Magyarerő.hu

Boldog már a búzatábla,
 érés előtt lesz megáldva,
Aranyosra festi a nap, 
ha elkészült kombájn arat.
 
A Táblaszélen pipacs véd,
 sűrű virág egymásba ér.
Mint piros szalag úgy ölel,
 a távolságuk oly közel.
 
Ez a pipacs küldetése, 
hamar hervad, rövid élet.
Közöttük a búzavirág,
megbúvik de mégis kilát.

   Sorban állás közben történik. Egy kisgyerekes nő áll be az idősebb férfi mögé. Nem olyan borzasztó a várakozás, a sor szépen halad. A kislány is türelmesen ül a babakocsiban. Nézeget. A körülötte lévő rezgésekben vesz részt. A helyiségben pozitív energia árad, mosolyogva gyűjtheti be az emberi léthez szükséges tapasztalást.

Ölelésünk szenvedélyes,
Szívünk örömmámort érez
Kerti kispadunkon ülve.
Nekünk fényes a napsugár,
Trilláz kismadár éneke,
A bárányfelhő ránk nevet,
Virágillatot hoz a szél,
Ősz hajunkra rálehelve

A csend ma mellém ült,
nem szólt, csak nézett sokáig,
mint aki tudja, mennyi könnyet
rejt a szív reggeltől éjszakáig.

Nem kérdezett, hogy mi fáj,
nem kutatta sebem okát,
csak rám terítette némán
a hallgatás puha takaróját.

Ebben a csendben hangos
minden elfojtott óhaj,
mi lett volna, ha teljesül
minden búcsú, minden sóhaj?

   Vannak emberek, akik nem csak végigkísérik életünk, hanem csendben utat építenek előttünk. Az apa ilyen. Olyan, mint a hegy, amely nem mozdul, mégis minden évszakban más arcát mutatja.

A Bakony ölében nyílt rám először a hajnal,
s az erdők suttogása volt első altatóm.
Hegyek karjai közt nőttem csenddé,
de szívem már akkor is a víz felé vándorolt.
Nem volt messze tőlem a Balaton,
az ég lehullott tükre, a fény bölcsője.
Úgy feküdt a táj ölében,
mint egy álmodó óriás kék szeme,
melyben a felhők fehér madarakká változtak.

Kitárom a két karomat,
fut hozzám az ovis csapat.
Csillognak a gyermekszemek,
elvárják a szeretetet.
 
Gyerekek, ide nézzetek,
mennyi bábut hoztam néktek.
Szőnyeg lesz a kis szigetünk,
sorba ülünk, mesélgetünk.
 
Jut egy bábu mindenkinek,
gyermeknyelvek megerednek.
Az én nevem nyuszi Beni,

   A háromlevelű lóhere a város betonjai között élt testvéreivel. Szépen növögetett, a fűnyíró már nagyon régen látogatta meg ezt a területet. Ennek mindannyian örültek, mert tapasztalatból tudták, rövidebbek lesznek, ha a motorzúgás felhangzik. Virágot sem tudnak nevelni, és utána sok-sok idő, mire erőre kapnak.

Életünk egén lassan
Elszálltak az évek
Kimérten méred már a lépted
Szavad egyre kevesebb
Már nem is számolod az éveket

Gondjaid egyre sűrűsödnek
Vágysz egy kedves szóra
Ölelésre, vagy vigasztalásra
Szíved egyre gyengül
Szemedben sűrűn könnycsepp ül

Nem vagyok senki,
mások meg próbálnak Istenek lenni,
egy árnyék vagyok csak,
mi Téged akar a hajnalok peremén szeretni.

Nem vagyok senki,
nem vágyom trónra, sem a magasban lenni,
a csendet tanultam meg,
ott mélyen magamban keresni.

Mondd csak, milyen érzés boldognak lenni?

"Az erdő a világ zöld lelkiismerete,
tiszta, mély, s itt mindent elnyel a nyugalom."

TM

égett a tűz
fel-felcsapott
millió parázsszem

   A testvéri szeretet nem egy érzelem, hanem maga az élet alapköve, az a földréteg, amiből a személyiségünk gyökerei táplálkoznak. Ők azok a csillagok, akik gyermekkorunk éjszakáin a legfényesebben ragyognak, megmutatva az utat, amikor a világ útvesztőnek tűnik.

Idősek világnapját a múló idő hozza,
ajándék, ha együtt érjük meg párunkkal,
ha unokák és dédunokák is köszöntenek,
szívünk fiatal, hiába vagyunk idősek.

2018. szeptember 18.

TM