Magyarerő.hu

Látszólagos, csend, nyugalom,
befelé hulló könyeimet
lassan elfolytom,
apróra tört lelkem darabjait
összesöpröm
a szemétbe öntöm,
Istenemhez könyörgöm!
Nincs vita rég kész a lista,
ki mikor és hova.
Adott a gravitáció,
rombol a civilizáció,
jön az invázió,
él a szitkozódó,
az embert próbáló életek

Bűnös világ igaz bolondja lettem,
de vétkeim múltamba mind eltemettem,
mit rám mért az élet, csendben viseltem,
s a tegnap árnyékát végleg feledtem.

Sokszor a rossz úton kerestem a fényt,
s kezemben tartottam száz eltört reményt,
de rájöttem végül: nem a világ hibás,
ha bennem a béke helyén él a vitázás.

Káprázat vagy néma nem cselekvés.
Ujjaim bénán morzsolgatják az időt,
Mellkasomra ráült a félelem,
Talán önmagamtól a félsz,
Ereimben feltornyosulnak apró bűneim,
S gátként nyomasztják érzékeim
Komor sivatagát.
Te ott vagy, óvod kacér édes lényeddel
Csapzott létem dühös árgyélusát,
Míg simítlak, s minden idegemmel beléd kapaszkodom.

Telihold világít fényesen
a késő őszi éjben,
szikrázó fénye szétterül
a szunnyadni készülő időben
és térben.
Bár van, akit zavar a fény,
ez nem egy szép regény.
Világit a telihold az égen, mindig visszatér,
mert ez az ő útja oly régen,
de hisz rajta kívül világít
még sok kis bíbor bogárka,
apró lény,

I. Fejezet

München fagyott, hótakaróval fedett tájain,
Városában emberek élték mindennapjait,
Közelében vadászok az Alpoknak csúcsain,
Hol dúdolgatták nemzetüknek dicső dalait,
Ott láthattam meg a napvilágot apám mellett,
Családjának várva-várt édes örököst szerzett.

Szeretném visszapergetni az éveket,
az életet újragondolni,
akár egy régi kardigánt,
visszabontani, újrahorgolni.

Tenni hozzá, vagy elvenni belőle,
ahogy most látom jobbnak,
mert a tapasztalatom nagyobb,
de az éveim gyorsan fogynak.

   Kusza hétköznapok, kusza gondolatokkal. A nap süt odakint, tennivaló bőven akad, mégis üres folyamként árad keresztül az élet a napokon. A belső kétség, a soha, semmi nem elég, a gyomortájékon szorító érzés, a megmagyarázhatatlan érzelmi labilitás. A felsorolás már önmagában elég lenne egy terápiára.

Tavaly, mikor jött a tollbamondás,
Levi szeme nagyra nyílt:
„Anya, ez most komoly dolog?
Ki találta ki ezt megint?”

A „j” és „ly” összekacsintott,
az „í” hosszúra nyúlt,
egy vessző pedig valahonnan
a füzet szélére gurult.

Ma gyönyörű szépségű szeptember végi
őszi napunk volt,
már délelőtt a nap szikrázó fénye
a színesre fesfett faleveleken
landolt!
A színes falevelekkel egy enyhe
őszi szellő vidám kacagással
játszadozott,
miközben felborzolta avart, mely
a fák tövébe már rég lehulott!
Huncut szellő gyorsan továbbszállt,

Már enyhül a nap ereje,
itt van szeptember közepe,
enyhe szellő játszadozik
vidáman a sárguló falevelekkel.
A Balaton vizén fodrozódnak
a hullámok, szállnak a hófehér vitorlások,
víjjongnak a sirályok,
itt az ősz,
mindenki érzi a csontjaiban, jönnek az őszi frontok, s mi visszasírjuk a nyár édes csókját,
mely mindenkit megbabonázott!

   Mikor meghasad egy szív, azt nem hallja senki. 
   Szinte hangja sincs, nem rezdülnek meg tőle az ablakok, nem fordul felé a világ. Valami láthatatlan repedés fut végig benne, mint egy hajszálvékony villám az éjszakai égbolton, s egy pillanat alatt kettéválik az, ami eddig egésznek hitte magát.

   Anya vagyok. És talán éppen ezért mostanában egyre többször kapom magam azon, hogy csak nézem őket. Leventét és Lénát. Nézem őket egy-egy teljesen hétköznapi pillanatban, amikor nem történik semmi különös.