Miért hívják az iskieket gyepes harcsának?

Látja, diák úr azt a tornyot a csillaggal, az az Iske falu templomtornya! Valamikor csak halászatból éltek az iskei atyafiak, és állítólag Kápolnás kis Iskének nevezték a községet, mert hogy volt egy kis kápolnája. Mostanára az egész község lakossága református, és a halászat tudománya mellett nagyon szorgalmas és ügyes földművelők is. Mégis rájuk ragadott egy gúnynév. Úgy nevezik őket, hogy gyepes harcsák:

Valamikor nagyon régen egy iski atyafi, mikor egy kiseb nyári áradás elvonult, és a Laborc megint békésen folydogált medrében, kiment ellenőrizni az áradás előtt kirakott varsáit. Ahogy megy a folyó felé, pár méterre a víztől a parton látja, hogy egy hatalmas harcsa tátog a fűben. Bizony, ő még olyat életében nem látott, hogy a harcsa csak úgy kijött volna a partra, ezért meg volt győződve, hogy legelni jött ki , tehát biztosan gyepes harcsa Haza is szaladt a feleségénel elújságolni ezt a csodát. Azóta maradt az iskieken, hogy ők gyepes harcsák.

 Miért hívják a Bésieket godzsányoknak?

Amott, kissé balra meg Bés falut lehet sejteni a házak kéményeinek füstjéből. Őket godzsányoknak csúfolják. Ez azért van, mert amikor nagy éhínség volt a környéken, akkor az egyik káka féle növény ehető gyökerét ették. Ez egy édes gyökér, amit godzsány gyökérnek neveznek. Azután, mivel Bés két folyó között terül el, ahol sok káka nő, annyira megkedvelték a godzsánygyökeret, hogy akkor is ették, mikor nem volt éhínység. Ezért nevezték el őket godzsányoknak.

  Miért hívják a Csicserieket ökrösöknek meg surcosoknak?

Még jobban balra, Bésnek majdhogy nem hátat fordítva napkeletnek találnád Csicser falut. Csicser lakosainak is van gúnynevük. Vagy ökrösöknek, vagy surcosoknak hívják őket.

Ez meg azért van, mert régen Csicserben nem igen akadt olyan gazda, akinek lova lett volna. Csak széles szarvú szürke marhát tartottak, és ökrökkel szántottak, vetettek. Hát ezért voltak ökrösök. Surcosok meg azért, mert Csicserben minden férfi surcot hordott, hogy munka közben ne koszolja össze a ruháját.  Ez nem is furcsa, hiszen máshol is hordanak surcot, de itt állítólag megtörtént, hogy egy gazda akkor is elfelejtette levenni, mikor templomba ment.

Miért hívják az abariakat dicső paszulynak?

 Abara Kata szomorú történetét már elmeséltem a diák úrnak, de azt még nem mondtam el, miért nevezik az abariakat dicső paszulynak.

     Történt egyszer, hogy egy  abari gazda, munkája végeztével beült egy kicsit a falusi csárdába. No, de ez csak azért történt, hogy megbeszélje a komákkal a falu ügyes-bajos dolgait. Ki ezt mondott, ki azt mondott, de minden komoly szót azért illett leöblíteni egy jó pohár abari homoki borral. Így lassan az egyszeri gazdánk kicsit felöntött a garatra, mint máskor is szokott. Mit felöntött?! Ne szépítsük, jól berúgott. Otthon az asszony egy ideig várta a vacsorával, de mivel már ismerte oldalbordája szokásait, hát bizony sokáig nem várt, hanem lefeküdt aludni. Úgy is tudta, hogy a gazda részegen is megtalálja a kamarában hagyott törve paszulyt. Mikor a gazda hazatámolygott, nem is bánkódott azon, hogy nincs ki őt kiszolgálja. Annyira azért észnél volt, hogy tudta, az asszony csak zsörtölődne részegsége miatt. Amennyire csak tudott, csendben beosont a kamrába, és megtalálva a törve paszulyt, jól belakmározott t belőle.

Reggel azután kérdi az asszony: „Te Józsi, hogy ízlett a vacsora?”

„Nagyon jó volt, asszony:” - mondja Józsi. „Csak a hús kicsit nyers volt benne, máskor jobban főzd meg!”

„Miféle hús, te?” Kérdi az asszony, mert ő bizony a paszulyba egy darab szalonnabőrt sem tett, nemhogy húst.

Akkor derült ki, hogy a kismacska az este beosont a kamrába, amit a gazdasszony nem vett észre, hát odazárta.  Persze, szegény pára macskaszokás szerint pákosztos volt, belemászott a paszulyba, és addig vergődött a nagyfazékban, még belefulladt. Ezt ette meg olyan jóízűen a részeg gazda. Ezért hívják az abariakat dicső paszulynak.

 Ezen a történeten jót nevetett a diákunk, de mikor eszébe jutott, hogy a pásztor felesége szintén törve paszullyal várja őket, kicsit savanyú lett az ábrázata.

Mire visszaértek a csőszkunyhóhoz, már a pásztor is éppen közeledett. A pulikutyái előre rohanva boldogan ugráltak a diák lábszárára, hiszen előző nap komoly barátságot kötöttek vele.

Keményen, férfiasan kezet rázva elbúcsúztak János bától, aki a figyelőfához ment, és egészen addig kísérte őket tekintetével, még el nem takarta a nádas.

     Lassan hazahajtották a csordát, és a tehenek úgy, mint előző nap is, fegyelmezetten tértek udvarukba. A pásztor felesége először egy dézsába vizet hozott, hogy a diák és a pásztor is kezet mossanak. Majd vacsorához hívta őket. A pásztort bizony nem kellett kétszer szólítani, hiszen neki a törve paszuly volt a kedvenc eledele. A diák is asztalhoz ült ugyan, de még mindig az abari kismacska volt eszében.

Ímmel-ámmal evett a paszulyból, sőt még dicsérte is, de azért a pásztor feleségét nem lehetett félrevezetni.     „Úgy látom, János bá túletette halászlével.” - állapította meg. „Hozok egy kis aludttejet, az majd rendbe hozza a gyomrát.”  És már egy csuporban hozta is az egészséges csemegét. „Vendégünket a vacsoránál is biztosan jobban érdeklik a mesék. Eszembe jutott egy nagyon régi, amit még öregapámtól mondott el:”

Még a diák és a pásztor is jóízűen falatoztak, a pásztor felesége melléjük ült, és elkezdett mesélni.