ASZTALTÁNCOLTATÁS

   A 48-as szabadságharc után a tiszteseket, akik nem bujdostak el, kivégezték, vagy hosszú börtönre ítélték. De az egyszerű baka vagy huszár sem úszta meg szárazon.- kezdte újra a szót pásztorunk. A világosi fegyverletétel után a közbakákat, közhuszárokat besorozták az osztrák hadseregbe, és utána már csak a Jóisten tudta, melyik harctéren hagyta ott a fogát. Hiszen az osztrák császár harcolt a franciákkal, a taljánokkal, meg még ki tudja kivel. Mivel sok férj, fiú nem tért haza a háborúból, a hozzátartozóik szerették volna tudni, mi van velük, élnek-e, halnak-e. Itt a faluban volt egy öregember, aki tudott asztalt táncoltatni és abból jósolni. Emlékszem, én akkor még gyerek voltam. Nekem a bátyám sem tért haza, no meg egy pár szomszéd is a háborúban maradt. Édesanyámék, meg a szomszédok is szóltak ennek a bácsinak, aki el is jött, és úgy rendelkezett, hogy kerítsünk olyan asztalt, amelyikben nincs vas szög, csak fa ék vagy  szög. A társaságból kiválasztott hét olyan személyt, akin nem volt fordítva a lajbi (mert állítólag az zavarja a jóslást) – én is köztük voltam. Úgy kellett ülnünk, hogy kezünket az asztalra tettük, és az ujjaink összeértek. Így, ülve erősen kellett nyomnunk az asztalt lefele.  Egy idő után, hiába erőlködtünk, az asztal elkezdett emelkedni. Mikor mán a bácsi látta, hogy nem bírjuk tartani, mondta, hogy engedjük el, és ő elkezdett fütyülni.  Az asztal erre a fütyölésre táncolt. Vagy az egyik lábán ugrált, vagy két lábon járta. Tiszta csuda volt. Utána a bácsi kérdezte, ki akar valamit tudni szeretteiről. Először a szomszéd asszony jelentkezett, akinek a fia tűnt el. Annak a bácsi úgy fejtette meg az asztal táncát, hogy a fiuk azt üzeni: „Drága édesanyám, legyen nektek más fiatok, mert én már nem élek!”

A többieknek is megmondta, melyiknek él a hozzátartozója, beteg, vagy mi van vele.

     Mikor ezek haza jöttek, igazolták, hogy minden úgy volt, ahogy a bácsi az asztal táncából megjósolta.

HOGYAN TANULT A PÁSZTOR ASZTALT TÁNCOLTATNI

   Az egyik barátom, mikor megkapta az obsitot (leszerelt a katonaságtól), azt mondta, ő is tud asztalt táncoltatni. Mi, legények nem hagytunk neki békét, tanítson meg minket is. Először szabadkozott, de utána mégis megígérte, hogy ha elég bátrak leszünk, megtanít erre a tudományra. Persze, minden legény úgy gondolta magáról, hogy ő a legbátrabb, és így mentünk jóslást tanulni.

     Egy nagyon sötét őszi éjjelen éjfélkor kivitt minket a keresztútra. A porba hat kört rajzolt, és mondta, hogy amelyik legény e körök közepébe áll, annak az ördög megmutatja, hogyan kell asztalt táncoltatni.

Bizony mindnyájunknak inába szállt a bátorsága. Úgy szétszaladtunk, hogy mikor a tanítómester barátunk beállt a körbe, és nevetve mondta, hogy csak vicc volt az egész, akkor sem mertünk visszatérni.

„Így jártak a bátor legények!” - nevetett a pásztor felesége. Nekem is van egy jóslásról szóló emlékem.

POHÁRBÓL VALÓ JÓSLÁS

   Én akkor négy éves lehettem. Az én édesapám sem jött vissza a háborúból, és édesanyám, meg persze mink gyerekek is szerettük volna tudni, él-e vagy nem. Az emberek azt mondták, hogy egy pohár és egy tízkrajcáros segítségével ezt meg lehet tudni. 

     Többen összejöttünk egy szobában, az ablakokat úgy félhomályig besötétítették, és az asztalra ráhelyeztek egy poharat, melybe beletették a tízkrajcárost. Egy fertályórát csendben kellett imádkozni, és utána, ha él az illető, megjelenik az arcképe a tízkrajcároson.

Nagyon jól emlékszem, hogy a pohárban tízkrajcáros nagyságú méretben láttam édesapám arcképét, és a többiek is azt alították, hogy szintén látták.

     De sajnos, sokszor a jóslás is hazudik, mivel édesapám soha nem jött haza a háborúból.

    Csend lett ezután, több monda, mese senkinek sem jutott eszébe.

„Fiatalúr, tegyük el magunkat holnapra!” - ajánlotta a pásztor.  „És ha nem sietős az utad, holnap segíthetel kihajtani a csordát. Itt nem messze a Laborc holt ágánál van egy csőszkunyhó, ott lakik János bá. Ő nagyon sok ilyen történetet tud, talán még boszorkákról is, biztosan szívesen elbeszélget veled. Estére meg visszajössz velem, hiszen holnapra törve paszulyt főz az anyjuk, az ám a finom eledel.”

    A diák megköszönte a szíves marasztalást, és jó éjszakát kívánva nyugovóra tértek.

     Reggel kihajtották a jószágot a legelőre. Persze, ezt csak úgy mondták, hogy ők hajtanak, mivel a kutyák szorgoskodtak legtöbbet.

A tehenek fegyelmezetten jöttek minden portáról, volt ahonnan 4 – 5 jószág is csatlakozott a csordához. Lassan kiértek a legelőre, közben a diák megtudta, hogy János bá, akihez igyekeztek, nem csak csősz, aki vigyáz a határra, hanem ahogy régi volt pásztoremberhez illik, minden gyógyító fű ismerője, állatok gyógyítója, sőt még csontkovács is, aki bizony sok kificamodott bokát, vállat rendbe hozott. Azon kívül, mivel a csőszkunyhó a Laborc egyik holt ágánál van felállítva, János bá arra is ügyel, hogy idegenek és arra nem jogosultak ne dézsmálják a falu által használt halászati jogot. Persze jómaga is ügyes halász, pákász hírében állott. Míg diákunk ezeket a pásztortól megtudta, oda is értek a csőszkunyhó közelébe. Persze, János bá mán messziről figyelte őket. Tisztességet parancsoló, nagy pödört bajszú, bár már jól korban lévő, mégis egyenes tartású férfi állott a figyelőfa tövében, amelyik egy kis magaslaton növő fa volt a csőszkunyhótól mindegy 15 lépésre. Hosszú ősz haja két oldalon csimbókba volt szedve, ami a diáknak nagyon furcsa volt, mert manapság már ritkán látni ilyet. János bá lábainál egy nagytermetű, gubancos szőrű fehér komondor morgott. Nem acsarkodott, mint a pásztor pulijai, hanem gyanakodva, de türelemmel várt gazdája parancsára, közben morgással jelezve, hogy amíg a gazdája meg nem engedi, jobb lesz távol maradni. János bán 2 – 2 szélből varrott az alján rojtos vászon gatya volt. A borjúszájú ing rá volt engedve a gatya szélére, és az ingen még nyakig gombolós, sötét zsinórozással díszített, de kigombolt mellény volt, hasonló, mint a pásztoré.  Mivel még jókor reggel volt, a harmat is alig száradt fel, a vállára volt terítve a bokáig érő cifraszűre. Lábán nem bocskort viselt, hanem régi szabású, két oldalt varrott, harmonika szárú csizmát. A fején kissé szélesebb karimájú kalap volt, darutollal díszítve.  Ahogy illik, a diák és a pásztor köszönt először, amit János bá szívesen fogadott, hiszen a pásztor jó komája volt. Ellőre lépett, és kezet nyújtott nekik. Ezt látván, a komondor nyugodtan leheveredett a csőszkunyhó elé, és többet ügyet sem vetett rájuk. Mikor a pásztor elmondta diákunk jövetelének okát, János bá komótosan rágyújtott hosszú szárú tajtékpipájára, kezébe vette bunkós botját, vállára kanyarította vászontarisznyáját, és intett a diáknak: „Akkor jöjjön kend velem fiatalúr. Megyünk ellenőrizni a varsáimat, közben beszélgetünk.” A pásztor, búcsút intve ment a csorda után, nehogy a jószág tilosba tévedjen. Azt előre megbeszélték, hogy sürvedéskor a csőszkunyhónál találkoznak. A csősz nem nagyon várt arra, hogy követi-e őt diákunk. Nesztelenül besurrant a rakottyás sűrűjébe. A komondor oda sem figyelt. Tudta, ha szükséges lesz, a gazda szól, addig ott a helye a figyelőfa közelében. A diák is igyekezett nesztelenül osonni a bokrok között, de bizony neki ez nem sikerült valami jól. Pár perc múlva kiértek a vízpartra, ahol már könnyebb volt a járás.  Egy vászongatyás, vászoninges, bocskoros atyafi közeledett feléjük, akinek a vállán egy nagyon hosszú rúd volt, melynek a végén fűzfavesszőből készített keresztbe tett káva volt, amelyik egy jókora hálót feszített széjjel. Mivel a diák nem vízparti faluból származott, nem tudta, hogy ez a teszi-veszi. Tehát az egy halászeszköz, amit a vízpartról merítenek a vízbe a hosszú nyél segítségével, és időnkint kiemelik, hátha van benne valamilyen hal. Tehát teszik-veszik, ezért ez a neve.

Az atyafi és János bá kezet fogtak. „Volt szerencse, Sándor?” Érdeklődött a csősz, mire a Sándor nevű egyén búsan mutatta a tarisznyája tartalmát, amiben csak pár keszeg, kárász árválkodott. „Még a minap készítettem ülőkét meg kaput, itt az öreg fűz gyökereinél. De úgy látszik, nem jó hely, majd átteszem.” „ Tudod, most ez után az áradás után jobb az éjjeli kuttyogatás, mint a teszi-veszi” - tanácsolta János bá, és már ment is mindenki a maga útján.

Mivel a diák ebből a beszédből bizony keveset értett, a csősz elmagyarázta neki, hogy mi az ülőke. Az egy három-négy lábon álló alkalmatosság, amelyet fűzfa rudakból készítenek úgy, hogy k.b. egy- két méterre a parttól beverik ezeket a folyó fenekébe, a partról lejárót építenek hozzájuk, és székfélét eszkábálnak rá nádból, amin ülni lehet. A kapu meg úgy készül, hogy az ülőkétől kihagynak, egy teszi-veszi szák (háló) szélességű szabad járatot, utána egy sorban, úgy könyöknyi távolságban egymástól szintén karókat vernek a víz fenekébe, amelyeket fűzfavesszőkkel fonnak össze, a víz fenekétől egészen a víz színéig. Így tényleg egy kapu keletkezik, amelyen a halak átúsznak. Ezt igyekszik kihasználni a szemfüles halász, teszi-veszivel, amit még ütközővel is felszerel (Az ütközőt sűrű vékony zsinórokból készítik, melyeket kissé a szák felett a kávákra kötnek, így a halak, ha szák felett úsznak el, beleütköznek. Az ütközőtől vékony zsineg vezet, amelyik a halász ujjára van csavarva, aki ilyenkor az ujja rándulásából érzi, hogy hal van a szák felett.) Tehát nem csak találomra emelgeti a teszi-veszit, hanem a biztos zsákmány reményében.

Mikor a diák ezt tátott szájjal hallgatta, János bá megkérdezte: „ Mondja mán meg nekem kend, maguk felé hogyan fogják a halat, ha még a teszi-veszit sem ismeri.”

     „Az én falumban kevés ember halászik. Inkább csak a gyerekek, mivel a folyó, a Hernád nagyon mesze folyik a falutól. A falun keresztül csak egy patak folyik, amiben kevés az igazán nagy hal. A gyerekek vesszőkosárral halásznak úgy, hogy azt a partról növő fák gyökerei közé helyezik, és lábbal hajtják bele a halat.”- válaszolt a legény.

„ Ez bizony csak gyerekeknek való szórakozás. ” - mondta lenézően János bá.  „A kuttyogatás, az ám az igazi élvezet. Ilyenkor, nyári esőzések után, mikor megárad a folyó, csöndes éjszakán a ladikkal olyan helyre evezünk, ahova a ragadozó, főleg a nagy harcsa szeret megfeküdni. Elővesszük a kettes harcsázó horgot, kecskebékát tűzünk rá, de vigyázva, hogy eleven maradjon, és a ladik oldalán leeresztjük a mélybe. Most elővesszük a kuttyogatót (Ez egy erre a célra kialakított fából faragott eszköz.), és annak talpával belevágunk a vízbe, amire egy loccsanás (kutty) hallatszik. Ez békaugrás hangját utánozza, amire a harcsa rendszerint felfelé tart. Mikor beleütközik a horog zsinegébe, vagy észreveszi a béka vergődését, azt bekapja, és így horogra akad.  Bizony, a múlt nyáron itt lejjebb a nagy tölgy irányában fogtam egy olyan harcsát, hogy ki sem bírtam húzni. Meg kellett szigonyozni. Mikor pár ember segítségével kihúztuk, majdhogynem olyan hosszú volt, mint a parasztszekér, amin vittük be a faluba.”

Ez a méret kicsit túlzásnak tűnt a diáknak, de hát miért nem lenne igaz, ha János bá mondja.

Közben az első varsa helyére értek. Ez egy fűzfabokor vízbe nyúló gyökerei közé rejtett alkalmatosság volt, amiről ugyan a diák hallott már valamit, de még soha sem látta, milyen az a varsa. Mikor János bá emelte ki a vízből, azért magyarázatot is fűzött hozzá:” Látja kend, ez egy kétszárnyú varsa. Mivel itt a Labarc kanyarodik, a varsát a csendesbe tettem, de azért mindkét oldalról szárnyakat építettem hozzá, hogy a halak ne menjenek el a sodrással, hanem ha lehet, a varsámon keresztül próbálkozzanak úszni“ Ahogy a varsát kiemelte, a diák látta, hogy ez egy fűzfavesszőből font három részes szerkezet, amelyik úgy van fonva, hogy minden részében egyre szűkülőbb nyílás van. Ezért a nagyobb halak az első részben, és így tovább maradnak le. Visszaúszni nem tudnak, mivel a varsa úgy van fonva, hogy a fűzfavessző éles ágai ezt megakadályozzák. A kapuk meg azért vannak, hogy a varsa felé tereljék a halakat.

     Ahogy János bá ki akarta emelni a varsát, bizony csak arasznyit tudott mozdítani rajta. Természetesen a diák a segítségére sietett, így közös erővel, nagy nehezen partra húzták. Csodálatos volt a zsákmány. Az első részben csak pár nagyobb hal mozgott. Volt benne egy kar nagyságú fogas, és még egy pár csuka is vergődött benne. Nagy pontyok és a diákunk számára ismeretlen egyéb halak is szűkölködtek a varsában. A következő részekben egyre kisebb pontyok, busák, dévérek vergődtek.  Bizony bőséges zsákmány volt. Mikor kiemelték, és János bá megrakta tarisznyáját, a nagyját bizony nem volt hová tenni, Szerencsére, nem messze volt János bá haltartó bárkája, ami egy csónak formájú lyukacsos alkalmatosság volt, kikötve a parthoz a vízbe süllyesztve. Ebbe eresztették bele a zsákmányt, ami így nem pusztult el, mégis mindég kéznél volt, ha halételt akart a gazdája készíteni.

Még három ilyen varsát emeltek ki. Volt, amelyik szintén szárnyas volt, de egyszerű varsa is akadt. Nem mindegyikben volt annyi tömérdek hal, de azért János bá elégedett volt a zsákmánnyal: „ Jó halászlevet, nyárson sült csukát készítünk majd ebédre.”

 A tarisznyába néhány könyöknyi csukát raktak, sok különböző fajtájú apróhalat, meg egy jókora pontyot is. Körbementek a holtágon, ellenőrizték a folyópartot is, míg végre visszatértek a csőszkunyhóhoz.

Ott semmi sem változott. A komondor, érkezésükkor csak a fejét emelte fel, de mikor látta, hogy János bá érkezett, nyugodtan szundikált tovább.

     „No, diák úr, míg én élesztem a tüzet, itt van a halpucoló kés, tessék megpucolni a halat, mert különben éhen maradunk!” - bíztatta János bá a diákot, kezébe nyomva egy elég életlen, de nagy kést. Ő pedig a tűzzel kezdett foglalatoskodni.  Persze  a tűz már vígan lobogott, de a diáknak még egy halat sem sikerült tisztességesen megtisztítania. Honnan is tudta volna ezt megtenni, hiszen az ő falujában nagyon ritka volt a halzsákmány.  Ezt látva János bá megmutatta neki, hogyan is kell megtisztítani, kibelezni a halat, és rövid időn belül már szalonnával megspékelve (megtűzdelve) sültek a nyársra húzott fiatal csukák. Közben hagymát pucoltak, szalonnát aprítottak, és a bográcsban sercegő szalonnazsíron a Laborc vízével felöntve készítették a halászlé alapanyagot, jól megpaprikázva és rádobva az apróhalat.  Míg ez lassan szétfőtt, leülhettek beszélgetni, amire a diák már reggeltől várt.

     „Most van kis időnk fiatalúr. Beszélhetünk régi legendákról, meg más mesékről. Mit is szeretne hallani?”
   „  Mindent, János bá, népünk minden morzsányi meséit is szeretném hallani, amit más úgy sem jegyzett fel.” 
   „ Akkor elmondom magának, miért is ilyen sík, és valahol mégis dombos a mi vidékünk:”