Magyarerő.hu

Még egyet táncol a hulló falevél utoljára,
az őszi széllel a tüzes tangót vígan járja.
A napsugár simogatja a sárguló faleveleket
kedvesen,
melyek a fák alatt avarként megpihennek
csendesen!
Avarágyon pihennek a lehullott színes
falevelek,
sok kis állatnak nyújtanak majd télen
búvóhelyet!
Még vadul táncol a szél,

   Amikor megszülettem, apám ültetett egy almafát. Ő soha nem volt a nagy szavak embere. Csendes, halk szavú, bölcs ember, aki ritkán beszél fölöslegesen, de a maga egyszerű módján sok mindent megtanított nekem az életről. Nem hosszú magyarázatokkal, inkább azzal, ahogyan a dolgaihoz, az emberekhez és a világhoz viszonyult. Az almafa is ilyen volt.

Fekete rúzs a számon. 
De a szívem hófehér.
Egyszer szeretek igazán.
Ne kérdezd, miért.  
Egy titkot hordozok magamban. 
Isten tudja, miért. 
Egy fehér gömb. 
Egy fehér ház,
ahol megannyi emlék ölti magamra a báli ruhám!
És áttáncolom veled az éjszakát. 
Egy arany fa mögül nézek rád,
ahol láthatod a koronám.

Üresek az esték nélküled,
és várom telefont tőled,
hiányzol, ha nem vagy itt velem,
jó veled, kedvesem, ma is nekem!
Elakad a szó, a hang,
reszket a szív,
zokogva téged hív!
Hiányzik az esti beszélgetés,
az önfeledt nevetés,
a szemed csillogása,
a kezed símogatása!
Hiányzol, bevallom,
és nem is tagadom,

   Most már igazán sokáig hallgatott az ég. Olyan némán, mintha elfelejtette volna a föld nevét, mintha a felhők mögött bezárult volna az isteni kegyelem utolsó kapuja is. A Nap könyörtelen aranykalapácsként verte a tájat, s a mezők fáradt tenyérrel kapaszkodtak a porba.

Rég összedőlt házfal, sok rom,
Lenn a mélyben van a pokol.
Nem mer oda menni senki,
Ég felé mennybe jó menni.

Fény útján megy Elek, Lenke,
És Leó, ki rokon vele.
Irányt mutat lelkük mélye,
Teremtőnk minden igéje.

Lásd a mai kor gonosza
Sunyin az embert kifosztja.
Por megy ilyenkor szemébe,
Várja őt a börtön mélye.

Felhők felett a hold kerek,
Áldott fénnyel néz rám,
Érzem benne a lelkedet,
Beszélsz hozzám némán.

- Testem elvitte a sorsom,
Csak a lelkem szabad.
Lelkedet ölelve mondom,
Most megvigasztallak.

Sírig kísért a szerelmed,
De ennek már vége.
Ha majd felszabadul lelked,
Találkozunk végre.

Sötét, hűvös az októberi éjszaka,
fázik a muskátli virága.
Sötét fellegek az égen esőt ígérnek,
lassal elered,
és az égből éltető esőcseppeket
permeteznek.
Avar alján dértől csúszik reggelente
a színesre festett falevél,
bogárkák százainak ez most a menedék.
Október van,
visszafordíthatatlanul itt az ősz,

Eső áztatta, nap szítta,
nem tudta senki, milyen volt,
rég elveszítette színét,
szél fújta rá a port.

Köszöntöttek vele ismerőst,
megemelték idegennek,
vagy éppen csak megbökték,
tudván, annyit érdemelnek.

Kalap volt a státusz,
viselték is büszkén,
néha virággal, szalaggal,
körbe-körbe tűzték.

   Vannak emberek, akik után nem egyszerűen emlékek maradnak, hanem egy egész világ, amelyet hiába keresünk később bárhol, sehol sem találunk meg ugyanúgy. Egy világ, amelynek illata, hangja, melege van, amelyben a délutáni fény másképp esik az abroszra. A konyhából kiszűrődő neszeknek jelentősége van, és amelyben még a csend is tud beszélni.

Összekoccanó száraz ágak között,
a leggörbébb ág hegyén,
ott lengedez még
egy utolsó
falevél.

Kapaszkodik erősen. Éjjel didereg,
megremeg, alig él.

Ereiben
az élet íze
megkeseredett,
ahogyan az izzó nyárra
csalódottan visszaemlékezett.

Távolból közelít galaxisokon át,
érzi a vonzást, pedig még nem is lát.
Angyalszárnya csendben suhan feléd,
kinyújtod karodat, hogy elérd.

Már szobádban áll a láthatatlan,
édes a levegő, mozdulatlan.
Kibomló haja lágyan simítja arcod,
arcán hajnalpír, lehunyt szemeddel látod.