Magyarerő.hu

Sírok között járkálok,
szeretteimet keresem,
olvasgatom a feliratokat,
elmerengek a neveken.

Az itt pihenőket,
mind ismertem,
fiatalokat, öregeket,
mert köztük élhettem.

Tudom ki volt beteg,
vagy baleset érte,
kinek volt a felesége,
vagy ki volt a férje.

A nap szórja arany fényét,
földnek nyújtja lágy melegét.
Ragyog minden teremtményre,
minden rossztól óvja féltve.
 
Benne lévő szeretetét
megérzi egy szobor tenyér.
Gyermeke álmodik benne,
olyan, mintha enyém lenne.
 
Szeretetem oly végtelen,
hordom én is tenyeremben.
Óvom, védem lépéseit,
imádja ő is szüleit.

És eljött ez a reggel,
szíved már többé nem ver.
Feladtad a reményt,
életed véget ért.
Hirtelen zuhant ránk,
pedig tudtuk, szenvedsz már.
A sorban nem te jöttél,
mondd, előre minek siettél?
Te a kisöcsém vagy,
engem le nem hagyhatsz!
Mégis ma megtetted,
földi életed rövid lett.
Remélni akarom én,

    Ülök a lépcsőn, szívom a cigim, s közben azon gondolkodom, vajon eddig is ilyen csend volt körülöttem? Hát persze. Olyan egyértelmű. Mint utólag mindig minden, ha már rájössz.
   Ha te próbálsz feltűnésmentes maradni a világ előtt, ő sem mutatja meg magát neked. Csak pontosan annyit fed fel magából előtted, amennyit te magadból előtte.

Időről-időre, sokszor a tükör előtt időzve
Oly sokszor álltam én. 
Vajon ki lehetek én? 
Az emberek miért nem látnak, ki vagyok én?
Miért e sok teher, amit a vállaimon cipelek?
Kinek és miért?
Kérdéseimre sokáig választ nem kaptam.
Mi Atyánk, Mi Anyánk, 
Jól tudják, miért.
Válaszom ezen sorok között él.

   Nem sokáig leszek már veletek - mondogatta.
   De mindig csak legyintettem, hogy ugyan... Annyira biztos pont az életben, hogy nem létezhet, hogy nincs jelen. Mindig ott volt, bármikor számíthattam rá, de már csak a puszta léte is támogatást nyújtott, akár csak az is, ha rágondoltam.

Nehéz kövek hullnak. 
Mégis szólít egy hang, mely védelmez,
világosít, vezet és  irányít engem. 
Egy Angyal. 
Aki a Szeretet által kísér utamon. 
Ez a kiváltság nem csak engem illet, 
hanem minden lelket, aki keresi a szépet! 
Egy Angyal! 
Aki Földi utunkon velünk lépked!

TM

Kell az puha leheletfinom ölelés,
pár lágy, kedves szó,
egy édes csók, cuppanó,
boldogító, bódító!
Kell az összebújás,
a halk suttogás,
az érzéki simogatás.
Kell a vidámság, a kacagás,
a gondtalan kéz a kézben fogva
sétálás.
Kell, hogy boldogok legyünk,
hogy bánatunkat, fájdalmunkat
feledjük, hogy feltételek nélkül

álmodoztam megint
elfogott a vágy
hosszú volt az éjjel
forró volt az ágy

karodban tartottál
ránk borult az éj
fénybe borult szobánk
elöntött a kéj...

Foglyok vagyunk mindannyian,
Ilyen-olyan sorsaink foglyai,
Kinek, mi jutott, mi adatott,
Azt kaphatta, azt hordozhatja.

Próbálunk folyton kitörni,
Nemesebb és szebb utakra térni,
Az ítélet elől mégsem tudunk
Sehová sem elbújni, elmenekülni.

   Érezted már Te is ezt az édes-savanyú illatot, igaz?
   Mikor az erdőn rozsdás levelek nyújtanak szívednek vigaszt.

Bármilyen az időjárás,
Égből jön az irányítás.
Ellene tenni nem tudunk,
csupán csak alkalmazkodunk.

Január közepén, éppen
a verőfényes napfényben.
Park tele van árvácskával,
a fű apró vadvirággal.

Amott körömvirág virít,
És a hóvirág is kinyílt.
Leülünk a kerti padra,
a napellenzős kalapban.

Vágyom az ölelésed,
de el nem érlek,
mégis reszketve kérlek,
szívem, lelkem ne hagyd cserben,
hisz te is vágysz a szerelemre.
Oly sok a szenvedés, tudom és érzem,
ezért most az Istent kérem,
adjon végre vissza nékem!
Érzem, szeretsz,
de ritkán mondod,
pedig oly jó lenne gyakrabban
hallanom!

     Másnap elérkeztek a Felejtés folyójához. A víz sötéten kavargott a sziklák között, és nem vezetett át rajta sem híd, sem palló. A túlparton azonban ott állt egy apró kunyhó, amelynek ablakában egy idős asszony üldögélt.

     Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Üveghegyen innen, az Ezüsterdőn túl, volt egyszer egy csodálatos királyság, amelynek tornyait reggelenként aranyszínű napfény simogatta, éjszakánként pedig a csillagok őrizték. A kastély körül rózsák nyíltak, a kertben pillangók táncoltak, a patak partján pedig apró tündérek mosták a szárnyaikat a harmatcseppekben.

A régi ház csak emlékeimben él,
ott a szél más dallamot zenél,
a kopott kapu, a vén diófa,
visszavár a törött falióra.

Lehunyom szemem, és hallgatok,
az udvaron mezítláb futkosok,
még hallom a nevetést, a régi szót,
az esti mesét, elringatót.