Amikor 87-ben elkezdett szervezkedni az MDF,  erről még csak egy-két tucatnyi (max. 50 ember ) tudott. Három kicsike gyermek mellett én már ott voltam. Hittem, hogy forradalmat csinálunk. 90-ben, az első választáskor együtt sírtak örömükben velem az "elv"barátaim. Azt a magasztos érzést felejteni nem lehet.
   Szentül hittem, minden új Barátom tiszta érzésében, hiszen együtt voltunk, együtt küzdöttünk, egy célért, egy nemes eszméért, az emberekért, egy szebb, igazságosabb jövőért. Aztán… eltelt két-három hónap, és maradt a döbbenet, az értetlenség, a harag, a düh, az elkeseredettség. Tudatosult bennem, hogy engem, és a hozzám hasonlókat csak ki,-és felhasználtak saját céljaik eléréséhez a hatalom (régi)új vezetői.
  Látnom kellett, hogy elv-barátaim hogyan változnak meg, hogyan felejtik el nemes eszméinket, tiszta-céljainkat, amiért mindennel és mindenkivel szembe szálltunk még pár hónapja, hiszen 87-88, de még 89-ben is üldözték azokat, akik forradalmat akartak csinálni.
  Jól emlékszem 1989.június 16-ra, a Nagy Imre és társainak az újra temetésére. Ott álltam a ravatal előtt középen, az első sorban én, a három kicsi gyermekes anya. Mögöttem több százezres tömeg, és – mivel „díszsorfalat" álltam, legelöl, már hajnali négy órától ott kellett lennem - LÁTTAM a kivezényelt, civil ruhás rendőröket, akiknek a kabátja alól kilógott a fegyver. LÁTTAM! Nem csak én, hanem a társaim is látták!
   Megtörténhetett volna, hogy soha többé nem megyek haza, hogy nem látom többé a gyermekeimet, de a hit, az összetartás és az a csodálatos „láz” erőt adott.
   Csak néhány hónap kellett, hogy kijózanodjak, de bennem még ott volt a tűz, a tenni akarás – nem önmagamért, hanem – az emberekért, a HAZÁMÉRT, ezért a magam módján próbáltam folytatni akkor már szinte magányos küzdelmemet, és nem néztem, nekem ez mibe kerül. Hogy mennyi mindent áldozok fel mindezért.
   Időnként rátaláltam egy-két hasonló gondolkodású emberre, és ez mindig iszonyatos erőt adott ahhoz, hogy folytassam, pedig oly sokan mondták, hogy „egy fecske nem csinál nyarat”.
   Kapaszkodtam abba a néhány emberbe, akikben ugyanaz a tűz lobogott, ugyanazok az igaz eszmék, amik engem is lázban tartottak, de újra és újra meg kellett tapasztalnom a csalódást.
     Ez a kis sziget – a Magyarerő – már az egyetlen hely, ahol igazából jól érzem magam, mert a betűk, a szavak nem hazudnak, azokat csak azok értik meg, akik hasonlókat írnak, és megmutatják, ki is az az ember, aki  használja őket. Jellemzést adnak róla. Nem kell bemutatkoznia, nem kell jó színben feltüntetni önmagát – hogy utána csalódjunk benne -.
    „Tegnap itt járt valaki”  - mondanám. Nem a Magyarerőn, csak a környezetemben, akiről hittem, hogy barát, hogy ő még azok közé tartozik, aki úgy gondolkodik, mint én. Csalódnom kellett, már ő is beállt azok közé, akik a saját érdekeiket nézik, akinek csak addig vagy barát, amíg haszna van belőled. Újabb vak hiteket taposott sárba...
   Tegnap itt járt valaki – és én végig sírtam az egész napomat a csalódás miatt. Úgy sírtam, ahogyan már régen nem…
   A Magyarerő az én börtönöm, ahol önként vagyok. Ahol MÉG jól érzem magam, mert akik ide zárták be magukat, ők verseikkel, írásaikkal bizonyították, hogy ugyanúgy gondolkoznak, mint én. Köztük jól érzem magam. Ez az én börtönöm.
   Sok sok-évvel ezelőtti soraimmal élve: Nem akarok ebből a börtönből kimenni.  Aki olvasod soraimat, Neked írom: Maradj itt velem! Maradj Te is itt!