Mára csak szép emléke maradt,
kezed melegének vállamon,
fülemben hallom kedves szavad,
nehezen csitult a fájdalom.

Elmegyek látogatni sírod,
borítom virággal, gyertyával,
már nincsenek könnyek, nem sírok,
csak üdvözöllek egy imával.

Őszi verőfény
színe ha villan,
hajnali harmat
messzire illan.

Pincesor ébred,
kulcsok a zárban,
tárul az ajtó,
lépj ide bátran!

Roskad a tőke,
fürtjei rejtve,
pezsdül az élet,
víg ma a kedve.

Szorgos a munka,
puttony a háton,
kell ide férfi,
jöjj ide, párom!

A természet látványa csodálatos,
Színpompája nyugtató, varázslatos.
Ahogy a kéksége omlik a vízre,
Öleli a partnak selymes zöld színe.

A parti fűzfa vízbe hajló lombja,
Tűző napfényben partot árnyékolja.
A sok kis levél sötétlő árnyéka,
Levélfüzérek röntgenkép játéka.

A feledés ki hullott
feketén az éjszakába,
csöndes egy ország ez
a vörös áfonya bokrában.

/1956.emlékére/

A Pesti Srácról még nem írtam én,
Kinek emléke ott szunnyadt a lelkem mélyén,
Ki repített benzines palackot nagy erővel,
Tankok repültek tűzet okádó csővel,
Egy Pesti Srácot ismertem én,
Aki alagsorban lakott Ferencváros mélyén,
Alig volt tizenkét esztendős,
Reggel még élt, este már hős.

Egek csatornái kéretlenül ontják,
azt a vizet, melyet nem imába mondták,
kopp-kopp madárcsőr elemózsiát keres,
hűséges társa később, melléje repes.

Őszi avar között lelhető eleség,
fent varjak keringőznek koromfeketék,
igaz a színek vidítóan csodásak,
ám úton vannak a megrozsdásodásnak.

Robog velem, még itt utazó vagyok,
kísérnek láthatatlan őrangyalok,
fülkében mellettem telve a padok,
csattogó kerék, jönnek a kanyarok.

Van ki olvas, más álmodja az utat,
gyermek fel kiállt, lát mezei nyulat,
a táj oly változó, mindig mást mutat,
falvakat házakat, hol kutya ugat.

Most is hallom szívből jövő
Hangos kacagásod,
Amint a lényedből áradó öröm 
Felkapja s megpörgeti a gyanútlan világot!

Most is látom fekete meggy-szemeid
Huncutul ragyogó tekintetét,
Amint gyönyörű csillagszórókként
Öntik ránk szíved éltető tüzét!

Kopog ablakomon
Csendes őszi eső, halkan
Elbúcsúzott már a nyár
Hűvös szél fúj, fújdogál

Elszedtük aranyát a nyárnak
Borongós  napok járnak
Az ágon elhalkult a madár
Ideje nekünk is kicsit pihenni már

Néha még kisüt a nap
Tó vízén táncot lejt a napsugár
Ősz lánya az erdőt járja
S levélszőnyeget hint maga után

Édes mostohám kedvelte a táncot,
Megmaradt mosolya mosta a ráncot.
A formás bajuszát jól meg pergette,
A citeráját lúdtollal pengette.
 
Dallama vitte a lábakat táncba,
Perdült a szoknya, ritmus a csizmában.
Anyunak volt a legszebb énekhangja,
Mulatott a család apraja, nagyja.
 
Lehúzta a csillárt az asztal fölött,

Mit tettetek a jövő nemzedékkel?
A gyermek keservesen  zokog,
Sír anya, vagy apa után,
Nem esik meg szívetek a könnyek láttán?

A gyermek ártatlan lélek!
Kicsi szívét nem kíméltétek!
Mindkét szülő szeretetére vágyik,
Kis szívét kegyetlenül gyötritek.

Zenélnek edények, jaj de zajos a konyha,
zsírba sistereg-pirul szalonna, hagyma,
illata betölti konyhát, utcát, teret,
a finom étel nívósan emel ünnepeket.

Bajnokok között megállja a sikereket,
főzte balatoni és tengerparti ízeket,
hidegtálak torták váltak arannyá,
keze munkájából lettek jó lakottá.

Szonett: n + 74

A mennyország friss tejét kéjjel iszom
hajnalban a világ vidám kakukkja    
ébreszt a szeretet bársonya barna
mosolyog reám az áldott irgalom

a bőség szaruja délceg vállamon
aperitif nektár ebédre manna
füttyös nótáimat mindenki hallja
őket hamisan is büszkén vállalom

Tompa álom lépked a sűrű, néma tájon.
A zárt ajtók mögé bújt álmatag világon
Szürke ólomkabát feszül. Súlya lehúzza,
Nyúzza a színeket, s a hideg földre sújtja.
 
Uránosz rosszkedvét már rég nem palástolja,
Vastagon rejti arcát borús takarója.
Sűrű maszkja mögül nem hallatszik ki hangja,
S az emberről szőtt álmát egyre csak siratja.
 

Hol a HAZÁNK ?
(Valinak egy magyar lánynak,Svájc)