Magyarerő.hu

Üt az óra, éjféli zajban
összecsengnek a poharak.
A pezsgőnek gyöngye habos,
kedélyünk még nem zavaros.

Tekinteteink vidámak,
Boldog Újévet kívánnak.
Szép és jó volt a múlt év is,
örülnénk, ha jobb lesz mégis.

Kutyusok most be a házba,
csontot kaptok vacsorára.
A petárdák úgy durrognak,
ijesztő kint kutyusoknak.

Repülnek a szerpentinek,
mint a kígyó, tekeregnek.
A hajunkban csillám villog,
a szemünkből mámor inog.

Kezeink már ölelkeznek,
szívünkből árad szeretet.
Az ajkaink csókot lopnak,
lábaink meg táncot ropnak.

Féktelen a hangulatunk,
hisz reggelig vigadozunk.
Éjfél sietve közeleg,
kedves óév, Isten veled.

Mária és József Betlehembe ért.
Este lett, bekopogtak szállásért.
Mindez hiába, sehol el nem fértek,
egy nyitott istállóba betértek.

Isten fia földre szállt, megszületett,
édesanyja Mária boldog lett.
Jászol lett a bölcsője, beletette,
melegített barmok lehelete.

   Az eső az erdőt áztatta. Az aljnövényzet egy ideje már nem tudta védeni a talajt, kiszáradás előtt volt. Az éltető vizet mohón szívta magába, gyökereiben tárolni, tovább adni, fellélegezni készült. A vén fák hatalmas lombjai a tűző nap sugaraitól védelmet nyújtanak, de a vízhez nehezebben jutnak.

Gyönyörű a téli erdő látványa,
most éppen a fény-árnyék ábrája.
Tisztás feletti égbolt napfény pírja,
patak jégtükrét megvilágítja.
 
Pedig az öreg fa ága ráhajlik,
ha nincs fény, akkor csak árnyék látszik.
Viszont a halvány bíborszínű fényben
két fenyőfa csúcsa is a képben.
 
És olyan, mintha kettős torony lenne

Fogy az idő, valami kerget,
fogy az idő, érzem a terhet,
valamit még tenni kell,
nem érem be ennyivel.

Még rengeteg erőm van,
erő a karomban,
lobog még a tűz,
valami még űz.

Annyi út vár rám,
annyi álom, annyi táj,
minden nap egy új remény,
itt a létnek peremén.

Hazánk kinyújtja karjait határ fölé, 
Magára öltve dicső múlt győzteseit.
Áldott légy, régi nemzetünk, mindörökké,
Egy haza, ami megvédi gyermekeit.

Tűzből és hamuból kovácsolt nemzetünk,
Isten dicsősége mennyekbe repíti.
Hegyek, melyen évszázadokat szenvedtünk, 
Síkságok, mely büszkeséget testesíti.

Mi, női nem, az ősanya,
gyermekszülésre kódolva.
Éreztem már gyermekkorban,
mikor babámmal játszottam. 
Majd menyasszonynak öltöztem,
mert nekem vőlegény is kell.
Csak ezután jöhet a baba,
nevelem, mint engem anya.
Amikor már felnőtt lettem,
megvalósult minden tervem.
Felneveltem két lányom,
végig mellettem a párom.

Már elszálltak az évzáró búcsúszavai,
a dalok galambszárnyakon keringnek fenn,
ég és föld között.
Lezárult újra nagyon sokadik tanév.

Zsivajgó gyerekhad ömlik az utcára,
Virágcsokrokkal, ünneplő ruhában.
Boldogok, és már egyikük sem gondol
dolgozatra, felelésre, tanárra.

száraz fű zizzen
egy megriadt gyík surran
forró köveken

száraz hordalék
szegi a Duna partját
ember nem jár arra

ásít a folyó
és a víz
arrébb vonszolja magát

2023. június 27.

***

Kiszáradt szavak 

pusztába kiáltott,
megválaszolatlan kérdések

forró gyűlöletáradat

megkövesedett fájdalom

   A szobor a játszótér felé néző padon volt elhelyezve. Mindennap láthatta az érkező, vagy távozó gyerekeket és szüleiket. Néha vállára szállt néhány galamb, az égből a fején landolt a fekete rigótól származó madárürülék, eső verte a kopott pad deszkáját, vagy a nap tűzött rá teljes erejéből. Mindig új emberek ültek le mellé, ki rövidebb, ki hosszabb időre.

Fájdalmakkal teli, megfáradt lépések
A kánikulában ballagó percek
Az időm már lassan nekem is lejár
Ledőlök kimerülten egy üres padra.

Sajgó térddel és bokával szenvedve
Várnám, hogy rákérdezz erre újra
Korábban ez zavart és restelltem
Évek óta senki sem érdeklődik már.

Idézet egy fiók mélyéről előkerült naplóból.

2020. november

Elringattak a habok, mint rég látott édesanyám álma,
s kék karjaikban elcsendesült a szívem minden vihara.
Hullámaik puha tenyérként simították le rólam az idő kérges porát,
s bánatomból fehér sirályokat engedtek a magasba.

   A tenger azon a reggelen nem egyszerűen víz volt, hanem egy végtelenre nyitott szív, amely hangtalanul dobogott a part kövei alatt. Karjai nem kérdeztek, nem mérlegeltek, csak körém simultak, mintha mindig is ismerték volna a bennem rejtőző repedéseket. Minden hullám egy szelíd mondat volt, amelyet a világ a habok nyelvén suttogott.

Az ég ma szürke, a nap sem ragyog,
Kedvem szürke, boldog én sem vagyok.
Egész lényem szürke díszben,
De legalább nem feketében.

Szürke gondolat hálójában,
Szívem piros csapdában van.
Erősen dobban, figyelmemet kéri,
Szürke köd életét nem érdemes élni.