Mikor a nagyszüleim kapuján beléptem,
egy egész más világhoz, szeretetországhoz értem,
ott náluk soha, semmitől sem féltem.

Nagyanyám, mikor meglátott, mindig örült,
szeretete már messziről felém repült.
Mosolyát most is látom, fényesebb, s szebb tőle a világom.

Nagyapám tanítgatott, mindenfélét megmutatott,
sok falusi örök értéket átadott.

Jártuk az erdőt, mezőt, foglalkoztunk fűvel, fával.
Amit átadott, összehasonlítva a múltat a mával,
felér egy diplomával.

Erre csak később jöttem rá, amiket tanított, mekkora kincs.
Bárhová sodor az élet, olyan, hogy elveszett ember légy, nincs.

Disznót, tyúkot tartott, a ház körül mindent megtermelt,
télire krumplit, zöldségfélét vermelt.

Mikor mentem, sokszor már messziről hallatszott,
ahogy a kaszát kalapálta,
amivel a füvet a fűnyírónál különbül levágta.

Volt aztán, mikor nem hagyta el a hont,
olyankor nyírágseprűt készített, vagy kosarat font.

Télen a ház körül, annyi mindent már tenni nem kellett,
a konyhában kisszéken ültünk beszélgetve, a cserépkályha mellett,
közben az asztalon nagyanyám keze alatt valami finomság termett.

Mindig a konyhában sütött-főzött,
sosem kérted, de az ember kedvében járni alig győzött.
Sokszor finom rétest nyújtott, miután az öreg a cserépkályhában télen begyújtott.

Sajnos nincsenek már, elment az élet,
elvitte őket, s velük a téli meghitt estéket.
Bennem élnek tovább, őrzöm, ami volt, tanításukat,
s a cserépkályha mellett azt a két kisszéket.
Szívem mélyén pedig szeretetországot,  azt a szépet.

TM