A csodálatos gyerekkoromat Újpesten töltöttem. Nagyon szerettem ott lakni, a kertvárosban, amely annak idején szinte olyan volt, mintha falun lettünk volna. A feeling teljesen megegyezett a falusi élet érzésével.
   Az utca, ahol laktunk hűen bizonyította, hogy a nevét fő tulajdonságáról kapta. Bucka utca… Ezt úgy kell elképzelni, hogy az utca két végéről indulva egyre mélyebbre kerültünk, majd középen egy „medencében” érezhettük magunkat. Legfőképpen esőzéskor.
   De térjünk vissza a címadóhoz.
   A szomszédunkban egy idős házaspár lakott. Manci néni és Sanyi bácsi. Mindketten még az 1800-as évek végén születtek, hasonló korúak voltak, mint drága nagyszüleim. 
   Sanyi bácsi valamikor a bányában dolgozott, a történetünk idejében már „unalmas” nyugdíjas életét élte. Kertészkedett, sétálgatott, iszogatott. Fiatal korában nagy kujon volt, és ez a tulajdonsága a nyugdíjas évei alatt sem kopott el.
   Na, de lássuk, mi is történt. Megesett egyszer - vagy nem is egyszer -, hatalmas eső zúdult a nyakunkba. Én még iskolás voltam, talán nyolcadikos. Az utcánk közepén lábszárközépig állt a víz. Ha valaki az utca közepe fele, vagy netán a végén lakott, nem ártott volna vízijártasságit kiváltani. Vagy legalábbis egy csónakot bérelni, esetleg venni…
   Szóval, leszakadt az ég… Reggel még csodás napsütéssel köszöntött be az új nap, mindenki úgy ment dolgozni, vagy iskolába, hogy nem számított ilyen Isten csapására. Délután, hazajövetkor mindenki szembesült a ténnyel:
   - Hogy menjek haza?
   Nos, aki az utca végén lakott, egyszerűen a párhuzamos utcát választotta, tett egy kerülőt, és így szerencsésen hazaért. Viszont, akinek a háza pont au utca közepén volt, annak hatalmas kerülő lett volna a szomszéd utca…
   És itt jött szóba Sanyi bácsi… a kis kujon.
   Gondolt egyet - kettő lett belőle -, elővette már kissé kopott, ám de még jól használható gumicsizmáját, felvette bájos mosolyát - mondom, ne felejtsük el, az öreg akkor már jócskán hatvan fölött volt, de lehet, már a hetven elejét taposta -, kigyalogolt az utcasarokra, „lesben állva, áldozatra várva”, mint az a bizonyos cápa.
   És jöttek a hölgyek, csinosabbak, idősebbek, fiatalabbak, azt nem mondom, hogy csúnyábbak, mert olyan nincs. Sanyi bácsink nem volt rest, felajánlotta szolgálatait. Felkapta hátára az első áldozatot, és egy kis ellenszolgáltatás – pár forint ellenében – felajánlotta a hölgynek, hogy gumicsizmában van, és így átviszi őt a „tengeren”. Belegázolt a lábszárközépig érő vízbe, kezével lágyan a hölgy fenekét megtámasztotta, és elindult.
   De ez nem volt neki elég… az a pár forint, az csak ráadás volt. Keze lassan, de biztosan elindult a hölgy fenekén, keresve az utat, hogy egy kicsit közelebbről megismerhesse a hölgy rejtett titkait. Keresett, kutatott, simogatott… aztán éles sivítás, a hölgy leugrott a hátáról, bele a vízbe, nem törődve annak mélységével, szitkok közepette otthagyta az öreget.
   Én ezt a sarokról figyeltem, és a nevetést visszafojtva csak álltam és néztem. Mivel én is haza akartam érni, és pont a vízáradat felső szélénél laktam, felmásztam a kerítésre, és kerítésről-kerítésre „ugráltam”, ahogy tudtam.
   Igen ám, de jött az öreg. Nem zavartatta magát, hogy előtte a hölgy milyen visítást rendezett, kajánul odaszólt nekem:
   - Marikám, gyere átviszlek a vízen.
   A nevetés ekkor kitört belőlem, szépen megköszöntem neki, de mondtam, még fiatal vagyok, nagyon ügyesen tudok kerítést mászni.
   Azzal otthagytam őt, és teljesen száraz lábbal értem haza.
   10 perc múlva kinéztem, az öreg még mindig ott állt  a sarkon, „áldozatra” várva…

   Aki nem hiszi, járjon utána!