Magyarerő.hu

Mennyi mindent mond ez a kép,
Sötétszürke, de mégis szép.
Egész égtáj beborulva,
Égalja lent kivirulva.

Leültem egy öreg padra,
Mellettem egy pipacs bokra.
Árnyékol piros virága,
Mintát ad fehér ruhámra.

Szántóföld vége összeér,
A gyalogútján jöttem én.
Hol göröngyös, hol meg sima,
Most már nem fordulok vissza.

   Valahogy túl simán ment minden azon a napon. A munkahely szelíd, csendes, békés volt. Gyanúsan békés. Akkor még örült neki, csak végezte a munkáját, ma időben végez. Az utolsó egy óra volt hátra. Gondolatban már a buszon ült. És ekkor történt a váratlan dolog. A kávéscsésze a konyhaszekrényből a földre zuhant. Az üvegpohár millió darabokra törve robbant szét.

A tenger kéklő vizében
Hullámok fodroznak szélben.
Szirének zenéjét hozzák,
Habokkal a parton hagyják.
Épp kezemben a gitárom,
Húrját pengetve lejátszom.
Ez lesz zenéje lelkemnek,
Kezdete egy szerelemnek.
Jobban zúg a bűvös tenger,
Rajta gitár, dalolj velem.
Azt a fiút megtalálom,
Ki érzi őt, hívja gitárom.

Titokzatos csend a miénk,
számban ezer szó szendereg,
nem alszik, figyel, válaszra vár,
így indulunk egymás felé
a szív és szellem rejtekútján.

Csillaghegyi vadrózsák rejtekén
találtunk egymásra te, meg én,
csipkerózsát tűztél a hajamba,
nevettem,
elringatott egy madár dala,
bódultan omlottam karodba.

Tavaszok jöttek, a bimbók kinyíltak,

Sötét ablakomon ma este
egy eltévedt madár koppant,
szárnya, mint szétszakadt levél,
ráborult a holdra,
ahogy vele párkanyomra a hideg szél betoppant.

Súgva szólt.
Ne kérdezd, honnan jöttem,
kabátomban hideg utcák alszanak,
zsebemben összegyűrt hajnalok,
és néhány néma csillagdarab.

Nyíló mozaikvirágok pillangó szárnyán
A pávatoll szemében megbúvó encián
Kagylóhéjban fürdőző óceán
Pacsirtaszó május hajnalán
Csendillat ragyogása a szerelem arcán

2026. május 19.

TM

Nem írok, nem tudok,
elsápadt előttem a fehér papírlap,
félnek, remegnek bennem a szavak,
ha kimondom, zavart tekintetek fogadnak.
Valami véget ért.

A szép szó mindig halk volt és szelíd,
mert nem vágyott másra, csak megpihenni,
békés szívekben visszhangra lelni,
mint emberi lelkek között lüktető, élő híd.

Olyan vagy nekem,
mint egy látomás,
egy szerelmes, édes,
kéjes álmodás!
Olyan vagy nekem,
mint a tavaszi eső cseppje,
mely arcomról pereg le
a keblemre!
Olyan vagy nekem,
mint a virágzó nyári rét,
melynek gyönyörűsége
szívemben árad szét!
Olyan vagy nekem,
mint pipacs,
a búza kalásza,

   Azon a napon kezdődött minden. Hajnal volt. A nő nem a kávégép felé indult, a cipősszekrény ajtaját nyitotta ki. Megkereste futócipőjét, már nagyon régen volt, amikor használta. Beledugta a lábát, a fejhallgatót fülére tette és becsapta maga mögött az ajtót. Az ego ébredezni kezdett.

két szép tiszta szempárból
mi maradt? ki maradt?
ki az aki látja jól
a hamisat? az igazat?

Volt egy nyár, amikor boldogok voltunk.
Naplementékben egymáshoz simultunk.
A sátrunkból szinte ki sem bújtunk.
Volt egy nyár, amikor bolondok voltunk.

színek vagyunk egy nagy közös vásznon
külön-külön szépek, együtt teljesek
mint színes kép a festőállványon
úgy ölelnek körbe a meleg színek

minden ecsetvonás egy történet
múltból átnyúló, emlékező jelen
felidéz meghitt, hosszú estéket
egy békés és nagy családi körben

Kicsi lak áll lombok ölén,
Odacsal egy füves ösvény.
Ózondús a levegője,
Vadrózsával körülnőve.
 
Cső vezet a forrásvízhez.
Végén a csap, csak nyitni kell.
Az udvarán kő az alap,
A tetőn szürke a pala.
 
Csobogó patak közelben,
Hal van benne bőségesen.
Ki is tettem a hirdetést,
Máris nyárra bérbe vették.