Magyarerő.hu

Szeretlek téged kedvesem,
elmondtam már százszor neked!
Ha reggel arra ébredek,
nem álmodom hisz itt vagy velem,
és a két karod forrón átölel engem!
A két szemed rám ragyog,
a nap az égen is boldog!
Szeretlek téged kedvesem,
boldogság veled az életem,
biztonságot adsz én nekem!
Szerelmes szívem csak érted ég,

Hurrá, megint hőség van,
A légkondi most munkában.

A nyár ne múljon még,
A Balaton rád vár rég.

Szabadság és pihenés,
Ezt a hetet várjuk rég.

Bár a víz most oly kevés,
Reményed nem veszted még.

Jöjjön hát a nyugalom,
Ezt bizony ki nem hagyom!

TM

Csendes korai indulás volt,
nyugodt hullámokkal,
a kicsi hajón kíváncsi,
álmos utasokkal.

Pár óra és a szél
vad táncba kezdett,
az emberek még nem tudták,
ez csak a kezdet.

Reménykedtek mindenben,
életüket féltve,
kapitányra figyeltek,
hogy megoldás kéne.

Az istállóból kilépve
lóra pattan a legényke.
A napfényben kicsit állnak,
örülnek a napsugárnak.

Mindkettőnek jó lett kedve,
elindulnak, vajon merre?
Nagykapu nyílik világra,
felgyorsul a ló futása.

Karcsú lábait úgy dobja,
hogy szikrát vet a patkója.
Lódobogás messze hallik,
az út mögöttük felporzik.

Ha jössz,
én várlak.
Ha ölelsz,
boldogságra lelsz.
Ha csókolsz,
visszacsókollak ezerszer.
Ha adsz,
én is adok
szerelmet, valót.
Ha írsz,
én is írok
verset búzavirágról pipacsról,
szerelemről, boldogságról.
Ha színekbe rejtett a gondolatod,
én megfestem vásznon
e szép világot.
Bár izzik a lég,

Forró az idei nyár,
a hőség rekkenő,
esőért kiàlt a rét, a legelő.
Kiszárad a réten a fű,
a sok szép virág,
a legelőn a lucerna és
minden élőlény esőért kiállt!
Sárgul az erdők lombja,
szomjasak a vadak,
kiszáradt a csörgedező kis patak!
Kérges, repedezett a föld,
esőért esedezik a föld!

Kis tó tükrében úszó felhők,
tikkasztó hőségben remeg a levegő,
végtelenbe szaladó langyos szél,
kertben a tücsök is csak este jön elő.

Vízben hűvöset kereső emberek,
parton lángos illata száll,
boldogan nyaraló gyermekek,
kinek hosszú, kinek rövid a nyár.

   Az ismeretlen énje felébredt, szinte táncot lejtett lelke rezdülésére. Csillagoktól ragyogó égboltot, fényesen világító teliholdat, sűrű, magas fák között halkan suhanó természet szellemeinek mágikus jelenlétét érezte. A hold birodalmában, az éjszakában otthon érezte magát. Látta, ahogyan önmagát tanulja, keresi élete célját, feladatát.

Szívem, lelkem örül nekem,
ősöm génjét továbbviszem.
Kedves férjemet imádom,
közös kisbabánkat várom.

Elkezdtük már találgatni,
kire fog hasonlítani,
úgy gondoljuk, már eldöntve,
biztosan majd mindkettőnkre.

Elkészítve szobácskája,
apa állította ágya,
ruhácskáját én horgoltam,
játékait sorba raktam.

Ha újra megszületnék, csak az erdő csendje lennék,
Édesanyám mellől én soha el nem mennék,
csak ülnék harmatcseppként az öreg tölgy levelén,
s minden hajnalban ott ragyognék Édesanyám kezén.

Gyermeki lét, unoka,
Véges élet, nagymama.
Szabadság és nyári szünet,
Együtt öröm megélni ezt.
Csillogó szemmel követ,
A meséket nem unja meg.
Megjegyzi és neveti,
Mikor a szót nem ismeri.
Kíváncsi és isteni,
A csodát kívül-belül keresi.
Mama annyit ígérhet,
A csodákban, amíg tud, részt vesz.

Földgömbünk gyönyörű, kerek a világunk,
Mit látunk belőle, attól függ, hol állunk.
Itt fenn a hegycsúcsa felhők közé nyúlik,
Lenn a vadvíz köveket sodorva ömlik.

Ember a kőhídon talál menedéket,
Onnan szemléli a földi jelenséget.
Természet ereje okozott változást,
Árnyékra a napsütés hozott megnyugvást.

2017. április 30.

Kedvenc bárunk homályában,
mikor megszólal a zene,
varázslatos ám csodásan
érintésünk e percekben.

Mámorító percnek élve
önfeledten lelassulunk,
egymás testét átölelve
már csókolózva táncolunk.

A szeretet áramlása
telíti meg a testünket,
lábainknak táncmozgása
csak kísérője szívünknek.

   Mint a céltalanul bolyongó lelkek a túlvilág sekélyes tengerében, olyan érzések viharában ébredt ezen a napon. Csak ült a konyhában szétáradó kávé illatában és nem észlelte a körülötte zajló történéseket. Szeme a nappaliban lévő könyvespolc könyveit fürkészte. A könyvek sokasága közül hirtelen előlépett egy kép.

   Az életem nem mindig volt derűs. Sokszor úgy éreztem, hogy az ég elfelejtette kinyitni felettem a kékség kapuit, és a felhők szürke árnyéka alatt csak bolyongok, mint egy vándor, aki elveszítette iránytűjét. A remény olykor csak pislákoló mécses volt bennem, amit a sors szeszélyes szelei újra meg újra ki akartak oltani.