Sok éve nem nézett tükörbe, kerülte mosdáskor és fésülködéskor is.
Most eljött az idő, saját maga is megdöbbent ráncai láttán. Haja szorosan hátrafésülve elkötve, szeme alatt sötét karikák, legörbülő szája mellett mély árok.
Pedig nem volt mindig így, szép lánynak mondták. Ketten voltak ikertestvérek, de nem egypetéjűek, és ő volt a kisebb. Anyjuk a szülés után csak betegeskedett, ahogy nőttek, egyre többet kellett neki segíteni. Földjük is volt, állataik is, így korán megtanulta, mi a munka.
Amikor anyjuk meghalt, apjuk ivásnak adta a fejét, testvérének már volt egy komoly udvarlója, hamar férjhez ment, és elköltöztek messze, többet vissza se nézett.
Neki egy falubeli fiú tette a szépet, anyja híján nem volt kit megkérdezni, hogy mit tegyen, ezért hozzáment. Oda is költözött hozzájuk, annak özvegy anyjához. Ahogy illik, dolgozott apjánál, mosott, takarított és főzött neki, ugyanúgy anyósánál is. Még bírta, fiatal volt.
Apja aztán elitta a máját, meghalt, a házát eladták, árából fürdőszobát építettek. Anyósa nem engedte használni, inkább amolyan dicsekvésképpen mutogatta a betérőknek.
Továbbra is az udvari kútból hordatta vele a vizet, merthogy az ingyen van, és lavórban tisztálkodtak, a pottyantós wécét használták. Vágyakozva be-benézett a fürdőbe, időközönként kitakarította, aztán becsukta az ajtót. A férjének hiába is mondott volna bármit, mindig az anyjának adott igazat, hamar megtanulta, hogy befogja a száját.
Az anyós mindent kézben tartott, az ő szájíze szerint kellett főzni, bár még akkor sem volt vele elégedett, a fehér ruhák nem voltak elég fehérek, a sötétek meg nagyon fakultak. Izületes kezeit nézegette éppen, amikor látogatóba érkezett régi barátnője a faluba, a szüleihez. Ilyenkor hozzá is átment, próbáltak beszélgetni, de akadozott, mert nem volt miről. A kiskosztümös, vörösre festett körmű, rúzsos szájú barátnő, aki Margitból Gitta lett, már más világban élt. A fővárosban dolgozott, bár senki nem tudta igazán, hogy mit, állítólag irodában gépíróként. Mindenesetre a kávét úgy itta, hogy a kisujját eltartotta a csészétől. Az anyósa is körbe ugrálta, bájolgott vele, csak távozta után jegyezte meg gúnyosan, hogy ki tudja, mivel is foglalkozik ez a Margit!
A férjének ilyenkor majd kiesett a szeme, úgy bámulta, minden alkalommal meg is jegyezte, hogy látod, a Margit milyen csinos, te is adhatnál magadra végre! Elhagytad magad, öreg vagy. Talán ez volt az oka, talán nem, de férje egyre többet köhögött, a kórházban már csak a tüdőbaját állapították meg. Utolsó napjaiban megígértette vele, hogy gondját viseli az anyjának. Az ígéret szép szó, be is tartotta még 20 év múltán is, amikor majd hetven évesen az ágyhoz kötött anyósát etette, fürdette, pelenkázta. Még ekkor sem kapott tőle egy jó szót sem. Folyton szidta, szapulta, gyerektelenségét hozta fel, holott a férje volt az oka, ez kiderült már rég. Húsz éve nem aludt át egy éjszakát, mert anyósa nappal kialudta magát, éjjelente pedig ötször, hatszor ugrasztotta hol ezért, hol azért. Tulajdonképpen egészségileg rendben volt, hozzá még a betegség sem mert közelíteni, félt az öregasszonytól, de azért az ereje csak elfogyott. A szája és a konok gonoszsága viszont megmaradt.
Most ott állt az ágya mellett, nézte anyósa békés arcát, hallgatta horkolását, és a következő éjszakára gondolt. Lassan felemelt egy kispárnát, és az alvó arcára szorította. Addig nem vette le, míg utolsót nem rándultak lábai. Ekkor elindult a doktorhoz, aki ki sem ment, asztala mellől megállapította, hogy szép kort ért meg kilencvenöt évesen, és a szíve nem bírta tovább. Kiadta a papírt.
A temetés után rendberakta a házat, beleült a fürdőkádba, hajat mosott, lesikálta magáról sok évtized szenvedéseit. Kifésülte vállig érő ősz haját, táskája aljáról előkotorta a vörös rúzst és a púdert, amit még Margit hagyott neki jó pár éve. A tükörben befestette ajkát, arcán ráncait bepúderezte, felvette fehér blúzát, sötét szoknyáját, és körömcipő híján a lapos fekete ünnepi cipőjét. Kitette a hintaszéket a nagy diófa alá, töltött egy pohár bort legszebb talpasába, és nézte a csillagokat. Másnap délelőtt a szomszédasszony benézett a kapun és látta, hogy ott alszik, bekiabált neki, de nem kapott választ, ezért odament, megrázta a vállát. Már késő volt, boldog mosollyal az arcán örökre elaludt.
Talán a szíve nem bírta a szabadulás örömét.