni, és csak a tudás mit végsőn hátrahagy. Ezért kel tanulni az öregektől, hogy az életük ne legyen hiábavaló.
— Értem… vagy is majdnem… – és e szókra felugrott az árokpartról, biciklin termett és nagy hirtelen eltűnt az első utca házai között.
  Én még ültem egy percig, majd elindultam, cipelve magammal az emlékeim, és egy új élményt, melyre egykor jó lesz vissza emlékezni.

Rácz Endre©
2015 12. 13. Szerep

Rovatok: 
Irodalom