Ötvenes éveit taposó, ráncos arcú férfi állt az asztaluk elött. Gyérülő haja teljesen fehér volt, de a bajusza , amelyikben csak éppen elvegyült egy-egy fehér szál elárulta, hogy még azért nem Matuzsálem korú férfival van dolguk. Kopottas kék munkás nadrágot, és kockás flanel inget viselt. Szerényen, kicsit hajlott háttal állt, de inkább kíváncsiság, mint meghunyázkodás, megalázkodás volt a tekintetében.

    Zoltán régen elképzelte, milyenek is lesznek azok a pillanatok, mikor a régen elmúlt gyerekkorának legjobb barátjával fog újra találkozni, most még sem tudta mit tegyen. Sarkadi úr segítette ki, aki bemutatta öket egymásnak: „Bemutatom a Varga házaspárt, Ágnes asszonyt, és Zoltán urat. Amerikából jöttek, és ön iránt érdeklődnek.

„Amerikából, és énirántam... „csodálkozott el a megszólított. Zoltán , meglepetéséből felocsúdva nyújtotta a kezét: „ Varga Zoltán vagyok, régen Zolikának szólítottál.“ „Nem emlékszel rám Pisti? Hiszen szomszédok voltunk, és jó barátok.“ Tette még hozzá kicsit csalódottan. Nem értette, miért nem emlékszik rá Pisti (a valamikori Pistike), mikor ő annyi sokszor gondolt rá. Pedig egyszerű volt a magyarázat. Zoltán sokszor gondolt a szülőföldjére, szülővárosára, azért sokszor jártak eszébe a régi barátai, de Pisti itt maradt, itt élte le az életét, persze hogy csak homályosan emlékezett olyan barátra, akit már hat éves kora óta nem látott. De azért gyorsan visszatértek a boldog gondtalan gyerekkor emlékei  nála is.

Szerencsére Sarkadi úr nem volt az a vaskalapos főnök. Tudta, hogy 45 év után van miről beszélgetni a régi barátoknak. Mondta is Pistinek, nyugodtan öltözzön át, és beszélgessenek.

    Először úgy nézett ki, nincs is közös témájuk, de utána, mikor kicsit visszatértek a régi emlékek, kinyílott Zoltán elött István eddigi életének könyve.

„Emlékszem, hogy először nagyon hiányoztál, hiszen mi sülve-főve együtt voltunk.“ Elmélkedett Pisti.  Elmondta, hogy mikor már ő iskolás lett, alább hagyott a hatóságok elmagyarosításra való törekvése.  „ A lenini úton előre!“ meg hasonló jelszavak nevében minden és mindenki internacionalista lett. Igaz, hogy azt sem tudták eszik- e ezt a dolgot, vagy iszák, de azok lettek. Pisti említett egy esetet , mikor egy falugyűlés befejezésekor felhangzott az Internacionálé, még nem mindenki ugrott fel a helyéről, mint majd a 70-es 80-as években, csak a falu  és a szövetkezet vezetői. Pisti megkérdezte, hogy ők miért álltak fel. A válasz az volt:“Mert ők proletárok.“ Hogy mik azok a proletárok, sem az édesapja, sem az édesanyja nem tudta megválaszolni, de Pistike elhatározta, ő is proletár lesz, mert akik erre a dallamra feláltak, a falu legmódosab emberei voltak . Ők építették maguknak a falu legszebb és legnagyobb házait. Igaz, hogy templomba csak ritkán látta őket. Ha odamentek, mintha rejtőzködtek volna. De mindenki az első padba invitálta ezeket a ‚proletárokat.“ 

Pisti a helyi mezőgazdasági technikumban éretségizett, és utána még a Nyitrai Pedagógiai Főiskolának esti tagozatára is beiratkozott. Szakoktató pedagógusi szakon végzett, és nagyon szeretett tanítani. Neki ez olyan jól és természetesen ment, hogy ő szokta felkészíteni a diákokat szakversenyekre. Bizony nem egyszer történt, hogy országos győzelemig vitte csapatát. „Tudod Zoltán, annyira megtetszett az a fülünkbe rágott ideológia a szocializmusról, hogy magam is hinni kezdtem benne. De egyszer bizony majd a derekamat törte az akkor is uralkodó diletantizmus. Kinyíllott a szemem, hogy azért nem minden arany, ami fénylik.“

Pisti jó eredményeire a megyénél is felfigyeltek, és legalább fél évenként vizsgálatot küldtek a nyakára. Az egyik ilyen vizsgálóbiztos egy óvónő volt, aki szakoktatást talán gyorsvonatból látott. Fegyelmi bizottság elé hívatta Pistit, mivel a katedránál írta be a naplóba a tananyagot, és nem állandóan a gyerekek mellett volt, mikor azok egy kisebb szivattyút szereltek. Pisti hiába hivatkozott arra, hogy ezek már 18 éves diákok,  az önálló munkára való nevelés is fontos, és ezt a munkát nem először végezték. A diákok veszélyeztetése ürügyén még az is szóba került, hogy menesztik pedagógusi állásából. „Nem kell engem meneszteni, megyek magamtól is!“ vágta az iskolaigazgató szemébe,és másnap már a helyi földmüves szövetkezet szerelőműhelyében dolgozott.

        „Pedagógusból munkás lettél?“ álmélkodott Zoltán. „Nem voltam sokáig munkás, mert az akkori szövetkezet elnőke értékelte a jó szakembert, és nem érdekelte, hogy valaki párttag ,vagy sem.“ Pisti műhelyvezető lett, és ezt a munkát is becsülettel és szeretettel végezte.

„Te azt állítod, hogy jól menő mezőgazdasági szövetkezete van a városkának. Én meg gazos , vagy lebetonozott földeket, felburjánzott szőlősorokat láttam.“ szólt közbe Zoltán.

Pisti erre elhallgatott, és csendben a semmibe bámult. „Mondjad már, mi lett a jól menő szövetkezettel?“ sürgette Zoltán.

„Hogy mi lett...? 1987 ben meghalt a régi elnök, és a megyéről egy tapasztalatlan frissen végzett mérnököt ültettek a hyakunkra, aki jó párttag volt ugyan, vörös diplomája is volt, de csak papíron tudta, mi a mezőgazdaság.“

Ezt a szövetkezet még ki is bírta volna, de jött az 1989-es év. Mindenki azt gondolta, eljött a Kánaán. Kis Svájc lesz az országból, hirdette az a nagypolitikus, aki minden kommunistának azt igérte, börtönbe záratja  (amiért nagy tapsot kapott),közben jómaga is csak három éve felyezte ba a Moszkvai Politikai Főiskolát. Mire a tisztességes emberek megértették mi történik, a legbecstelenebb volt kommunista vezetők szétosztottak maguk között mindent. Így történt a földműves szövetkezettel is. A fiatal elnök első dolga az volt, hogy csődbe vigye a szövetkezetet,jól megpakolja a zsebeit, utána meg felmondott. A tagok Pistit választották elnöknek. Elnöke lett egy már csak papiron létező szövetkezetnek. Naivul hitt az igazságban, meg abban is, hogy a falu új polgármestere, aki gyerekkori barátja is volt, és a régi rendszerben megyei párthivatalnok, csak nem hagyja, hogy tönkremenjenek a jól termő földek, munkanélkülivé válljon legalább száz ember. Bizony, keserűen csalódott. Kiderült, hogy az új rendszerben még koruptabbak, igazságtalanabbak a bíróságok, mint régen. Rájött arra, hogy a szövetkezet csődjének legnagyobb előmozdítója pont  az a Kocsis Józsi, aki a szociban a megyei pártbizottságon dolgozott, most meg a legnagyobb földesúr a Kisvárosban. Még azokat a földeket sem hagyta a szövetkezetnek, amelyekre nem tudta rátenni a kezét. Ezért minden kapcsolatait latba vetve ipari parkot létesített.

Igaz, hogy lettek új munkahelyek, de aki a mezőgazdaságban dolgozott, nem értett az elektronikához, autógyártáshoz, munkanélküli lett. Így  idegenek, főleg szlovákok települtek a városkába. „Talán az volt az államvezetők célja is, hogy a valamikor tősgyökeres magyar város szlovákká váljon. „Elmélkedett csendben Pisti.“

    Folyt.köv.