Az újságot lapozgattam a parkban egy padon, kerestem benne előző nap megírt cikkemet.
     Valami bekerült a látóterembe, először nem is tudtam eldönteni, hogy mi az, de aztán kitisztult a fókuszom, és láttam, hogy egy kéz, görbe ujjakkal fészket formál.
     Felnéztem, egy szakállas kéregető állt előttem, valami régi öltönyforma, és esőkabát volt rajta. Egy darabig néztük egymást, kezét lassan visszahúzta. Nem tudom miért, de megütögettem mellettem a padot.
     - Üljön le - mondtam, és ezt meg is tette.
     Valami szimpátia alakult ki bennem, nem sajnálat, hisz sok ilyen alakot láttam már, így kibukott belőlem a kérdés.
     - Hogy jutott ide? Elmeséli?
     Rám nézett, szeme élénkebben kezdett csillogni, és bólintott.
     - Rendben, de várjon meg, rögtön jövök - majd átsiettem a közeli kisboltba, vettem zsemlét, friss túróstáskát, felvágottat, banánt, és két kávét az automatából.
     Tényleg ott volt, várt rám. Lepakoltam a padra, elvettem az egyik kávét, rámutattam a csomagra:
     - Falatozzon közben - én újságíró vagyok, szeretem a történeteket hallgatni, tehát elmeséli?
     Bólintott ismét, kortyolt a forró kávéból, elvett egy túróstáskát, kettétörte, felét nyújtotta nekem. Elvettem és beleharaptam. Ennyit megér talán, gondoltam.
     Hát tudja, nem voltam mindig hajléktalan, ahogy a többi sorstársam sem. Valamikor szép házban laktam, szerető szülőkkel, nagyszülőkkel és a bátyámmal. Szerettem tanulni, jó jegyeim voltak, de igazán a zene érdekelt. A zongora volt a mindenem, nagyszüleim és apámék közösen vettek nekem egyet, beírattak zeneiskolába, koncertekre, fellépésekre jártam. Jöttek velem mindenhova, büszkék voltak rám. A bátyámat nem érdekelte sem a tanulás, sem a zene, inkább csavargott, és tizennyolc éves korában elköltözött tőlünk. Hiába próbáltuk jó útra téríteni, nem hallgatott senkire. Csavargott, járta a világot, néha hazajött, de csak azért, hogy egy kis pénzt kunyeráljon. Nekem akkor már komoly bevételem volt a fellépéseimből, így nem sajnáltam tőle, mindig adtam neki. Természetesen zenetanár lettem, imádtam a munkámat. Nagyszüleim, szüleim meghaltak, egyedül maradtam, a bátyám egyre sűrűbben látogatott. Aztán visszaköltözött, dolgozni nem volt hajlandó, tulajdonképpen én tartottam el. Egyszer végrehajtók jöttek, kilakoltattak bennünket, mert a testvérem valakitől hatalmas hitelt vett fel a házra, én pedig annyit nem tudtam kifizetni. Albérletbe költöztem, de ide már nem vittem magammal. Sokszor jött, olyankor ételt adtam neki, de pénzt soha. Egyik éjszaka rám törte két maszkos figura az ajtót, értékeimet követelve. Ami otthon volt, azt odaadtam, de elégedetlenek voltak a zsákmánnyal, ezért kínozni kezdtek. Egyenként törték el az ujjaim. Mikor mentek kifelé, az egyik megfordult, és azt mondta:
     - Na most zongorázzál kisköcsög!
     Akkor jöttem rá, hogy a bátyám volt. Tönkretette az egész életem, mert nem tudom kiegyenesíteni az ujjaimat. A rendőröknek nem mondtam meg kik voltak, ők meg nem találták. Azóta nem tudok dolgozni, nem tudom fizetni az albérletet, így hát itt élek az utcán. Sok jó és sok rossz ember között. A hajléktalanok adnak, segítik egymást, akinek pedig nagyon sok van, a gazdag még többet akar, így inkább nem ad. A bátyámat láttam azóta, de nem ismert meg, csodák csodájára dolgozik, igaz a kukásoknál. Néha látok mellette egy nőt babakocsival, aranyosnak tűnik.
Hát ennyi az életem röviden - fejezte be, és bekapta az utolsó falatot.
     Kérdések kavarogtak fejemben, de csak annyit mondtam:
     - Hol találom meg magát, ha szeretnék még kérdezni?
     - Itt a kisbolt környékén. Nézze, az volt a házam, mutatott egy takaros kis épületre. Senki nem lakik benne, de nem merek bemenni, én nem vagyok betörő, már nem az enyém.
     Amikor elbúcsúztam tőle, óvatosan fogtam meg kezét, láttam jólesik neki. A sarokról visszaintettem, még a padon ült.
     A hetem azzal telt, hogy a földhivatalban kutakodtam, és kiderült, hogy hamis papírokkal vették el a házát. Újságíróként sok mindenhova volt bejárásom, voltak felelős beosztásban barátaim. Felkerestem egyiket, aki ügyvéd, és megbíztam ennek rendbetételével.
     Közben meg - meglátogattam újdonsült barátomat, vittem neki ruhákat, élelmet. Alkoholt soha nem fogadott el. Azt mondta, az akkor már a vég, az emberi mivoltának a vége. A kakaót viszont nagyon szerette.
     Egyik reggel elmentem érte, beültettem autómba, és elvittem egy klinikára. A legjobb kézsebész dolgozott ott, akit valaha ismertem. Felvette az osztályára, és otthagytam a gondjaira bízva.
     Sok dolgom lévén csak telefonon érdeklődtem pár napig, mikor is meglátogattam. Kezei bekötve, drótok álltak ki mindenhol belőle, fájdalmai lehettek, de a szeme ragyogott.
     - Azt mondta a doktor úr, hogy visszafordítható, és egyszer újra zongorázhatok - vidáman mocorgott az ágyban. - Nagyon hálás vagyok magának, nem tudom, miért tette ezt velem.
     Hát én sem tudtam, gondolatban veregettem saját vállam, jól van, jól csináltad, csak így tovább!
     Amíg ő gyógyulgatott, a házát visszapereltük, így mikor kiengedték, az autómmal ott álltam meg, kinyitottam az ajtót, és óvatosan kezébe adtam a tulajdoni lapot. Ez már az Öné megint. El kellett kapnom, mert megtántorodott, zokogni kezdett.
     - Ennyi jóság a világban, Istenem, ennyi jóság!
     Csak ült és hullottak a könnyei. Mikor kisírta magát, azt mondta:
     - Jöjjön, körbevezetem.
     Megmutatta régi szobáját, szülei és bátyja szobáját, konyhát, nappalit. Alig hiányzott valami. Ott volt a régi zongora porosan, rajta még egy kicsi csipkével. Felhajtotta, lenyomott pár billentyűt:
     - Hát ezt hangolni kell, elfelejtette a tiszta hangokat. - motyogta.
     Átsétáltunk a kisboltba, bevásároltunk és magára hagytam emlékezni.
     Teltek a hetek, hónapok, keze rendbejött, otthoni zongoraoktatást vállalt, volt munkája. Régi ismerősei elhozták gyerekeiket hozzá. Az én kislányom is nála tanult, igaz, nem lett zongorista, de szerettem hallgatni, mikor játszik.
     Pár év múlva éppen be akartam menni hozzá, amikor megelőztek. Megismertem, a bátyja volt a családjával. Vártam egy kicsit, aztán felhangzott a zongoraszó, és egy kislány nevetése.
     Ott álltam, amikor kijöttek, a gyermekkel orrukat összedörzsölték, kacagtak. A két testvér pedig megölelte egymást, volt egy kis hátbaveregetés is, aztán elmentek. A sarokról még visszaintegettek.
     Nem mentem be, itt már minden rendben, nincs szükség rám, hol is egy új újságcikknek való?

TM