Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Szilánkszúrás

Marika Lovász
Marika Lovász képe
      Immáron harminc éve házasságban élek, de még mindig félek, még mindig nem tudom ki, vagy kik vettek el az életemből harminc évet, és töltötték meg fiatalságomat kínos keserűséggel, kínos lelki, és igen!... fizikai fájdalommal.
      Kiráz a hideg a gondolattól, hogy így megnyomorítottak: emberek, akikről csak úgy beszélünk: a rendszer. 1951-et írtunk. Mindössze tizennyolc éves voltam ekkor. Férjhez mentem, mert bevallom jött a gyerek, kicsit muszáj is volt. Az eset nem volt feltűnő, mert ebben az időben a lányok többnyire ilyen korban mentek férjhez. Az uram jó embernek ígérkezett, hát semmit sem bántam meg. A sors nem volt kegyes hozzám. Keményen mérte rám a büntetést. Akkoriban minden valamire való férfiember a bányában kereste a kenyérre valót, köztük az én uram is.
      1952 tavaszán a háborús tetteikért elítélt rabokat bányamunkára kötelezték. A mi bányánkba is jutott belőlük. Két rabra felügyelt egy nem rab. Máig sem tudom az igazat, mert beszélni tilos volt, de úgy sutyorogták, az uramra bízott két rab szökni akart, ezért őt leütötték. Mások szerint agyoncsapták.
      Januárban a legnagyobb télben, igen nehezen szültem, mondhatom alig pár hónapos volt a gyermekünk, aki az apját még fel sem ismerte és már el is veszítette. Én meg az uramat, épp csak betöltöttem a tizenkilencet.
      Igen nagy szégyenként értem meg a történteket, mert mindenki csak hímelt-hámolt. Ki mert volna beszélni azokban az években? Az igazat nem merték megmondani. Szüleim támogatásából éltem és neveltem a gyereket. Nappal még csak elvoltam valahogyan, de az éjszakák kegyetlenül belém hasítottak. Gyakran éreztem úgy: megbolondulok. Kérgesedett a szívem, a testem, de még a lelkem is.
      Az ötvenhatos események után jött némi enyhülés életembe, mert munkát kaptam az óvodában. Ettől függetlenül megbélyegezettnek éreztem magam, kerültem az embereket, és úgy láttam, ők is kerülnek engem. Gondolj csak bele: a legszebb éveimet – tizenkilenc éves koromtól, harminc éven át – éltem özvegyen, minden párkapcsolat nélkül! Elvesztek legszebb éveim. Férfihez közeledni sem mertem. Ez idő alatt szüleim elhaltak, gyermekem családot alapított, és én úgy maradtam, olyan magányosan a házban, mint az ujjam.
      És láss csodát! Egyszer csak mégis rám nyitotta az ajtót egy férfi.
- Hát te hogy jöttél be? Kérdeztem csodálkozva.
- Hogy? Hát átmásztam a kerítésen ,úgy! Hiszen ide másként nem lehet bejutni, olyan gondosan zárod a kaput.
      Kóstolgattuk egymást, aztán a család ellenkezése ellenére összeházasodtunk, immáron ennek is harminc éve. Boldogan, nagyon-nagy szeretetben és lelki szimbiózisban élünk. Kapcsolatunkon Isten áldása is megvan.
      Idestova hatvanhárom éve van szilánk a derekamban. Hol kevésbé, hol erősebben, de még mindig szúr...
Rovatok: 
Irodalom