A lélek, e fáradt vándor, egykor majd eljut a nagy folyóhoz, amelynek vize ezüstösen csillog a túlvilágon. A túlsó partja ködbe vész, de a köd nem a feledés homálya, hanem egy ragyogó, tiszta fény fátyla. A csónak, amelyen átkelsz majd, nem fából készült, hanem a rég elfeledett, legszebb pillanataidból faragtatott, s a vitorla a szíved meg nem értett szavaiból készült. Neked, a csónakosnak nincs arca, mert arcod, ott már, minden elveszített ölelésed, s minden elmondatlan szavad. Odaát a mezők füvei nem egyszerű füvek, hanem csendes bölcsességgel suttogó, smaragdzöld álmok. A fák ágai nem csupán ágak, hanem a múltból és a jövőből szőtt, ölelő karok hálói. A levelek a hajdani örömök halk nevetései, és a szél a békesség lágy lehelete. A nap nem egy tűzlabda, hanem a feltétel nélküli szeretet langyos sugarú glóriája. Az Odaát nem egy hely, hanem egy tudatállapot.
A partra lépve az ember nem egy kaput talál, hanem egy nyitott karú ölelést. A folyó tükrébe, amin érkezett, visszanézve látja, hogy a csónak lassan feloldódik, nem a semmibe, hanem a mindenségbe. A csónakod ott egy apró vízcseppé válik, amely a létezés nagy óceánjába hullik a folyó zuhatagával. A túlparti fák levelei csendesen suttogva adják tovább a fényt, és az utazó, Te, végre felismered a hangokat: egy régi dal refrénjét, egy elfelejtett gyermek kacagását, az első szerelem szavát. A madarak éneke nem dallam, hanem a tiszta, s átlátszó gondolatok folytonos áramlása. A levegő illata itt, az otthon és a végtelen szabadság keveréke. Itt nincs már szívfájdalom, csak a béke selyemfonala. A lelked most már érti, hogy az utazás nem befejeződött, hanem csak most kezdődik.
TM