Hajdanán, amikor még öregapám is csak pendelyes pulya volt, történt az alábbi eset:

Volt is, nem is egy falu. Egyszeri falu volt, ahol az egyszeri emberek laktak. Nagyon magának való népség volt ám! Ritka makacsságukat, önfejűségüket már csak a fene nagy büszkeségük múlta felül, amit a természet még jó adag virtussal is megtetézett.

Volt ennek az egyszeri falunak egy főtere, amit „Pipatiltónak” hívtak, mert, hogy a falu előjárósága úgy döntött, hogy ott tilos pipázni. Persze, ahogy az egyszeri embereknél lenni szokott, az elöljárósági tagok úgy értelmezték a tiltást, hogy mindenki másnak tilos, de nekik megengedett. A falu többi lakosának pedig már a büszkesége és makacssága sem engedte meg, hogy betartsák a tiltást. Ők természetes eszükkel úgy értelmezték, hogy ha „azoknak” szabad, szabad „nekünk” is. Minden vasárnap és ünnepnap, ahogy a nép kijött a templomból, a férfiak a Pipatiltón gyülekeztek egy kis beszélgetésre és pöfékelésre.

Hát, ahogy így pöfögnek, arra lettek figyelmesek, hogy hatalmas nagy viharfelhő közeledik. De olyan nagy, amilyent eladdig még a legvénebbek sem láttak. A villámok csak úgy cikáztak jobbra-balra, az ég is úgy zengett, hogy egyik dörgés érte a másikat! Aztán fergeteges szél kerekedett. Akkora szél, hogy ha az egyszeri emberek egymásba nem kapaszkodnak, ledöntötte volna őket. Volt egy pár legnyakasabb polgár, aki csak azért sem kapaszkodott a többiekbe. Azokat bizony úgy felrepítette a szél, hogy többé nem látta senki sem, Egyszer csak megnyíltak ez ég csatornái, és olyan víz meg jég zúdult az egyszeri falura, hogy akit egy esőcsepp, vagy egy jégdarab eltalált, menten szörnyethalt. No de a mi egyszeri embereink nem hiába voltak messze földön híresek nyakasságukról, egymásba karolva leültek a földre, fejüket térdük közé hajtották, és békésen pöfögtek tovább. Közben a vihar is csitulni kezdett. Hát, ahogy így pipázgatnak a Pipatiltón, valami furcsa zaj üti meg a fülüket. Olyan moraj, mintha északról nagyon nagy valamit tolnának a falu felé.  Embereink elő is veszik fejüket a térdük közül, és lassú füstöket eregetve nézik, mi a csuda lehet az. Ahogy így nézelődnek, meglátnak egy óriási nagy feketeséget, amint hosszan elnyúlva közeledik a falu felé. Meresztik a szemüket, miféle úri huncutság lesz az már megint. Egyszer csak kifordul a falu vénjének a szájából a tajtékpipa, és elkiáltja magát”

   „ Tyű a kutya hétszázát, tolik a határt, ezt már ne engedjük!”

Több sem kellett az egyszeri embereknek. Ki kapát, ki kaszát, ki meg ostort ragadott, és uccu neki! Feltűrt ingujjakkal nekivetemedtek a határnak: Innen bizony egy tapodtat sem tolja tovább senki! Még csak az kéne. Hogy a határ itt hagyja őket!

Hát ahogy így nekivetemednek, meg is állítják… tartják…tartják, hogy a tolók azon egy lépést sem tudnak tovább mozdítani. Vakarják is azok a fejüket, hogy milyen erővel, vagy furfanggal tolhatnák a határt tovább? De vakarják a mi embereink is!

     „ Tartjuk mi, tartjuk, de soká nem bírjuk. Mit tegyünk?”

Ekkor a falu vénje oda fordul az én öregapámhoz, aki, ahogy említettem, akkor még csak pendelyes pulya volt.

   „ No csak fiam, kapd magad, és ahogy csak bírsz, szaladj délnek. Arra felé találsz majd segítséget.”

Öregapám neki is iramodott, és futott, rohant, ahogy a lába bírta. Mikor az első falu határába ért, már kiabált is:

     „Segítség, Segítség!”

     „ No, fiam,” Szólalt meg az ottani falu vénje, „Ha a Segítséget keresed, akkor tovább kell menned. Nem rég járt erre, de meg sem állt, csak ment tovább délnek. Szaladj utána, talán még beéred a szomszéd falunál. Aztán, fiam, ne feledd, mindég csak délnek szaladj!”

Öregapám megköszönte a tanácsot, és a hasznos útbaigazítás szerint szaladt tovább délnek. Sajnos, a következő faluban is hasonló választ kapott:

     „Ha a Segítséget keresed, akkor tovább kell menned. Nemrég járt erre, és meg sem állt, csak dél felé igyekezett. Eredj utána, talán még a szomszéd falunál beéred. Aztán ne feledd: délnek, mindig csak délnek!”

Öregapám itt is megköszönte a jó tanácsot, és szaladt tovább. De a következő faluban sem érte utol a Segítséget, hiába kiabált, hogy Segítség, Segítség!

Itt már azt mondta neki a falu vénje:

    „ No, fiam! Ha a Segítséget keresed, bizony hiába teszed. Innen tovább délre már csak a mocsár van. Mostanra a Segítség bizonyára a Vízen túlra ért. Fordulj vissza, mert a mocsár nappal is veszélyes, ha pedig éjszaka kerülsz bele, az biztos halál. Lidércek, elkárhozott lelkek, lápi tüzek becsalogatnak az ingoványba, és odaveszejtenek.”

Öregapám nagy szomorúan itt is megköszönte a tanácsot, és lógó orral megindult visszafelé.

Hát ahogy így kullog, csak megfordul a fejében, hogy hátha még a mocsár elején utolérhetné a Segítséget. Bizonytalanul megállt…Lidércek!... Elkárhozott lelkek!... Lápi tüzek!...

Egy élete, egy halála, ő nekivág. Csak nem engedheti, hogy a határt eltolják.

Kicsit bátortalanul, de újból nekieredt. Egyenesen be a sötét mocsárba. Először még futott, ahogy a lába bírta, de később csak meglassultak léptei. Az éj sötét, hold sincs az égen, de még csak egy árva csillagot sem látni. Olyan sötét van, hogy az orra hegyéig sem lát.  Most már csak tapogatózva folytatta útját. Egyszer csak valami fényességet lát, ott ahol az ösvény sejlik. Aztán a fényesség csak libben egyet, ide ugrik, oda ugrik, és közben csilingelő kacagást hall. Öregapám nagyon megijedt, de mégis rászólt:

     „Menj innen Lidérc, most nincs időm rád. A falunknál tolják a határt, utol kell érnem a Segítséget, különben áttolják a fejünk felett.

     „A Segítség, a Segítség” - csilingelte a Lidérc, majd hirtelen gúnyos, fülsértő kacagássá torzul a csilingelő hang. „ A Segítség, a Segítség… szegény fiú!”

Öregapám mit sem törődve vele, összeszedte minden bátorságát, és átvágott a Lidérc mellett, rá sem figyelve. De ahogy megy tovább, a Lidérc csak nem tágít mellőle, és duruzsolja a fülébe gúnyosan:

     „A Segítséget,…szegény fiú…”

Hirtelen az előtte tátongó sötétségben valami még sötétebb, még szörnyűbb mozdul… Öregapám először azt hitte, hogy képzelődik, de mikor újra mozdult, és morgó hangot adott ki, öregapám már jól tudta, kivel van dolga.

Ijedten szólt rá:

     „Menj innen Elkárhozott lélek, most nincs időm rád. A falunknál tolják a határt, utol kell érnem a Segítséget, különben áttolják a fejünk felett.

     „ A Segítséget, a Segítséget…” - mormolja a síri hang, majd hirtelen pokolbéli üvöltő zokogássá erősödik a morgás. „A Segítség…a Segítség…, szegény fiú…

     Öregapám ugyan nagyon félt az Elkárhozott lélektől, de összeszedte minden bátorságát, és mellette is átvágva igyekezett tovább.

De ez is követte őt a Lidérccel együtt, és közösen gúnyolódtak:

     „ A Segítség,…Szegény fiú…”

Öregapám rájuk sem hederített ( Azaz, hogy annyira félt, hogy feléjük sem mert nézni.), de egyszer csak, hirtelen a lába előtt a semmiből kékes tűz gyulladt ki. Ez már igazán még a felnőtt, bátor legénynek is sok lett volna, nem hogy öregapámnak, aki csak pulya volt. A tűz egyre csak növekedett, és már ott lobogott a szeme előtt. (Bizony, nagyon össze kellett szednie magát szegény öregapámnak, hogy a pendely hátsó fele tiszta maradjon.)

De azért „bátran” eldadogta:

     „Mee-menj i innen Lá..lápi t..tűz, neke-em n..nincs időm r..rád. U..utol kell é..érnem a S..Segítséget. különben a..áttolják a fa..falunk fe..felett a határt.

     „ A Segítséget keresed, szegény fiú?” Kérdezi ekkor a Lápi tűz meleg hangon, amitől öregapám szíve kicsit megbátorodott.

      „Azt soha sem érheted utol. Fordulj vissza, és mentsd, ami még menthető. Mondd meg a faluban az asszonyoknak, hogy míg a férfiak a határt tolják, ők hegyezzenek karókat, azokat támasszák neki a határnak. Mikor ezek megfeszülnek, akkor egyszerre mind szaladjanak ide a mocsárba. Mi majd segítünk nektek. Siess…”

     Öregapám, megértve, hogy a Segítséget úgy sem érheti utol, megköszönte a tanácsot, és szaladt vissza a faluba. Most már igazán rohanvást tette meg az utat, miközben a Lápi tűz előtte világított, mutatva az ösvényt, a Lidérc hangosan csilingelve figyelmeztetett minden még ébren levőt, hogy öregapám előtt ne lábatlankodjanak, hanem hagyják szabadon az utat, az Elkárhozott lélek pedig a mocsár bokrainak, fáinak ágait seperte félre öregapám elől. Mikor egészen a mocsár szélére értek, a Lidérc, és az Elkárhozott lélek megállt:

     „Mi nem mehetünk tovább.”

De a Lápi tűz nem maradt el. Öregapám előtt világított egészen a falu határáig. Csak ott állt meg.

     „Itt várok rátok, hogy lángom el ne áruljon benneteket a rosszakaróitoknak. Siess..!”

Öregapám már az első ház környékén kiabálta:

     „Asszonyok, Asszonyok… Gyorsan! Karókat hegyezzetek, nincsen más Segítség!”

     Az asszonyoknak sem kellett több. Ki a gereblyenyelét, ki a kerítés lécét kapta kezébe, és nagy serényen, kihegyezve nekitámasztották a határnak, hegyével lefelé, jól benyomkodva a földbe, hogy tovább tartsanak. A férfiak bizony már nagyon izzadtak, soká nem bírták volna a határt tartani. Mikor az utolsó karó is a földbe került, egyszerre félreugrottak, és nekiiramodtak a sötét éjszakának. A falu szélén várta őket a Lápi tűz:

    „ Siessetek, erre-erre…” Indult neki azonnal, mutatva az utat. Persze az egyszeri falu embereit sem kellett nagyon biztatni, mert a hátuk mögött már csak úgy recsegtek-ropogtak a határt tartó karók. Fejvesztve rohantak a mocsárig, majd a Lápi tűz mutatta az utat be egészen a mocsárba. Itt csatlakozott hozzájuk a Lidérc és az Elkárhozott lélek is, mindenben segítve az embereket. A Mocsár közepén aztán megálltak.

     „Mi lesz most velünk?” - kérdezték a falubeliek.

     „Egyet sem féljetek emberek.” - szólalt meg ekkor a Lápi tűz.

     „Majd ha elmúlik a veszély, hazatértek. Addig biztonságban vagytok. Itt senki sem bánt benneteket, senki sem mer utánatok jönni.”

     Úgy is lett. Kezdetben kissé szomorkásan, félve a jövőtől, de később már vigadalmakat is csapva, hogy feledjék bújukat-bánatukat, eléldegéltek itt az emberek. Melegedtek a Lápi tűz lángjánál, együtt kacagtak a Lidérc bohóckodásain, és együtt sírtak az Elkárhozott lélek szomorúságán.

Hetek, hónapok elteltével aztán a Lápi tűz elosont a faluig, megnézte, tiszta-e már a levegő, és mikor már mindent rendben talált, kivezették az egyszeri embereket a mocsárból. Azóta, ha bajba kerültek, nem igen gondoltak a Vizentúlra, vagy máshová távozott Segítséggel, mert tudták, az még akkor sem fordul vissza, amikor a határt tolják. Ha az idők folyamán ezután baj volt, mindig csak a mocsárba menekültek.

     Öregapám azt mondta egyszer nekem:

     „ Ha nagy a baj, te is nyugodtan fordulj a Lidérchez, az Elkárhozott lélekhez, és a Lápi tűzhöz. Azok mindég segítenek, hiszen valójában azok bennünk vannak, mert azok mi vagyunk.”

Ilyen érdekes mesét még a diák soha sem hallott. Elgondolkodott azon, ezek az egyszerű emberek hányszor menekültek a Lidérc, Lápi tűz és Elkárhozott lélek segítségével a mocsárba.

Hányszor szorongatta őket a tatár, török és más ellenség. Hányszor tolták fejük fölött a határt, és még hányszor fogják. Sajnos, a Segítség mindig éppen csak elment tőlük, és biztosan mindig el is fog menni. Az „egyszeri embereknek” ezután is csak a mocsárba menekülés marad – ha még lesz mocsár!