Mesélték, hogy valamikor régen Abarán a tehenek elkezdtek furcsán viselkedni. Nem akartak legelni, az istállóban sem ettek, és persze tejet sem adtak. Ha kihajtotta őket a pásztor a legelőre, csak futkostak össze-vissza, bolond módjára, és nagy hangon bőgtek. Mikor pedig behajtották őket az istállóba, mindenáron törtek volna ki a szabadba. Nem tudták szegény abariak, mi történt a teheneikkel.
   No, akkor mondta az egyik falusi asszony, hogy a tehenek biztosan meg vannak rontva. El is hívtak egy férfit, akinek nagy híre volt abban, hogy ért a rontás levételéhez. Mikor ez a tudós férfi a faluba lépett, már tudta is, kik csinálták a rontást. Azt mondta, hogy hat helyi asszony, de a nevüket nem árulta el. Állítólag nagyon erős boszorkák, és árthatnának neki. Aztán szólt az embereknek, hogy hozzanak kapákat, ásókat, és menjenek vele a legelőre. Mikor kimentek, emberünk elkezdett sétálni a legelőn. Egyszer csak a botjával rámutat egy helyre, hogy ott kell ásni. Neki is álltak ásni azon a helyen, hát egyszer csak egy rongydarabot fordítanak ki, amibe valami bele volt tekerve. A tudós ember rögtön szólt, hogy hozzá ne nyúljanak, hanem rakjanak tüzet, és ásójukkal dobják a rongyot a tűzre. Majd ment tovább, és nagyon sok helyen rácsapott botjával a legelő földjére, hogy ott kell ásni. Mindenütt egy rongydarabba csavart valamit találtak, amit ásóval a tűzre vetettek.  Azok voltak a rontások. Mikor ez megvolt, a tudós ember még az egyes istállókba is bement, és ott is ilyen rontásokat találtak, amit szintén elégettek. Másnap a tehenek lecsillapodtak, békésen legeltek a legelőn, és bőségesen adták a tejet is.

   „ Ugye, hogy erre nem tud magyarázatot adni a sok okos, aki nem hisz a boszorkákba!” - mondta a kondás, és folytatta tovább:

 AZ ELNÉMÍTOTT KUTYA

 Hogy nem csak a vénasszonyokból, vagy általában az asszonyokból lehet boszorka, és hogy néha a pásztorember is boszorka lehet, bizonyítja az alábbi eset.

Itt a szomszéd faluban egy gazdának volt egy jámbor házőrző kutyája. Annyira megvadult, hogy hangját hallani lehetett az egész faluban. Aznap a pásztor épp nagyszüleimhez jött valamit megbeszélni. Mikor ment volna le nagyapám portájáról, alighogy kilépett a kapun, a kutya nagyon éber lett. Ugatással jelzett, ha valaki jött fel az udvarra, de soha nem támadott, nem bántott senkit.
     Két háznyira tőlük lakott a falusi pásztor. No, valahányszor ez a pásztor lement az udvaráról, az addig jámbor kutya hirtelen megveszett. Visítva, vonítva, ugatva, habzó szájjal jelezte mindig, ha a pásztor kilépett az utcára. Mondja is a nagyapám: „hallod- e komám! Ez a kutya mindég megvész , amikor te az utcára lépel.” Mire a pásztor elnevette magát, és azt válaszolta,: „ no, meglásd, megcsinálom én úgy, hogy soha többé egy hangot se fog kiadni !”
     Nagyapám ugyan nem hitt ennek a beszédnek, sohasem hitt a boszorkákban, de azért csak utána bámult a pásztornak. Az meg, ahogy ment hazafelé, a habzó szájjal ugató kutya mellett lelassult, aztán egy darabig a kutya szemébe bámult. Egyszer csak a kutya abbahagyta az ugatást, mintha elvágták volna. Farkát a hátsó lábai közé húzta, és vinnyogva bújt az odújába.
     A pásztor ekkor hazament. Nagyapám mesélte, hogy ha ő nem látta volna a saját szemével,el nem hiszi. Azóta a kutya többé egy hangot sem adott ki. Nem csak a pásztort nem ugatta meg többé, hanem más embert sem.

     „Arra is tudok példát mutatni, mennyire nem jó még  boszorkának a lányának sem lenni.” - folytatta a kondás:

A FEKETE MACSKA

   Ez az eset nem is olyan régen történt, ha itt a legközelebbi faluban kérdezősködne, még a személyeket is meg tudnák mutatni. A falu fiataljai, csak ahogy mindég is szokás volt, esténként összegyűltek a falu közepén való téren beszélgetni. Lányok és a legények, de néha még a cigány is közéjük tévedt a hegedűjével, vagy valamelyik ügyesebb legény furulyával vagy citerával érkezett. A fiatalok beszélgettek, szórakoztak, néha énekeltek, vagy akár még táncra is perdültek. Az egyik lányról azt tartották, hogy az anyja boszorka.
    Egy este, mikor a fiatalok szórakoztak, megjelent mellettük egy nagy fekete macska. Ólálkodott körülöttük, mintha ki akarná hallgatni, mit beszélnek.  Az a lány, akit a boszorka lányának tartottak, bújt a többi lány közé, és kérlelte a legényeket: „űzzétek el, mert ez biztosan az anyám, aki macskává változva leselkedik utánam.”  
    Persze a fiúk csak jót nevettek, azt hitték, a lány tréfálkozik. De ekkor a macska felborzolta a szőrét, és a szemük láttára elkezdett nőni. Csak nőtt, meg nőtt, egyre nagyobb lett. Ekkor már a fiúk is megijedtek, és kővel dobálták a fekete macskát, hogy elkotródjon onnan. Az egyik eltalálta a hátsó lábát, mire az fájdalmasan felnyávogott, és elsántikált valahová. Azt mondja erre a lány: „majd nézzétek meg holnap, hogy anyám ugyan erre a lábára fog sántítni.”
     Hát másnap reggel, mikor a lány anyja ment a boltba, több fiatal megleste, és bizony éppen arra a lábára sántított, amelyiket megdobtak kővel. Többé bizony senki sem mert vele ujjat húzni, és még szegény lánynak sem akadt a faluban udvarlója, annyira féltek az anyjától. Csak a harmadik faluból akadt kérője, oda ment menyecskének.