Volt egy kislány Ronika,
nem járt még ő oviba,
szerette a játékokat,
de azok már oly unottak.

Ha mókust akarsz kilesni,
Parádfürdőre kell menni,
ablakából a szobádnak,

Bébi kacsák hápi - hápi,
láthatja ám őket bárki,
lap-topodon nézheted,
eladják, megveheted.

Házőrző vagyok éber,
Róka az ellenségem.
A ravaszdi tyúkot lopna,
Ha most engem kijátszana.

Közös életünk a múló sorson,
Fehér rózsát az esküvői csokron,
Korom feketére változtatta,
Hiányod már örökre elsiratva.
 
Mindketten nem mehetünk egyszerre,
harminchat boldog évre emlékezve.
Sokan csendben meghaltak akkortájt,
Mi ennek oka? Csernobilra fogták.
 
Az orvosok már nem segíthettek,

Nem akartál külföldre elutazni,
A családodat magára hagyni.
Mégis mentél fontos munka okozta,
Nehezen viselem hiányodat.
 
Él bennem a közös múltunk szépsége,
El nem múló szerelmünk emléke.
Hiszen mindennap ott voltunk egymásnak,
Majd a megszületett kisbabánknak.
 
Legszentebb érzése ez életemnek,

Szívünk, lelkünk örül nekünk,
Őseink génjét  vihetjük.
Kedves férjemet imádom,
Közös kisbabánkat várom.
 
Elkezdtük már találgatni,
Kire fog hasonlítani.
Úgy gondoltuk már eldöntve,
Biztosan majd mindkettőnkre.
 
Elkészítve szobácskája,
Apa állította ágya,
Ruhácskáját én horgoltam,
Játékait sorba raktam.
 

Rohanó a világ, gyarló az ember,
Azzá teszi mai kor morálja,
Viszi magával a tömeg, kegyetlen,
Már nem is érzi mi a hibája.
 
Világmindenség küldi üzenetét,
Lelkét repíti hófehér galamb,
Ember állj! Ne feledd mire születtél,
Minden nap békét teremts magadnak. 
 
Békés hazának egy láncszeme lehetsz,

Mindketten az igazit kerestük,
Mikor a klubban egymást megismertük.
Nagy barna szemeiddel rám néztél,
Szívem nagyot dobbant, megigéztél.
 
Szeretethiányban éltél, mondtad,
És minden érzelmed rám zúdítottad.
Nem tudtam álom ez, vagy valóság,
Lelkem is megszólalt, ez a boldogság.
 
Anya, apa, testvér nélkül nőttél,

Rég, még a XIX. század végén,
Tápió patak környékén,
Istenhívő módos gazdák,
a pénzüket összeadták.
 
Imaházat építettek,
hogy műveltebbek legyenek.
Idejártak imádkozni,
gyermekeik meg tanulni.

Századforduló elején,
egy iskola épült mellé.
Elé kereszt és harangláb,
hallgatták a hívó szavát.

Nincsen estém se reggelem,
csak szerelmen jár az eszem.
várom,  már hogy jöjjön Ámor,
és nyilával eltaláljon.
 
Várd meg kislány azt az órát,
hogy kinyíljon a te rózsád.
majd egy fiú nyújtja neked,
és akkor hoz nyilam szerelmet.
 
Írta: Bíró Antalné
2018. 09. 21.

Ovisaim alig hatévesek,
Ügyesek, szeretik egymást erősen.

Tavaszi napfény, lágy szellő,
Madárdal, kiskert zöldellő.
Lili lányom ünneplőben,
Óvodába készülőben.
 
Kezében tartja gitárját,
Megkérte az édesapját,
Hogy tisztelet március 15- nek,
Játsszon rajta gyermekeknek.
 
Elcsendesült a sok gyermek,
Sorban ültek, úgy figyeltek.
Szívükhöz szólt, kérték, hogy "még",

Ó az első majálisom,
Nagy volt az én boldogságom.
Kiskapunknál májusfa állt,
Rajta sok színes szalag szállt.
 
Fölötte a kéklő égbolt,
Kertben sok színes virág volt,
Napsugarak simogattak,
Indulásra ők biztattak.