Másnap nyakába vette az erdő nehéz terepét és elindult, hogy megkeresse hiányzó barátját.
Már dél felé járt az idő, amikor több órás gyaloglás után a kopár szikla tövéhez ért.
Felmászni rá nem lett volna egyszerű, így csak távolból szemlélte. A szemben lévő hegyoldalon tudott felmenni olyan magasra, hogy távcsövével láthassa a kiszemelt helyet.
Azt már messziről meglátta, hogy valami építmény van a tetején, de körülötte nem látott semmi mozgást. Egy építmény, amit valószínűleg egy sas építhetett. Hatalmas méretét látva, másra nem is gondolhatott. A szikla oldalán lévő párkányra épült, hátul- és oldalt védve volt. Tudta, hogy a magányos sas nem üldögél ok nélkül a fészkében.  Persze, nem volt benne biztos, de érzései azt mondták, jelezték, hogy nem üres a hatalmas fészek.
Fajában, a sas rendelkezik a leghosszabb élettartammal, régen, akár 70 évet is megérhetett, ma már ez a hosszú életkor nem jellemző. Nem nagyon aggódott miatta, mert nem látta nagyon öregnek, de túl fiatal sem volt. Talán megsebesült?- kérdezte önmagától és nőtt az aggodalom benne, miután a fészek körül elhullott tollak voltak, ami jól kivehető volt számára.
Amint várakozott, egyszer csak valami mozgást észlelt a fészekben, amit távcsövön át nézett.
Ahogy kicsit fentebb mászott a hegyoldalon, és  közelebb került a fészekhez, láthatta amint a madár éppen a tollait tépkedte magáról. Vészesen le volt fogyva, és a szinte pucér , csapzott teste szánalmat keltett a férfiban.
Amikor rá jött mi zajlik a fészekben, nagyon megdöbbent, hiszen egy nem mindennapi eseménynek lett szemtanúja.
A sasok, amikor, és akik elérik a 40 éves kort, elhasználódnak karmai, csőre, tollai, és már nem tudják az élelmet megszerezni maguknak, választhat:  vagy meghal, vagy elvonul a fészkére és 150 napon át, egy fájdalmas megújulási folyamaton kell keresztül mennie. A sziklához ütögeti csőrét, egészen addig amíg az le nem törik, majd megvárja, hogy kinőjön. Az új, erős  csőrrel kiszaggatja elkopott  karmait, majd miután a karmok megújultak, kezdi kitépkedni a tollait, hogy azok is kicserélődjenek.
- Szegény barátom! Minden részvétem a tiéd!  - sóhajtott  fel csendesen.
Már pár hét eltelt ebből a kínódásból, de hol a vége? Még több hónap is lehet, mire a végére ér ennek, a számunkra érthetetlennek tűnő procedúrának.
Viszont ha a végére ér…  akár 30 évet is élhet még!

Az ősz viszont  a végéhez ért, közeledett a tél.  Kezdett  zord lenni az idő, és időnként hideg északi szél csapott le a tájra.
A medvék barlangjukba bújtak, a többi állat, akiknek már nem volt elég a talált élelem, az etető körül keresgélt. Megszaporodott a feladata erdészünknek is. Kapott ugyan segítséget az etetők feltöltéséhez, de a felelőssége is megnőtt.
Most minden szorgos kézre szüksége volt, hiszen az erdészház környékén is sok volt a feladat.
Vállára vette puskáját, elindult a napi útjára. Mindig más irányba ment, hogy bejárhassa idővel  egész  területét.
Amint haladt az erdő szélén, még mielőtt elérte a hegyoldalt, egyszer csak nehéz szárnyak suhogását hallotta. Felkapta a fejét az ismerős hangra, de mire felnézett, erőteljes vijjogással, egy sas csapott le nem messze tőle, a mezőn éppen átfutó nyúlra. Megragadta, és már fel is emelkedett vele a magasba!
Egy pillanatra nem akart hinni a szemének.  Jól látott? Mintha az ő szövetséges madara lett volna!
Milyen kecsesen emelkedett fel a levegőbe! Csodálatos látványt nyújtott! Ó, igen!  Majd ki ugrott a bőréből örömében! Hát, sikerült neki! Mégis sikerült!
Megújult, újjászületett röptét máris egy zsákmányszerzéssel ünnepelte!
Nem is csoda, hiszen már talán 4-5 hónap is eltelt, hogy nem fogott zsákmányt! Feledhetetlen szép látványt nyújtott, amint átszelte a láthatárt, és eltűnt a fák fölött, irányban a szikla felé.
A vadász, puskájára támaszkodva  nézte a távolodó madarat. Talán már csak a képzeletében látta, hiszen az már rég elrepült, ott hagyva az örömöt a férfi szívében.
Vajon miért van szükség erre a komoly változásra? –töprengett magában. Elmerülten nézett utána. Egy új életet kapott! Szinte teljesen kicserélődött  a madár. Megújult csőrrel, karmokkal, gyönyörű új tollakkal.
Nagyon örült, és rájött, ahogyan a madárnak, a hatalmas szirti sasnak, a levegő urának, úgy az embernek is szüksége van megújulásra, változásra!
Gyakran szükséges, hogy az újjászületés érdekében, végig menjünk egy változási folyamaton. Fontos megválnunk a régi emlékektől, berögzült szokásainktól, régi hagyományoktól, amik bennünk élnek.
Csak a múlt hordalékaitól megszabadulva használhatjuk a jelent, és élhetjük új életünket!
Amint végig gondolta ezeket, hírtelen erős vágyat érzett, hogy ő is megújuljon! Megszabaduljon a múlt gyötrelmeitől, és végre szabad lehessen! Akár az ő szövetséges madara, a hatalmas sas, a madarak királya!
Szinte rohanó léptekkel, futva ment végig azon az úton amin idáig jött. A felismerés annyira erőt vett rajta, hogy alig tudta türtőztetni magát! Milyen nehezen élte az életét eddig  és most egy madár segítette át ezen a holt ponton! Óriási példa volt számára! Nagyon hálás volt a szívében élő Teremtőnek, hiszen rég tudta ő, hogy nincs egyedül!  Végre megértett mindent! Szabad lett! A lelke felszabadult, így az elméje is tudta mit kell tennie!

Eljött a karácsony.  Ez volt az a nap, amire annyira várt. Egy hozzávaló társat kapott, akivel érezte le tudja élni az életét. Nagyon boldog volt! Változás! Ez zakatolt benne, és ez mozdította előre! Adott neki bátorságot, hogy lépjen!
A szívében az a hang azt mondta, hogy csak aki mozgásban van, aki tenni akar valamit, annak tud segíteni! Egy álló autót nem lehet kormányozni! Hát, ő nem akar álló autó lenni! Mozgást akar az életében, nem akar a múltba nézni, és nem akar a múltból élni! Élni akar! Itt és most, a jelenben!
Az élete sínre került, és nem akar arról a sínről letérni, de nem is tudna, hiszen a sín csak abba az irányba fut, ahová, és amerre lerakták.  Arra, amerre engedték, hogy menjen!
Felelősek vagyunk az életünk alakulásáért! –gondolta át számtalanszor.   A változást csak mi magunkban tudjuk elérni senki más és senki másban ezt  nem tudjuk! Változtatni csak önmagunkat lehet!  Nem gondolta volna, hogy ő valaha is ilyen nagy változtatásra lesz képes, de Istennel minden és bármi lehetséges!

Kinézett az ablakon, elnézett a messzi havas hegycsúcsok felé. Az erdőt, a hegyeket hó takaró borította. A kis-és nagy állatokra, madarakra gondolva boldog volt, hogy tehet értük valamit. Legalább élelmet tudott jutatni nekik.  A medvebocsok nagyot nőttek nyár végére. Már nem botladoztak az anyjuk után, hanem vidáman ugrándozva futottak egyik fától a másikig, és amelyikre tudtak, felmásztak. Mindig örömmel szemlélte, tisztes távolból őket.  Mire előjönnek tavasszal a barlangjukból, talán már meg sem fogja ismerni őket. Milyen szépek a kis medvék, milyen ügyesek, és ő mindezt láthatta, ahogyan nőnek, fejlődnek. Talán még a vadászatukat is meglátja egyszer!
Hatalmas hála volt a szívében, és eszébe jutott barátja, a társként mellészegődött szövetséges madara, a gyönyörű, újjászületett szirti sas.  Amikor utoljára látta, nem volt egyedül. Egy másik, talán szintén magányos sas keringett a levegőben távol tőle, de mégis a közelében. Csodás látvány volt!
Vadászterületük lehet összeért valahol. Az, hogy megférnek-e egymással, vagy még közelebb kerülnek, azt nem lehet tudni. Az biztos, szinte megállt az idő körülöttük. Jelentőségteljes köröket csaptak le, hangsúlyozva nagyságukat, erejüket. Amint kiderül, hogy egy hím és amaz egy tojó, talán reménykedhetünk… Most, hogy beállt a tél, a tájat hófödte be, a szikla szirtjén lévő magányos fészek üresen áll.   Fiókák már rég nem voltak benne, de valószínűleg lesz még lakója. Egyszer, talán lesz…

2014.04.01. B.Sz.É.

                                                      VÉGE