Mintha csak tegnap történt volna, amint felbukkannak a képek…pedig egy emberöltő van mögöttünk.
Egy szőke, kékszemű kislány szökellt előttünk az úton, hazafelé virágtól-virágig, pillangók nyomában – szemünk fénye: kis Csipet – így becéztük.
Kezében kis kosárka – szinte hozzá tartozott .
     Hosszú az út a busztól hazáig, de talán legjobb lépése életünknek – gondoltuk akkoriban -, jó hogy kiköltöztünk a Sóstóra, s nem a belvárosi albérletet választottuk. Egy kis vikkendházat béreltünk - talán évekre – túl az úttól, a víkendtelepen az erdő felé egy kis utcácska apró kertekkel. A szomszédok csak hét végeken voltak itt kinn.
   Erikánk minden szomszéddal elcsevegett, s már várták a kapukban haza felé az úton Csipetkét. Pici, csicsergő, mindenkihez volt szava, és a szeme színe hangulatához változó: kékből a zöldbe, s ha szürke, akkor beteg. – A Balatont csodáltam meg talán, amikor útnak indult erre a világra. Elhoztuk tekintetében  a magyar tengert változó víztükrével…
    Mi maradunk, amíg lakást kapunk – így terveztük -. Ha besötétedik, kisétálunk apa elé, jó nagyot sétálunk. Megállunk a tó fölött a keskeny hídon, hallgatjuk a békakoncertet: kvá-kvá, brekeke, kutty-kurutty… Hajnalban madárcsicsergéstől hangos a táj, hívogat: gyere kicsi, pitypalatty, pitypalatty, csak így- csak úgy, erre-erre, nyitnikék-nyitnikék, kakukk, kakukk, de jó- de jó… és még hány madárhang… és az egész erdő zeng, a természet muzsikájával együtt élünk. Kopp-kopp kopog a fakopáncs, burukk-burukk, tubú-tubú, sose félj, sose félj, kvak-kvak, kurutty-kurutty – főleg este felé koncerteznek a békák a tóparton. Csipettel kilessük a napkeltét, este a naplementét a tóparton. Békakoncertben kinézünk egy a csillagot, és tudjuk, melyik a mienk. Üzenünk nagymamának Somba, hátha ő is ezt a csillagot nézi, és üzen. Apa még hazalátogat Somba, megnézi szüleit a kis gólyafészkes templomtornyos faluban – kár hogy messze van…
    Egy este későn, csak ketten szállunk le az utolsó buszról, - ez emlékezetes marad - nincs több utas erre. Óriási sötétség borult a tájra az első elvonuló vihar után újra. A villanyokat is leoltották, csak a villámok hasítják az eget, hogy mutassák az utat. Mi ketten nem félünk, mesélek, bár a csattanások a tóba hasítva elnémítanak olykor-olykor. Tudom, hogy nem szabad víz fölött, s parton járni villámok fényében, de arra visz utunk, rá kell lépni a keskeny pallóra, miközben égi háború van fejünk felett. A hídon átérve előttünk egy ösvény az akácosban, de csak villámfény mutatja az utat.  Még csak nem is gondolunk veszélyre, hogy félni kellene…Kacag az én kis tündérem azon is, amikor lehúzza lábunkról a cipőt a sár. Tapogatjuk a sötétben, majd kezünkbe fogjuk, s futni sem tudunk az éjszakában. Villám mutatja az utat a kapunk felé is, hogy megtaláljuk a kulcslyukat. Pici lányunk élvezi, mint egy futballmeccset az egész égi csatát, amint követik egymást a villámok, s én mesélek egész úton hazafelé, s tudjuk, hogy haza találunk.  Nem emlékszünk arra, hogy akár egyetlen fa is kidőlt volna közben. Bennünket elkerült minden veszély. Valahogy ágyba bújunk a sötétben. Lassan elcsendesedik a vihar, s egymás kezét fogva elszendergünk. Amint a hajnal benéz az ablakon, megvilágítva a békésen alvó, mosolygó pici arcot, én tudom: mi ketten már nem ijedünk meg az égzengéstől soha. A legveszélyesebb úton haza találtunk az éjszakában, s nem éreztünk kísérteties félelmet, hiszen el nem eresztettük egymás kezét, és tudtuk, odafentről vigyáz ránk az Isten, mellettünk van védőangyalunk.
   Apa, amikor megérkezett, nem győzte hallgatni a mesét a zivatarról, milyen szép volt, s hogy mutatták nekünk az utat a villámok hazafelé. Az óvodában is mesélt a pici lány a csodálatos útról.
– Figyelje meg anyuka, ebből a kislányból valami nagy meseíró lesz – mondta elámulva az óvónéni. Igazán nem féltek? Nem tudtak betérni sehova? Valóban nem, hiszen csak arra voltak házak, út közbe egy sem esett, tó parton sem állhattunk meg. Mi nem féltünk, eszünkbe sem jutott félni. – És mi lett volna, ha villám csap magukba? – kérdezte elszörnyedve Anci néni. – Vigyázott ránk az angyalka, és mindig vigyázni fog – válaszolt pici lányunk. Azt hiszem, ez a próba bíztató volt életünk során: nem ijedünk meg, nem kell félni…vigyáz ránk valaki a magasban.
    Apa helyett egy borús napon telefonhívás érkezett, és ezután minden megváltozott: jöjjenek érte, mert semmit nem lát. Már tegnap is nehezen látta az utat, amikor sötétedett, tudtuk, hogy elé kell járni – de hogy semmit nem lát, hisz világos van még, az nem lehet –. –Apa majd én vezetlek, ne sírj! – nyugtatta meg Csipetke. Apa kórházba került, el kellene költözni, innen még látogatni sem tudjuk. Már szomszédok sincsenek, de mi lesz, ha esősre fordul az idő, s járhatatlan lesz az út, és jön a kemény tél?
    Találtunk egy szobát, közel a kórházhoz. Margit néni befogad, csak sokba kerül. A szoba olyan pici, hogy oda játékot is alig vihetünk. Otthagyjuk a Sóstót, a virágokat, keresünk másik óvodát.
    Apa fehér bottal jön haza a kórházból, s a fehér botot meglátva belém hasít valami félelem, valami megmagyarázhatatlan, s még a lábam is remegni kezd... Nappal még lát, de este már Csipet vezeti hazáig, és milyen büszkén magyarázza: itt gödör van, lépj nagyot; ne félj, vigyázok rád! Otthon mesélsz majd nekem sokat!
     Valami megváltozik az életünkben – de nem a félelem gyötör, inkább valami féltés, hogyan tovább, hiszen ezután én leszek a támasz. Lesz ehhez elég erőm?
   Egyszerre hideg szél kergeti a havat. Reggelre vakít a hó, apának fekete szemüveg kell, mert fáj a nézés neki. Hat hétig volt kórházi falak között, és megváltozik az életünk. Még haza tud jönni, de már nem jár kicsi lánykája elé az óvodába.
    Nézem a kitett rajzokat az óvoda folyosójának falán, és Erikáé mind fekete. Eléggé szíven üt a sok színes rajz között. – Miért nem akar színezni, én nem értem. –Nem emlékszel a tarka virágokra? –kérdem. – Nem szeretem a tajkát – feleli. Még az alma is fekete a fán, úgy emlékszel? – Már nem tudom milyen – válaszol kicsi lányom.
    Látod, a többiek festenek, és milyen szép a színes virág…
Hazaviszlek apához, és én még dolgozok tovább a patikában. – Nem baj, majd apa mesél – nyugtat meg Erikánk.
– Talán így  képes vállalni mindent, ami jöhet még, hogy neki mesélni kell. – Erikánk segít feldolgozni a kudarcokat, félelmeket vidám hangocskájával.
    Esős napokkal érkezik a tavasz, csúnyán, latyakosan olvad a hó. Apát lelökik a  zsúfolt buszról, nekiesik a fának és eltörik a szemüvege. Otthon marad, míg elkészül az új szemüveg.
Margit néni morcos mindig. Nagyapa jön látogatóba Somból, hisz azóta nem találkoztak, és nagyon sokat aggódnak az öregek. Még először jön erre, s hosszú az út az ország másik végéből.
Margit néni lányának nem tetszik, hogy ott alszik velünk – négyszáz kilométert utazott, hogy is fordulhatna vissza…
- Miért nem küldöd el vele Jánost is? – kérdi mérgesen Margit néni. - Naponta főzöl és közös a rezsi, legalább a fürdőszobát ne melegítsétek! – Ne beszélgessetek hangosan a gyerekkel, mert én a filmig aludni akarok egyet! Éjjel felriad pici lányunk, mert belebömböl a tévé az éjszakába az üvegajtón át, de egy mesével  mindig meg tudjuk nyugtatni.
- Azt nem mondtátok, hogy szállodának veszitek ki a lakást. – Mért nem utazott haza másnap apósod? – kérdi tőlem.
- Sok egy ilyen idős embernek az út, legalább három nap maradna, hisz elég sokk volt neki, hogy fia csaknem megvakult…-
A jó Margit néninek sok ez, hogy még egy idegen itt maradjon velünk.
Végre a szemüveg is elkészült, itt a tavasz, de apát még kísérni kell, mert sötét van reggel. Erikát óvodába vinni, ledolgozni, suttogva beszélni, ha Margit néni otthon van – pedig annyi mondanivalója van egy pici óvodásnak-. – Milyen pösze még ez a gyerek, felveszik az iskolába? Persze, ha külön lennénk, többet beszélgetnénk vele.
    A patikában sokallják, hogy mennyit futkározok. – Miért nem küldted haza a szüleihez? Egy vak apával gazdagabb lesz az a gyerek? – Nem érthetik, hogy érzelmek is vannak még közöttünk.
Erikánk újra színez, újra tarkák a tavaszi virágok. Csak most döbbenek rá: apja fekete szemüvegén át nézte a világot. Most lekerült a fekete üveg, a színek a gyermek lelkében is láthatóvá váltak.
-Anya mindig te gyere elém, mert a gyerekek csúfolnak, hogy öreg apukám van, bottal jár…
Most értem már, miért várja felöltözve apját a kapuban. Már említette Jani, hogy mindig elészalad és hátra sem néz, - mintha szégyellne engem- .
    Beszélek az óvónővel, próbálja talán példaképnek állítani ezt az apát, aki legyőzi a vakságot, hogy a többi gyerek is megértse, min megyünk át, s legyen büszke a gyermek az apjára.  Az óvó néni beszélt róla a gyerekeknek, és Erika már nem akarta eltitkolni, hogy apát vezetni kell. Azóta büszkén szalad elé.
    Nagy fizetésemelést vártunk ebben az évben, tervezünk is, és én legkevesebbet kapom. Baj van a munkámmal?- kérdem főnökömet.
 – Mindig fáradtan jössz be, rád figyelni kell, hogy ne hibázz, hiszen ez patika – szögezi le a főnök. Valahogy próbálj könnyíteni az életeden! Nem fogod sokáig bírni a túlórázást. Fizetésben megelőlegezik a tévedést talán?  Egyműszakos patikába kérném magam, de az igazgató nem járul hozzá. – Családi körülményeket nem vehetünk figyelembe kollegina. Érzem, hogy leértékelődtem, már nem úgy néznek rám, már problémás ember vagyok.
    Amikor egy ember elveszti látását, a családtagok is elveszítenek valamit. Nem természetes ma már, hogy kitartunk egymás mellett a rossz sorsban is.
    A lakást is nehezen utalják ki, pedig oly régen várunk rá. Nincs protekció sem. Menjünk haza az én dimbes-dombos kis falumba – mondja apa. De hiszen ott még óvoda, iskola sincs – érvelek én. – És ha többé nem láthatom édesanyámat? Ez a sivár vidék az én dimbes-dombos kis falum után, és ki tudja, haza jutok-e még? Nehéz erre válaszolni, hisz meglehet. A zsúfolt kisvonaton hurcoljuk magunkkal nap mint nap a gyereket magunkkal – érvelek én bizonytalanul -, s vajon a régi barátok elfogadnák így is? Ó, dehogy…Én ott csak érdekbarátságot ismertem, azért ábrándultam ki a környékből. A Balaton varázsa is megszűnt számomra, mintha disszidáltam volna. A siófoki utcákon alig hallani magyar szót, mindig idegenbe botlasz. Itt legalább várakozási listán vagyunk, lesz lakásunk. Nehéz érvelni.
    Kolleganőim csodálkoznak rajtam, hogy mindezt vállalom, pedig könnyíthetnék, s ha egyedül nevelném a gyereket, hamarabb kaphatnék lakást. – Legalább hivatalosan váljatok el – adják a tanácsokat többen is.
    Legtöbben elválnának, hisz a gyereknek is könnyebb problémák nélkül élni. Azt hiszem, a mi életünk itt  így is harmonikusabb, mint az övék. Kis fiatal tanítványaim azért felnéznek rám olyan tisztelettel, mint senki másra - ezt érzem én... –hiszen oktató gyógyszertár vagyunk -. Mások elválnak, partnert cserélnek, nem ismerik az empátiát.
    Hogy tudnék kislányunk szemébe nézni, ha apját magára hagynánk, haza küldenénk, mert alig lát. És az érzelmek már ne számítsanak? Még rokonaim is így látják. Valahogy elszakadunk mindenkitől, csak a szűk családban élünk mi hárman.
    Ami jön, azt vállalni kell, csak erre nevelem kislányunkat azóta is, másképp soha. A mi életünk nem érdekszövetség, ez család.
És végre megkaptuk a lakást, lesz kisszobád neked is, kislányom. Messze a patikától, továbbra is két műszakban, de lett nekünk is otthonunk.
    Eljött az iskolaév, Erikánk járt apja elé már első osztályban, amikor borússá vált az idő. A többiekért szülők jártak, hisz egyedül nem közlekedhet egy kisgyerek. Engedélyezve volt, hiszen én nem jöhettem el rendszeresen a patikából, még ha le is dolgoztam az időt. Több egyműszakos patika volt, de az én kérelmemet visszautasította igazgatónk: Családi érdekeket nem vehetünk figyelembe, kollegina, ha vállalta, oldja meg! Magára itt van szükség! Télen, zord időben, fagyban-sárban ment a kicsi lány apja elé, és nem sokallta, ebben nőtt fel: apát vezetni kell, ha sötétedik. Hétvégeken pedig jártak hozzánk a panelnegyedből a gyerekek. Jancsi bácsi foglalkozott velük is, mesélt nekik is, még színdarabot is tanított velük, játszottak.
    Megkockáztatom: mi boldogabbak vagyunk mint sokan mások az ismerősök közül. Jánosom itt ismerte meg az igaz barátságot is, az érdek nélküli barátságot. Ha valaki barátod marad érdek nélkül, az igazi barát lesz ezután is. Megtanultunk sorsunk elé nézni, vállaljuk, hogy kitartunk egymás mellett, bármi jöhet ezután. Egymásban bízni, családot is így nevelni, és hinni, hogy együtt érezve minden baj legyőzhető! Ez a nagy titok!
    Unokáink körében,  most  újra kertes házban élünk, hogy ők is átéljék ami legszebb volt életünkben; s nézzük együtt a fölöttünk szálló gólyát,  a felszálló madárrajt, s hallgatjuk a madárkoncertet, várjuk az ereszünk alá fészkelő fecskepárt, fel-felvillannak bennünk azok a tóparti emlékek, az idill, a kétségbeesés, a kilábalás, s hogy semmi nem veszett el, csak a látás romlott.
    A közel vakságra ítélt nagyapával írogatunk, hogy megörökítsük az elmúlt éveket, hisz ez már a múlt, ami megszépülve kerül napjainkba. Lányunk nem lett meseíró, de unokánk igen.