Bizonyára nem mondok újságot, ha azt állítom, hogy szegény magyar népünk, amióta csak itt él a Kárpát-medencében, testével fogta fel a sok pusztító hadat, amelyek a nyugatabbra lakó népekre zúdultak volna. Számos példát lehetne találni, hogy míg a magyar nép pajzsként majdnem elvérzett, addig a gazdagabb népek oda sem figyeltek a veszélyre. Bizony, sokszor elég furcsán „hálálták” meg ezt nekünk!

      Talán legnagyobb veszélyben népünk a tatárjárás idején volt, mikor a tatárok Batu kán vezérrel lerohanták országunkat. Bizony, még királyunk is csak csodával határos módon menekült meg. Mikor pedig egy idő után a tatár hordák kivonultak, és királyunk visszatért, legyilkolt nemzetet, lerombolt falvakat talált. De a vizentúli és bodrogközi emberekkel még Batu kán hordái sem bírtak.  Hallgassa csak meg, hogyan bántak el ezek a jó emberek a gaz tatárral:

 Batu kán hatalmas sereggel támadt a Vereckei-hágón keresztül szép országunkra. Elérte Munkács várát, ami akkoriban talán még csak földvár volt, ott kénytelen volt tovább időzni, mivel sehogyan sem tudta a várat bevenni. A tatár hordák nappal nekiveselkedtek a várnak, de estére dolgavégezetlenül kullogtak vissza. Ahogy telt az idő, egyre csak nőtt a kíváncsisága, hogy miféle vidék is lehet a váron túl, miféle népek ezek, akik őt, a nagyvezért így fel tudják tartóztatni. Kiküldött egy felderítő csoportot, hogy nézzenek szét, majd visszatérve jelentsék, mit láttak. El is indult a felderítő sereg, egészen Kaposig nyomultak, de egy árva lelket sem találtak. A települések, falucskák, melyeken átvonultak, teljesen elhagyatottnak, kihaltnak tűntek. Még élelmet sem igen találtak sehol. Kaposról visszaküldtek egy harcost, hogy jelentse az eddig tapasztaltakat, a többi felderítő pedig tovább vonult. Telt- múlt az idő, de bizony Batu kán többé semmi hírt sem kapott a felderítőitől. Küldött hát egy másik felderítő sereget, hiszen volt miből, annyi volt a tatár, mint az égen a csillag. Kaposról ezek is menesztettek vissza egy küldöncöt hasonló hírekkel, mint az előző csoport. Ez a hírhozó is megérkezett Batu kánhoz, de ezzel újra megszakadt a kapcsolat a felderítő csoportokkal.  Végül Batu kán megsokallta a tétlen várakozást, és megindult egész seregével feldúlni szép hazánkat, legyilkolni a magyar népet. Most már saját szemével is tapasztalta mindazt, amit a visszaküldött felderítők jelentettek. A táj teljesen néptelen, kihalt, élelem alig akad, mindenfelé elhagyatott földkunyhók, házikók állnak.  Elmenekült innen a nép. Kaposra is eljutottak, de itt sem találtak mást. Nagy mérgükben a szegény kunyhókon, viskókon töltötték ki bosszújukat, majd tovább vonultak, és közben figyelmesen nézték a tájat, miféle titok lappang itt, ami miatt egyetlen felderítő sem tért vissza. De Kaposon túl sem láttak egyebet az elhagyatott, kihalt tájon kívül. Mikor első éjszakájukat töltötték ezen a vidéken, rádöbbentek, hogy bizony a környék közel sem olyan elhagyott, mint amilyennek látszik, hanem mindenre elszánt, hazáját, földjét, családját foggal és körömmel védő ellenséggel kell szembenézniük… azaz, hogy még szembe sem tudtak vele nézni, ez volt számukra a legborzasztóbb. Az első éjszaka nagy köd támadt. Először csak foltokban, de később már szinte mindent beborítva hömpölygött a táborozó horda felé. Mikor a köd elérte a tábort, ahol köd lett, nagy riadalom támadt a tatárság között. De olyan nagy köd volt, hogy akik a ködfátyolon kívül voltak, csak bambán bámultak bele a semmibe, és tehetetlenül hallgatták a fegyvercsörgést, csatazajt, jajveszékelést, halálhörgést. Batu kán riadót fúvatott, nekizavarta seregeit a ködnek, de ezek csak vaktában vagdalkoztak, és bizony legfeljebb saját bajtársukat gyilkolták le. Egyszer csak, mikor már a rémület a tetőpontjára hágott, a köd oszlani kezdett. Ezzel, mint egy varázsütésre a titokzatos ellenség is eltűnt, mintha a köddel oszlott volna széjjel. Hiába nézelődött a tatárság, csak a saját lekaszabolt halottait találta a csatatéren. A riadt félelem eszeveszett haragba csapot át. Az egyik alvezér elkurjantotta magát: „Arrafelé tűntek el, utánuk, kardélre velük!” Neki is indultak, de a legelöl haladók hirtelen segítségért kezdtek kiabálni. Mikor a többiek is megközelítették őket, látják, hogy az embereket, lovakat mind fogva ejtette a feneketlen mocsár. Nem is próbáltak meg segíteni bajtársaikon, azok már úgy is elvesztek. A többiek fejvesztve hátráltak, olyannyira, hogy bizony a nagy buzgalomban újra halálra gázoltak pár harcost. Batu kán dühöngött. A harcosai meg mindenféle szörnyekről, kísértetekről, égi vagy éppen pokolbéli lényekről suttogtak maguk között. Ez még inkább feldühítette Batu kánt, hisz minden hadvezér tudja, hogy az ijedt, gyáva haddal előre lehet zsákolni a verességet. Szidta is az embereit, hogy hát hogyan is lehetnek ennyire babonásak, hiszékenyek. A helyi lakosok voltak azok bizonyosan, akik behúzódtak a nádasba, mocsárba. Hamarjában haditervet készített, megerősítette az őrséget, és újra felderítő csapatot küldött előre. El is indult a felderítő sereg a mocsárba, nyomukban egy nagyobb lovascsapattal, hogy megtalálják az ösvényt, és hogy kifüstöljék onnan a helyieket.  A felderítő gyalogosok mentek elől, botokkal tapogatva maguk előtt a mocsarat, hogy kitapasztalják, merre van száraz átjáró, szilárd út, és utánuk nagyon óvatosan haladtak a lovasok. Ahogy így haladnak a mocsári ösvényen, egyszer csak valami hangot hallanak! Megállnak, hallgatóznak… Mosolyogva hallják, hogy valami nő kiabál nem messze tőlük, és bár nem értik, de a hangsúlyból kiérzik, hogy segítségért könyörög.  Ujjé! Nagyon megörültek, hisz Batu kán szigorú hadvezér volt, a csapatait vasfegyelemmel tartotta, ezért bizony harcosainak már rég nem volt dolga nővel. Ahol meg egy akad, biztosan lesz több is! Elindultak hát a hang felé. Ahogy haladnak, a szemük elé egy szép nádas tárul. A vízben derékig egy gyönyörű fiatal lány áll, körülötte pedig három nádi farkas feje vicsorog. A riadt lány egy ággal igyekszik a farkasokat magától távot tartani.  Nosza, neki is iramodtak, hogy kimentsék a szépséget, és maguk rontsák meg, de amilyen gyorsan nekiiramodtak, olyan hamar jöttek rá, hogy csapdába estek. A lábuk alatt a mocsár megnyílott, és egy óriási erő húzta őket le a feneketlen mélységbe. Hiába kiabáltak torkukszakadtából, senki sem segítet nekik. A lány abbahagyja a segélykiáltást, az ágat a csónakba dobja, majd egy hosszú rudat kap fel, és elindul feléjük. Most már a tatárok is jobban odafigyeltek, és látják, hogy a lány nem is a vízben áll, hanem egy kis nádi csónakban, amelyikkel most feléjük igyekszik. Először reménykedtek, hogy segít rajtuk, de mikor a csónak egészen közel ér a harcosokhoz, az oldalán egy nagy harcsabajuszos férfi hófehér üstöke jelenik meg, felegyenesedik a csónakba, kezében egy nagy fa husánggal, mellyel, mikor a harcosok közelébe érnek, bizony az aggastyán könyörtelenül lecsap. A segítségért kiabáló harcosok elnémultak döbbenetükben. Ekkor értették meg, hogy az előző felderítő csapatokat is hasonló módon csalták csapdába, és még hangosabban kezdtek kiabálni, meg hadonászni. De minél erősebben hangoskodtak, az öreg annál buzgóbban bunkózta őket a mocsárba.

     „ Üssed te is jánykám, legjobban azt, amelyik a leghangosabban kiabál, mert még a nyakunkra hozzák a többit!”

Bíztatta az öreg az unokáját, aki bizony szintén nem volt rest. Elővette a faágat, amelyikkel azelőtt a kedvenc farkasaival játszott, és nagyokat csapot az ordítozó hadfiak fejére. Rövid idő után már csak a nádirigó és bölömbika hangjától volt hangos a mocsár.

     Batu kán hiába várta vissza felderítőit. Most már olyan éktelen haragra gerjedt, hogy a feje vörös lett, mint a rák, majdnem megütötte a guta (bárcsak megütötte volna). Több felderítő csapatot nem küldött, mert tudta, hogy ha azok is oda vesznek, serege annyira megrémül majd, hogy fejvesztve fog menekülni.

Másnap megindította seregét, hogy valahogy kijussanak ebből az átkozott mocsárvilágból. Ahogy vonultak, egyszer csak újra elkezd előtörni a köd, hiszen a lápos, mocsaras vidéken ez nem ritka jelenség.  No, lett nagy riadalom a tatárok között. Batu kán gyorsan hadba állította seregét, de hiába. Ahol a köd ellepte a hadfiakat, ott az orrukig sem láttak, és csak vaktában tudtak hadonászni, így újra csak saját soraikban tettek kárt. Batu kán a ritkás szakállát tépte mérgébe. Még rémálmában sem tudta volna elképzelni, hogy a nagy és verhetetlen tatár hordát maroknyi helyi lakos így az orránál fogva vezeti. Még ha párat elfognak, és megkínoznak is, a köd leszálltával úgyis több vesztesége lesz a tatároknak, mint a helyieknek, mert a helyiek ismernek minden rejtett ösvényt, míg a tatárok csak belevesznek az ingoványba. 

Így vonult át ezen a vidéken Batu kán. Hol nappal, hol éjjel ütöttek rajtuk a helyi lakosok, minduntalan bele- belemarva a hadtestbe. Nagyritkán volt ugyan, hogy egy-két vigyázatlan helyi lakost a tatárok elfogtak, és karóba húztak, vagy más kegyetlenséggel tettek el láb alól, de ezek ritka esetek voltak. A helyiek mintha fogyni nem akartak volna, és mindig a legváratlanabb pillanatban csaptak le Batu kán seregére. Ezért a tatárok porig égettek minden falut, ami csak az útjukba került.

Szép országunk persze nem csak lápból és mocsárból áll. Sajnos, a tatárok, kikerülve Vizentúl és Bodrogköz lápos, mocsaras vidékéről, szabadon tudták használni szittya harcmodorukat, így Muhinál tönkreverték a magyar sereget, és majdhogynem kiirtották a magyarságot. Mikor nagy sokára kivonultak, és királyunk visszatért, sírva tapasztalta, hogy talán egy új honfoglalásra lesz szükség, hogy ezt a letarolt kihalt pusztaságot, ami azelőtt tündérszép Magyarországunk volt, újra benépesítse.

   Egy ideig szomorúan hallgattak, mintha szegény hazánkat gyászolták volna.  János bá komótosan újra pipára gyújtott, majd kezébe vette ólmos botját, hogy szemlét tartson a határban. Ezt látva, a komondor is nagyot nyújtózva állt fel, hogy tisztéhez híven kövesse a gazdáját. A diáknak ugyan János bá egy szót sem szólt, de ez annak reményében, hogy a csősz szemletartás közben is mesél neki néhány érdekes legendát vagy mondát, szintén az öreg csősz után ballagott. Lassan nézelődve haladtak, és János bá közben újra mesélni kezdet: