A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte,
Csend honol most a völgyben,
Aludt a lent, köd ült fölötte.

Tüzesen ragyog a nyári nap korongja,
Ő itt az úr, sugarait ontja,
Néma csend a pusztító melegben,
Falevél sincs, ami rebbenne,
Puszta, bármerre tekintesz,
Csend honol a tájon,
Mint, ha nem élne senki
Ezen a pusztaságon.

(Apáti Kovács Bélától) Albertótól

Béla! – Még pár napja Te vigasztaltál!
Soraiddal utat mutattál,
S elmentél szép csendesen,
Búcsút sem intettél felénk.

Meséiddel lelkünket ringattad,
Örömmel olvastuk kedves szavaidat,
Meséidben mindig győzött a jó,  a szeretet,
A rossz, és gonosz felett.

Kiült a nap az égbolt peremére,
Tűzet rakott óriás kemencébe,
Hajnal hasadt, fénylő sugárral,
Meleget ontott az eltikkadt világra.

Mennybe lépett a nagy mesélő,
hol suttog a hangosanbeszélő,
onnan tekint írásainkra,
emlékszik énekelt dalainkra.

"Somogyiban" láttam a szomorú hírt,
bennem döbbenet zuhant, mint kőszirt,
hisz tegnapelőtt még írtam neked,
majd gyászhírnél láttam arcképedet.

Átölelt a szél,
S mint gyönge falevél,
Sodródtam szédülten,

Learatták már a búzát
Egy-egy tenger még égre kiált
Elég volt már az esőből
Ragyogj te nap,jöjj fényözön!

Elhalkul a pacsirta dala
Idegené a tenger gabona
Földet nézi mi a haszna
Nem érti mit zeng a bús pacsirta

Mama mesélj nekem!
Kis unokám ezt kívánja
Mesélj, mondja édes szája
Okos szeme, mosoly arca
Meséimet kicsalogatja

S mesélek neki a katicabogárról
A méhecskéről, a kis virágról
Macikáról, a kis bárányról
Javít, mert hibázni itt nem lehet!
Már kívülről tudja meséimet.

Sötét felhők gyülekeznek
Vad ellenszelek fújnak
Fenn az égen turul jelenik
Üzenete az Úrnak
Turul madár felhő képen
Kiterjeszti szárnyát
Azt üzeni a magyar népnek
Védje meg hazáját

Nekem szent e hely!
Őseim földje,
Verejtékükkel
Rendre öntözve.

Kenyeret adott
Hálából nékik,
Ők pedig hitték,
Ezért kell élni.

Mígnem egy napon
Új világ köszönt,
S vitte, ami volt,
Odalett a föld!

Közösben minden,
- Ló háta túros -,
Munkaegységért
Kérges kéz húzott.

Egyre kevesebb az énekes madár
egyre több napom hallgatag alá száll
nem marad más mint a meztelen lényeg
csupán az számít mit is rejt a lélek
fülembe ólom a szememen kendő
mégis rám talál a napi teendő
ácsolt tetőmet én már le nem bontom
így is a végtelen lesz horizontom
sápadt csillag kopott bizonyítványok

Előttem az út, amelyen indulok,
messze a cél, mit magamnak kitűztem,
még egyszer megállok, hátrafordulok,
magamból a honvágyat már kiűztem.

Bakancsom még fényes jól bekötöttem,
szemembe talán a por csalt könnyeket,
de indulok hiszem, hogy jól döntöttem,
hogy itt hagyom a hegyeket, völgyeket.

Mama ne sírj!
Unokád, én vagyok,
Üzenem telefonon,
Rád sokat gondolok!

Szellő szárnyán száll egy nő,
Meglátja,hogy lent egy kő.
Rá is ült ő ott van ni,
Száját éppen nyitja ki.

Énekli hogy lá, ti, tá,
Az erdő visszhangzik rá.
A csermelynél nagy az ár.,
Szellő szárnyán halad át..

Lendülete kedvet ad,
Mondogatja ez meg az.
Repülne még tova de,
Hunyót keres az vagy te.

akkor kellene az ölelésed
mikor lelkem fájdalommal tele
mikor nem érzek, csak ürességet...
igen, akkor és akkor kellene

akkor kellene a gyengéd vigasz
mikor az erőm végképp elhagyott
mikor a sok ígért szó nem igaz
akkor kellene, ha szívem fagyott...

Tekintetünk találkozott,
Láng gyúlladt szemünkben.
Benne fénylő gyöngy csillogott,
Hittünk szerelmünkben.
 
Boldogan én anya lettem,
mire eljött az ősz.
szűz lelkű a drága gyermek,
Lelked mint kard az őr,
 
A csók végtelennek látszik,
Hisz a vér áramló,
Szerelmes szív nem hibázik,
sír csak a választó.
 

Nyár derekán a nap melege éget,
Sárga színűre festi a zöld rétet.
Szikkadt földön futnak a repedések,
Nyári gyümölcsök gyorsan be is érnek.
 
Gyerekkoromban én még köztük éltem,
Fáról szedtem tele lett a kötényem.
Arató körtét, nyári almát édest.
Örültem a földön termő dinnyének.
 
Abból csak egyet tudtam felemelni,