Tündérvölgy egy varázslatos hely volt, tele sűrű, örökzöld fenyvesekkel és mély, titokzatos ködfátyolokkal. A völgy felett meredek sziklák emelkedtek, ahonnan a legjobb kilátás nyílt a világ ébredésére.
   Itt élt egy hatalmas barnamedve, akit a völgy lakói csak Brúnónak hívtak. Brúnó csendes, bölcs lélek volt, aki minden reggel felmászott a kedvenc sziklájára, hogy szemlélje a napfelkeltét. Bár félelmetesnek tűnt a mérete miatt, valójában egy szelíd óriás volt, akinek a magány volt a legnagyobb barátja.
   Egy hűvös, ködös hajnalon, amikor a felhők még a völgy alját simogatták, és az ég lángra lobbant a felkelő naptól, Brúnó szokásos helyén ült. Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül.
   Mellette, egy sziklaormon gubbasztott Tündérvölgy legkisebb lakója: egy szúrós, tüskés sündisznó, Sünkefe. Sünkefe kicsi volt és ijedős, de benne is égett a vágy a csodás látvány iránt, amit a nap minden reggel ajándékozott a völgynek.
   Brúnó lassan, óvatosan odahajolt. Még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy megijessze a kis tüskelabdát. Sünkefe érezte a hatalmas állat közelségét. Összerezzent, de nem menekült el. Valami a medve tekintetében – talán az a meleg, álmos békesség – arra késztette, hogy maradjon.
   „Szép reggelt, kis barátom,” mormolta Brúnó mély, dörmögő hangon.
   Sünkefe bátortalanul kigömbölyödött, és apró orrával bökött egyet a levegőbe.
   „Nagyon szép,” suttogta. „Bocsásson meg, Medve úr, hogy zavarom. Én… én is a felkelő napot jöttem csodálni.”
   Brúnó elmosolyodott, amitől az arca lágyabbnak tűnt.
   „Nem zavarsz. A természet szépsége mindenkié. Ülj csak ide csendben, nézzük együtt, ahogy a Föld felébred.”
   És nézték. Nézték, ahogy a mélyvörös, narancs és arany színek szétáradnak az égen, megfestve a gomolygó ködöt, és lassan felolvasztva azt a hajnali dérrel s faggyal együtt. A fenyőfák koronái lassan kibontakoztak a félhomályból, és a távoli faház is aranyló fényt kapott.
   Ettől a naptól kezdve a hatalmas Brúnó és a kicsi Sünkefe reggeli szertartása megmásíthatatlan lett. Minden hajnalban, amikor az ég alig pirkadt, a két barát együtt ült a szikla tetején. Brúnó védelmezőn terpeszkedett, Sünkefe pedig ott gubbasztott mellette, nagyra értékelve a hatalmas medve megnyugtató, meleg közelségét.
   A völgy többi lakója csodálkozva suttogott a párosról. Ki gondolta volna, hogy a legfélelmetesebb és a legvédtelenebb állat között ilyen szoros, szívből jövő barátság szövődhet?
   Brúnó megtanulta a türelmet Sünkefétől, a kis sündisznó pedig erőt és bátorságot merített a medve közelségéből. A két barát, a nagy hegyomlás és ez a csöppnyi élet, együtt nézte, ahogy Tündérvölgy minden nap megszületik a ködből, emlékeztetve mindenkit, hogy a legkülönösebb párokban is megtalálható a legmélyebb, legcsodásabb barátság.
   Amikor a nap teljesen felkelt, s a sugarai már melegen simogatták arcukat, Brúnó mélyen a völgy felé nézett, Sünkefe pedig boldogan gubbasztott mellette. Tudták, hogy Tündérvölgy ismét egy újabb szép nappal ajándékozza meg őket, amit ezentúl a barátságuk fénye is , nem csak ma, hanem most már nap mint nap beragyog.

TM