Magyarerő.hu

Fázik az erdő, roppan az ág,
süvít a szél, az arcunkba vág.
Elszállt hát a gyönyörű nyár,
itt van a ősz, mi érezzük már.

Hull alá az áztató, hideg eső,
Sáros avaron csusszan a cipő.
Nyirkos, vizes a dombok oldala,
a fák törzsét belepte a moha.

   A tettek, cselekedetek napjai eltűnnek a jelen sűrű homályában. Azok a napok elszaladnak, sürgetnek, feladatokkal látnak el. Az ember fizikai része kerül előre, az egó irányít. A lélek várakozik, legbelül reménykedik, hamarosan lecsillapszik a tenni akarás.

valami igaz és sötét bánat
ami régóta lelkemet nyomja
s fáj, hogy te nem láthatod, mily fáradt
néma és üres a lelkem bugyra

mosolyt teszek titkon magam elé 
hogy ne lásd, mennyi árnyék gyűlt mögé
neked csak egy vidám mosoly marad
miközben belül a szívem szakad

2026. október 3.

Második fejezet

Tizennégy éves lehettem, apám betegedett,
Orvosok rohangáltak fel-alá kastélyában,
Utolsó napjaiban kényszerből cselekedett,
Ágyában feküdhetett nagyjából éjféltájban,
Mikor magához szólította fáradt testemet,
Utolsó szavaival áldotta meg lelkemet.

Amikor először néztem a szemedbe,
valami bennem rögtön megérkezett.
Nem tudtam, ki vagy, mégis úgy éreztem,
mintha valahonnan régről ismernélek.

Nem értettem, miért lettél ilyen fontos,
miért hiányzol, mikor még alig ismerlek.
Mintha nem most kezdődött volna közöttünk,
hanem csak folytatódna valami régen elkezdett.

Ez itten egy kicsi csacsi,
van a farkán egy kis masni,
rózsaszín a színe,
neki pedig kék kellene!
Ne búsuljál kicsi csacsi,
holnapra lesz majd kék masni!
Felvidul a csacsi arca,
édesanyja megnyugtatta!

Ma van október elseje,
babát ölembe ültette,
jött ő boldogan nevetve,
a Jézuskától eredve,
benne él a szeretete.
Kívánjuk hát tisztelettel,
hogy minden magyar embernek
 boldog októbere legyen.

2026. október 1. 

TM

Látszólagos csend, nyugalom,
befelé hulló könnyeimet
lassan elfojtom,
apróra tört lelkem darabjait
összesöpröm,
a szemétbe öntöm,
Istenemhez könyörgöm!
Nincs vita, rég kész a lista,
ki, mikor és hova.
Adott a gravitáció,
rombol a civilizáció,
jön az invázió,
él a szitkozódó,
az embert próbáló életek

Bűnös világ igaz bolondja lettem,
de vétkeim múltamba mind eltemettem,
mit rám mért az élet, csendben viseltem,
s a tegnap árnyékát végleg feledtem.

Sokszor a rossz úton kerestem a fényt,
s kezemben tartottam száz eltört reményt,
de rájöttem végül: nem a világ hibás,
ha bennem a béke helyén él a vitázás.

Káprázat vagy néma nem cselekvés.
Ujjaim bénán morzsolgatják az időt,
Mellkasomra ráült a félelem,
Talán önmagamtól a félsz,
Ereimben feltornyosulnak apró bűneim,
S gátként nyomasztják érzékeim
Komor sivatagát.
Te ott vagy, óvod kacér édes lényeddel
Csapzott létem dühös árgyélusát,
Míg simítlak, s minden idegemmel beléd kapaszkodom.

Telihold világít fényesen
a késő őszi éjben,
szikrázó fénye szétterül
a szunnyadni készülő időben
és térben.
Bár van, akit zavar a fény,
ez nem egy szép regény.
Világit a telihold az égen, mindig visszatér,
mert ez az ő útja oly régen,
de hisz rajta kívül világít
még sok kis bíbor bogárka,
apró lény,

I. Fejezet

München fagyott, hótakaróval fedett tájain,
Városában emberek élték mindennapjait,
Közelében vadászok az Alpoknak csúcsain,
Hol dúdolgatták nemzetüknek dicső dalait,
Ott láthattam meg a napvilágot apám mellett,
Családjának várva-várt édes örököst szerzett.

Szeretném visszapergetni az éveket,
az életet újragondolni,
akár egy régi kardigánt,
visszabontani, újrahorgolni.

Tenni hozzá, vagy elvenni belőle,
ahogy most látom jobbnak,
mert a tapasztalatom nagyobb,
de az éveim gyorsan fogynak.

   Kusza hétköznapok, kusza gondolatokkal. A nap süt odakint, tennivaló bőven akad, mégis üres folyamként árad keresztül az élet a napokon. A belső kétség, a soha, semmi nem elég, a gyomortájékon szorító érzés, a megmagyarázhatatlan érzelmi labilitás. A felsorolás már önmagában elég lenne egy terápiára.

Tavaly, mikor jött a tollbamondás,
Levi szeme nagyra nyílt:
„Anya, ez most komoly dolog?
Ki találta ki ezt megint?”

A „j” és „ly” összekacsintott,
az „í” hosszúra nyúlt,
egy vessző pedig valahonnan
a füzet szélére gurult.