„Első sorban azt szeretném tudni, miért hívják ezt a tájat vízen inneninek. És ha ez vízen inneni, hol van a vízen túli.” - szőtte a beszéd fonalát diákunk.   „Egyszerű ennek a magyarázata.” - mondta a pásztor felesége. „Majd mikor innen Patak felé veszed utadat, Nagykaposon jobbra térve Lelesz irányába fogol haladni. Lápos, erdős vadregényes tájon vezet majd az utad. Egy folyónak a partjához érsz, ez a Latorca. Mikor a komp átvisz a folyón, nemcsak Bodrogközben vagy, hanem ha innen nézzük, Vízentúlra érkeztél, mivel mi a vízen innen vagyunk. Persze, az ott lakók rólunk mondják, hogy vízen túliak vagyunk. A Latorca választja szét a vízen inneniket, és vízen túlikat. Mindég attól függ, a víz melyik oldaláról nézzük.”

   „ Most már tudod, ki a vízentúli. De tudod- e, milyen híres faluban hajtod ma nyugovóra a fejed?” - kérdezte a pásztor.

Ez a kérdés zavarba ejtette a diákot. Ezt látva a pásztor elmesélte neki, miről híres ez a környék.

MIÉRT VAGYUNK HUNGÁROK?

 „Még gyerekkoromba, mikor én is oskolába jártam (persze, csak télen, mert tavasszal és ősszel sok volt a munka) a tanítónk mesélte, hogy ő valahol azt olvasta, a mi falunk, Deregnyő közelében, az Ung és a Laborc folyók kereszteződésében állt egykor a régi Ungvár vára, és nem ott, ahol mostan. Miután a várat a honvisszafoglaló magyar seregek elfoglalták, a benne tanyázó népek vezére, bizonyos Laborca vezér megfutamodott. Persze, a magyar sereg üldözőbe vette, és egy folyó partján lenyilazták. Ettől kezdve nevezik e folyót Laborc, vagy Labarc folyónak. Miután a hős magyar seregek bevették a várat, négy napig pihentek, mulatoztak. Ebben a várban emelték pajzsra, és választották fejedelemmé Árpád vezérünket. Ezért abban az időben őt hungvári fejedelemnek nevezték, a vitéz népét pedig ungváriaknak, vagy hungváriaknak. Ez maradt fenn a mai napig.”

    A diák ismerte Anonymus Gesta Hungarorumát, ezért kicsit ismerős volt neki ez a legenda, és sejtette, hogy a régi tanító is ezt mesélte a gyerekeknek, amikor még a pásztor is „oskolába” járt.

     „ Mesélek néked még arról a híres csoda kocsisról, aki valamikor itt szolgált a Lónyay uraságoknál.” - folytatta beszédét a pásztor.

LÓNYAY GRÓF KOCSISA

     A Lónyay grófi családnak a Felvidéken sok birtoka volt. Itt Deregnyőn is úgy tudom, már régen volt kastélya. Deregnyőről Lónyára mindég kocsival (hintóval) vitette magát. Történt egyszer, hogy a Laborc hídját elvitte a víz. Igaz, hogy a Laborc vize egy éjszakai fagyással befagyott, de ez még egy gyereket sem tartott volna meg, nem hogy egy kocsit, lovastul.

     A gróf nem tudta, hogy a Laborcon keresztül nincsen híd, ezért befogatott a kocsisával, kiadta a parancsot, hogy Lónyára akar menni. A kocsi elindult, és a gróf az egyhangú kerékzakatolásra elszundított. Csudák csudájára a kocsis nekihajtotta a lovakat az egy éjszakai fagyással befagyott Laborcnak, és minden baj nélkül keresztülhajtott rajta.

     Mikor a gróf felébredt, már Lónyán voltak. Később megtudta, hogy mi történt. Hívatta a kocsist, és azonnal kiadta az útját. A kocsis összeszedte cókmókját, és ment átadni a lovakat a gondnoknak. Az istállóban csak két bomlásnak indult dögöt találtak. A gondnok felelősségre vonta a kocsist, de az csak vállát vonogatva annyit mondott, hogy bizony ezek már régen megdöglöttek.

Annyira megijedtek a kocsistól, hogy nem bocsátották el. Igaz, hogy a gróf ezzel a kocsissal már nem szívesen kocsikázott, inkább a gondnok hajtotta a lovakat. De egyszer a gondnok ágynak esett, és a grófnak sürgős dolga akadt Deregnyőn. Befogatott hát, és elindultak. A kocsi zaj újra elaltatta a grófot. Nagy zötyögésre ébredt, és amit látott, attól bizony nem lett jó kedve. A levegőben kocsikázott, és a kocsi hátsó kereke belekoccant a nagydobronyi templomtoronyba.

     Ez után a dolog után a gróf igazán kiadta a kocsis útját.