Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

A világ-közepe

Rácz Endre
Rácz Endre képe

A sűrű náddal borított tájon, amit sokan csak úgy hívtak, hogy a ”világvége”, egy öreg, szikkadt arcú férfi tolta ladikját, hosszú fűzfaággal a hínáros vízen. Mikor a tisztavizes rész véget ért, talpára gyékényből készült, hatalmas papucsot erősített, hogy a mocsaras, lápos talajban el ne süllyedjen. 
A sűrű nád között, még egy bő félórányi gyaloglás várta. Jól ismerte a tájat, hiszen itt nőtt fel.
Kellett is hogy ismerje, mert gyilkos ez a vidék annak, aki nem ismeri. 
Nem mindegy itt, hogy hova lép az ember, hiszen az egyik helyen szilárd talaj tartja meg biztosan teste súlyát, ám ha egy tenyérnyivel is arrébb lép elnyeli a mocsár, ahonnan nincs menekvés.
A senki földje – mondják sokan –, a semmi földje. Ez hazugság, hiszen Isten bő áldással teremtette ezt a földet, megadva mindent, hogy Kánaán lehessen annak, aki ismeri. Az is volt, hiszen míg a parasztnak izzadva, fárasztó munkával szántani és vetni kellett, ahhoz, hogy arasson, az itt élőknek csak aratni kellett. És termés volt bőven, még több is, mint amire az itt élőknek szüksége lett volna.
    A sűrű, ingoványos talajú nádas után, hirtelen egy száraz rész tárult szeme elé. Rajta egy ütött-kopott kőépület. Egykor nyüzsgő élet lengte körül, ezt a nád között bújó kis szigetet, de mára már szinte teljesen kihalt. Pontosabban elköltözött. Hiszen a falu, amit úgy hívtak és úgy hívnak máig, hogy Szerep, talán egy jobb élet reményében kijjebb húzódott a sűrű náddal övezte vidékről. Az öreg monostor romjai között, már csak két Barát tengette mindennapjait.
Vendelius, az öreg páter, már azt sem tudta, hogy mikor született, honnan jött, hogyan is, és mikor került ide a puszta nád közé. Csak itt volt. Régen még sokat járt a nádason kívüli világba, de mára már csupán az ódon falak társaságára vágyott. Ha néha vendég érkezett, még megkérdezte, hogy mit látott a nagyvilágban, de ez a nagyvilág számára már csak e nádtenger övezte vidéket jelentette. 
És a vendég, aki idetévedt, vajon mit is mondhatott volna a nádon kívüli világról, ha sosem járt ott. Hiszen nem tévedt ide más, csupán egy-két pákász, akinek a világ szintén a sárréti mocsár végtelen nádasa volt.
Janociust, az ifjú frátert, a nád között találta. Kilökték, mint ahogy a madár kilöki záptojását a fészekből. Talán ő is haszontalan volt… ki tudja. Az öreg Vendelius soha nem mesélt neki, hogy hogyan került ide, mint ahogy a nádon kívüli világról sem. Talán félt, hogy ha meglátja, elbűvöli majd, s ott hagyja egyedül. Mi lesz vele akkor, mihez kezd vénülő fejjel. Majd ha meghalok, mondta sokszor, majd akkor elmehet… ő még fiatal, ő még megtalálhatja helyét az ”úri világban”.
    Az öreg pákász – aki talán nem is volt olyan öreg, akinek talán csak a rideg élet nyomai tették vénné arcát –, a nádból kiérve, levette gyékénypapucsát, majd az udvaron serénykedő Janociushoz lépett, aki a puszta földön ülve, a télen vágott nádból és fűzfavesszőből kerítést készített.
Odaérve, levette a hátára erősített kosarát, letette, majd ő is leült a fráter mellé.
— Egy kis hal, tojás, méz – mondta. – Fogyasszák egészséggel.
— Az úr neve legyen áldott, amiért teremtette e földet, és amiért jó szándékot ültetett az emberek szívébe – köszönte meg illőn az ajándékot Janocius.
— Mi munka járja? – kíváncsiskodott a pákász.
— Egy kis kerítést szövök, ide, ni – mutatott a háta mögé –, kör alakban.
— Szárnyasoknak? Mert akkor tető is kell.
— Apró szárnyasoknak… azok még nem repülnek.
— Itt keltek?
— Hoztam.
— Fészekből?
— Onnan.
— Hát az anyjuk?
— Már csak a tolla volt, arra feljebb.
— Csikasz.
— Talán.
— Az.
— Nem láttam — mondta Janócius, miközben átfordította a készülő vesszőkerítést, hogy a túloldalon kilógó, felesleges szálakat levágja.
— Biztos. Egy tavalyi kölyök jár be oda. Amott, a magányos fűzfán túl van az odvuk, ott született, aztán mikor kinyílt a csipája, át ette a fene ide is.
— Csak nehogy közelebb jöjjön.
— Azt nem hiszem. Itt túl pocsolyás az ő kényes lelkének.
— Még az a jó – nyugtázta Janócius.
    Közben kész lett a kerítés, amit a körben leütött, vastagabb cölöpökhöz erősítettek. A vízszintes vesszőfonat közzé, függőlegesen beillesztett nádszálak bóbitái, úgy díszítették a kerítést, mintha ezer kócsagtollas lovag állna őrt körös-körül. Agyagból égetett tálba, békalencsét tettek, miközben már a kerítésen belül ásott gödör is megtelt vízzel.
— Na, ez aztán az úri élet — mondta örömmel a pákász, miközben Janócius beterelte az árva récéket új helyükre.
— Isten szolgája ott, és úgy segít, ahol, és ahogyan tud – jött a válasz szerényen.
    Egy darabig még nézték, ahogy az apró szárnyasok felfedezik új otthonukat, majd a vastag deszkából készült, nyikorgó sarkú ajtón át bementek a monostor falai közé. Csöndben léptek, mert az öreg páter nem szerette, ha olvasás közben körülötte matat bárki is.
A fráter ebédhez készülődött. Egy nagy fatálcát tett az asztal közepére, amelyre frissen sült böngyöle kenyeret, egy csuporban mézet, sült halat és főtt tojást rakott. Mellé, egy kancsóban, Isten legnagyobb ajándékát, friss vizet rakott, majd asztalhoz ültek.
Talán egy szűk fertályóra telhetett el, mikor az öreg páter is csatlakozott hozzájuk. Nem szólt semmit, csöndben leült, két kezét imára kulcsolta, fejét lehajtotta, és alig hallható hangon adott hálát Istenének, amiért ételt adott az ő szerény szolgáinak.
— Ez aztán a királyi lakoma – mondta elégedetten a pákász. – Nem is rossz itt a világvégén, a semmi földjén. Bolond beszéd, hiszen ez az édenkert, csak ismerni kell a titkát… mint a bolondos lánynak.
    A két barát nem válaszolt semmit, evés közben ők sohasem beszéltek. Lassan, komótosan telt náluk az ebéd, kiélvezve annak minden pillanatát. Hova is siettek volna.
    Ebéd után újra imával köszöntötték a Teremtőt, majd kimentek az udvarra. Most az öreg Vendelius is velük tartott. Szótlanul, de láthatóan nagy gyönyörűséggel nézte a kis récék díszes, bóbitás új otthonát.
— Ügyes legény ez a Janócius. Micsoda egy csoda palotát csinált ezeknek az apró jószágoknak, itt a világvégén, ahol még a madár se jár… vagyis csak az – állapította meg a pákász.
— Tán az a kölyök csikasz fogta meg az anyjukat, aki ott szokott kódorogni arra feljebb, a zsombékoson túl? – kérdezte a páter, megtörve hosszú hallgatását.
— Az. De honnan tudja jó páterem, ha naphosszat ki sem mozdul a monostor falai közül? – kérdezte meglepődve Janócius.
— Aki keveset néz, nem biztos, hogy keveset is lát, fiam – válaszolta Vendelius, az ő mérhetetlen bölcsességével.
— Értem atyám…
    Ám ekkor a pákász újra a szavukba vágott:
— Ez a legnagyobb csoda, hogy az Úr nem csak a testre, de a szellemre is gondolt, mikor magát e földre irányította az ő végtelen bölcsessége, hogy itt az egyszerű halandó ne csak élelemből, de bölcs szavakból is bőségben legyen.
— Az ember csak teszi a dolgát, de az ő életét Isten irányítja – szólt fejet hajtva Vendelius.
— Igen ő – folytatta a pákász –, még itt a világvégén is.
    Az öreg páter e szavakra felállt, körülnézett, s miközben elindult vissza az öreg romok közé, ennyit szólt:
— Mért lenne ez a világvége, hiszen itt kezdődik a világ… az a világ, ahonnan egykor jöttem, s ahova már sosem térek vissza. Én már itt maradok, míg élek… s ha az Úr magához szólít, itt fogok nyugodni is… örökre… Itt, a világ-közepén…

Rácz Endre ©
2016 12. 15. Szerep

Rovatok: 
Irodalom