Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Ungvári pass(z)ió...( humor (?) pályázat)

Szepi02
Szepi02 képe

Kedves Barátaim!

Jó alaposan vissza kell mennem az időben, hogy emlékeimet az agyam legmélyebb fiókjából előkotorásszam.
1983 nyarán kezdődött a történet, amikor Párom az ezeréves Zsigánkat szerelőhöz vitte Érdre. A sráccal egyívásúakvoltak és mivel egyikük sem állt jól anyagilag...bartelozásba fogtak. Gábor ingyen szerelte örökké döglődő roncsunkat, férjem pedig bérmentve segédkezett a haver házának építésében.
Gábor Kárpátaljáról importálta nejét, akinek becsületes leánykori neve Anna Vaszilijevna volt. A fiatalasszony jó tenyeres-talpas menyecskére sikeredett és kedves akcentussal beszélte a magyart. Telt idomain csak úgy feszült a kötött forrónadrág a nyári rekkenő hőségben. Remekül főzött, de egyáltalán nem volt tisztaság mániás. Két szép ikerfiuk született, akiket igen alternatív módon és szabad szellemben neveltek. Az épülő nappalit lepapírozták és a két csemete oda volt bekvártélyozva. Annát szülei gyakran meglátogatták és minden féle szovjet masinával látták el őket. Az automata mosógéptől kezdve a szaratov hűtőn keresztül a rakéta porszívóig mindennel rendelkeztek. Nekem kissé fura volt Anna mosó technikája. Lazán összerakta férje olajos melósruháit az ikrek pelenkáival :( Így aztán átvették egymás színét és illatát.
Anna nagynénje is gyakorta jött vendégségbe, kinek párja (egy öreg tatár) veterán vörös katonának vallotta magát. Ezt bizonyította az öltönye baloldalát elárasztó kitüntetések tömkelege. A magas, sovány ember arca gutaütésbe hajlóan vörös volt, fején tatár módra megnövesztett fehér bongyor frizura díszelgett. Az öreg megesküdött az ortodox egyház minden szentjére, hogy a magyar pálinkának nincs párja...pusztította is rendesen.
Lassacskán annyit jártunk segédkezni Gáborék építkezéséhez, hogy szinte családtaggá avanzslódtunk. Annáék Ungvárra készültek és mivel minket is tárt karokkal vártak Szülei, felkerekedtünk.
1984. február hetedikét mutatott a naptár, akkor voltam 32 éves. Hajnalok hajnalán indultunk el két kocsival. Gábornak nagy Polskija volt, az anyósülésen a srác nagybátyja foglalt helyet, aki lábaközé vette a külhoni rokonoknak szánt borral teli demizsont. Hátul Anna ült a két ikrecskével.
Mi a Zurammal ketten követtük őket ezeréves méregzöld Zsigánkkal. Boldogan konstatáltam, hogy szép idő van, de amikor Záhonyba értünk, rájöttem, korai volt az öröm. Ott már nagyban tombolt a hóvihar. A Csopra vezető híd előtt két kis ruszki katona állt tömbbe fagyva.
Ráláttunk a határállomásra, de egy teremtett lélek sem volt sehol. Sem belépésre várakozó autó, se határőr. Kb. két óra hibernálás után végre begurulhattunk a vámhoz.
Gábor nagybátyja közben fáztában, unalmában és bánatában slagon keresztül vígasztalódott és annyira beszittyózott, hogy mikor az orosz határőrök utasítására kikászálódott a kocsiból bemutatott a vámosoknak egy német karlendítést (a hozzá illő szöveggel). Meghült az ereinben a vér, azt hittük rögtön halomra lőnek minket.
Gábor nagy nehezen leszerelte kapatos nagybátyját, a vámosok pedig
szemet hunytak az affér felett. Emiatt azért elszöszmötöltek velünk egy darabig, aztán késő délután végre szélnek eresztettek minket.
Gáborék megittasulva a szabadságtól elhúztak, mi pedig vágtattunk a nyomukba, mígnem hirtelen fékeznünk kellett, mert előttünk az úton egy ZIL állt, amit nem tudtunk kikerülni, mert a szemben sávban egy másik teherautó jött.
A kocsink a fékezéstől pördült párat és úgy sikerült megállnunk, hogy a Zsiga első két kereke a kétméteres árok felett meredezett. A sofőrök már messziről mutogattak, hogy ki ne szálljunk!
Én közben zokogva motyogtam, hogy nem akarok a születésnapomon meghalni, mint a nagyapám.
Kocsinkat a jóemberek visszaemelték az útra. Férjem kiszállt, hogy megköszönje a segítséget, de kinyúlt a kocsi mellet mint a béka. Akkor jött rá, hogy az úton tükör jég van, a Zsigánkon lévő gumi pedig köszönő viszonyban sem volt a most előírt téli gumival. Ennek hiányában tettünk meg még jópár kilométert Ungvárig, ahol újabb kalandok vártak ránk.
Mivel mi nem voltunk rokonok, csak Hotelban szállhattunk meg és Ungváron kívül más helyre nem mehettünk. A szálloda kívülről szépnek mutatkozott, az előtte lévő teret márvánnyal burkolták le, természetesen azon is tükörjég volt, amin aztán Gábor kattyos nagybátyja meg is futotta kötelező kűrjét, aztán többszöri bukása után  hosszasan tápászkodott.
Az izgalomtól kellőképpen megéheztünk, úgyhogy a Hotel étterme felé vettük az irányt. Én rögtön felkerestem a mellékletet...bár ne tettem volna. Az illemhely két hatalmas öntöttvas tappancsból állt. A budi falán két kapaszkodó, a tappancsok közt pedig orrfacsaró illatot árasztó lik tátongott. A sarokban drótkosár éktelenkedett, ahová a használt "cuccokat" kellett dobni. Miután akrobatikus elemeket  bevetve túléltem a manővert, már nem is gondoltam jó szívvel az étkezésre. Így aztán üres gyomorral hajtottam álomra fejemet a "nívós" ungvári hotelben.

Aki kíváncsi arra, hogy milyen izgalmakban volt részem másnap Ungváron, várom szeretettel a holnapi folytatásban.

Rovatok: 
Irodalom