Tündérvölgyben, ahol a fűszálak is suttognak, és a harmatcseppekben csillagfény ragyog, itt élt egy apró kis tündér, a Suttogó Virágok réte és a Csillámkavics patak partján, akit Pillének hívtak. Pille nem volt a legszebb, sem a legfényesebb a tündérek közt, a szárnya éppen csak halványan rezgett, mint egy erdei szúnyogé, de a szíve olyan nagy és bátor volt, mint egy öreg tölgyfa gyökere. Míg a többi tündér a Holdfény Palotában gyűlt össze éjszakánként mesélni egymásnak, Pille mindig a Völgy peremét kémlelte, ahol a sűrű, sötét, Öreg Fenyves Erdő kezdődött.
   Mindenki azt mondta, hogy az Öreg Fenyves Erdő veszélyes, tele van árnyékokkal és félelmetes hangokkal, amiket a szél hoz, de Pille nem hitt a rémhírekben. Minden apró felfedezés lázba hozta.
   Egy napsütéses délelőtt, amikor a méhek éppen a legédesebb nektárt gyűjtötték, Pille elhatározta, hogy megteszi azt, amit még senki nem mert. A sűrű Fekete Borostyán falhoz surrant titokban, ami Tündérvölgy határát jelölte. A borostyán levelei olyan nagyra nőttek, hogy egy egész tündércsalád elrejtőzhetett volna alattuk.
   Pille mélyen beszívta a sövény túloldaláról áradó gyantaillatot, és apró, serény mozdulatokkal kezdett keresgélni a borostyánlevek között. Percenként csak egy centimétert haladt, de a türelme határtalan volt. Végül, egy különösen vastag, mohás szár tövénél észrevett egy apró, alig látható rést, olyan kicsit, mint egy tücsök házának bejárata.
   "Ha egy bogár bejuthat, én is!" gondolta Pille, és örömében tündérfénye egy pillanatra felvillant.
   Szinte láthatatlanul préselte át magát a résen. Ahogy átkúszott, a borostyán levél érintése olyan volt, mint egy hűvös selyem.
Amikor kilépett a túloldalon, levegő után kapkodott. Nem egy sötét, komor Erdő volt előtte, amit a tündérmesékben lefestettek, hanem egy csodálatos, elzárt világ. Ez a hely volt Csendes Kert.
   A Kert olyan volt, mintha maga a Nap és a Hold alkotta volna egyszerre. A levegő aranyosan szikrázott, de a fények forrása sehol sem látszott. A fák ezüstös kérgűek voltak, és a leveleik lila-zöld színben pompáztak. A kert közepén egy tó csillogott, de nem vízből, hanem folyékony fényből állt.
   Pille csodálkozva lebegett a felszín fölött. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy a tó partján állt egyetlen virág, amilyet még soha nem látott. A virág tiszta kristályból volt, és minden szirma belsejében egy apró, sárga lélekfény villogott.
   Amikor Pille óvatosan közelebb repült, a kristályvirág egyik szirma finoman megrezdült, és egy tiszta, lágy hang csendült fel:
   "Üdvözöllek, kis apró bátor vándor. A Csendes Kert csak azokat fogadja, akik a félelem falát áttörik."
   Pille, bár meglepődött, összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte:
   "Ki vagy te? És mi ez a hely?"
   A virág válaszolt:
   "Én a Belső Béke Kelyhe vagyok. Ez a hely Tündérvölgy elfeledett rejtett tartaléka. Amikor a Völgyben nagy baj van, itt gyűlik össze a tiszta remény. A lélekfények pedig azok a gondolatok, amik a legnagyobb bajban is segítenek."
   Pille megértette, hogy nem egy veszélyes helyre, hanem egy szent kincshez jutott el. Odarepült az egyik szikrázó lélekfényhez, és megpróbálta megérinteni. Ahogy tündérszárnya érintkezett a fénnyel, hirtelen melegség öntötte el. Pille érezte, hogy a szíve még bátrabb lett, félelme pedig teljesen eltűnt.
   A Belső Béke Kelyhe megengedte Pillének, hogy maradjon egy ideig. Pille megtanulta, hogy a valódi felfedezés nem mindig a messzi tájakon van, hanem néha a legközelebbi, legfélelmetesebbnek tűnő falak mögött rejtőzik.
   Miután alaposan kipihente magát és feltöltődött tiszta reménnyel, Pille megígérte a Csendes Kertnek, hogy vigyáz a titkára. Visszatért a Fekete Borostyánon át Tündérvölgybe, és bár nem árulta el felfedezését, mindenki észrevette, hogy Pille szárnyai most már nem csak halványan rezegtek, hanem egy halvány, arany fény is csillogott körülöttük.
   Pille soha nem lett a legszebb tündér, de a legbátrabbá és a legnyugodtabbá vált Tündérvölgyben, tudva, hogy bárhol is jár, Csendes Kert fénye most már mindig vele lesz.

TM