Magyarerő.hu

Árad a szenny, a rágalom,
becsukom gyorsan az ablakom,
fojtogat az, ami gyűlölet,
elsötétíti a kék eget.

Mézszínű függöny az ablakon,
szívemben csend honol konokon,
páncéllá vált a homlokom,
imám fürdeti gondolatom.

Vállamra hullva puha s kék,
mint egy szelíd, égi tó,
szálai közé szőve még
minden el nem mondott szó.

Nemcsak gyapjú, nemcsak fonal,
vele átölel egy néma dal,
hordozza még keze nyomát,
elűzve éjek sötét hadát.

Mélyén ott a régi illat,
levendulás, tiszta béke,
mint egy halvány csillagvirág
az emlékezés tengerébe'.

A megtervezett élet
romba dőlhet egy perc alatt,
minden, ami szépnek tűnik,
messze tőled elszalad.

De a szélben ott egy dallam,
halkan súgja, nincs is veszve,
ami elmúlt, helyet adhat
a boldogabb kezdetekre.

Léphetsz egyet, majd még egyet,
utak nyílnak meg neked,
a tegnapi törött darab
csillag fényévé tehet.

Gondolatsoromat a Múzeumnál
A helynek szelleme ébresztette fel.
Közte magyar nép forradalmi útján,
Petőfi, ki kétszáz éve született.
Méltón szavalta el a Nemzeti dalt,
Ezernyolcszáz negyvennyolc március 15-én.
És ekkor kezdődött a szabadságharc,
Mely végül elvérzett harcok mezején.
Legnagyobb költője lett a hazának,

   A tavaszi szél csendben kopogtatott a redőny lécein keresztül. A szélcsengő szelíd hangja békés hangulatot varázsolt a térbe. A madarak köszöntötték a felkelő napot, az éj sötétje búcsút intett. A nő a tengerparton állt, a természet ébredését követte nyomon. Látta a nap aranyszínű tükrözését a víz felszínén, hallotta a partot mosó nyugodt hullámok csobbanását.

Két kis barát egymás gondját
Úton, útfélen megoldják.
Sülve-főve együtt vannak,
Szívbe ültetnek bizalmat.
 
Lelkükre ez oly jól hathat,
Szeretettől ki is hajthat.
Hogy az időt jól elüssék,
Készítenek egy kis fülkét.
 
Bizalom virága nyílhat,
Az ablakában viríthat.
Ki innen lélegzetet vesz,

Hangos szóval kiáltok a magasba,
Az Apátság fala néma marad!
Nincs már visszhang, ami kiált,
Nincs felelet, néma a szád.

Messze látok a Balaton víztükre felett,
Kérdésre nincs, nem jön felelet!
Imára kulcsolom kezemet,
Az oltár előtt letérdelek.

Öreg erdő fáit nézem,
Szép példány áll itt előttem.
Alacsony törzs, törött az ág,
De mégis van szép új hajtás.

Ettől lett nagy koronája,
Mint embernek családfája.
Nem élnek már az őseink,
De lombot adnak fiaink.

Csodásak az őszi színek,
A sárga, vörös levelek.
Ez a fának új ruhája,
Tündököl a kies tájban.

Udvaron sok ovis játszik,
Pár jó barát bújócskázik.
Csabi amíg tízig számol,
Elbújnak, lehetnek bárhol.

Szemét takarja tenyere,
Hogy ne lásson el semerre.
Következő hunyó az ám,
Kit legelőször megtalál.

Fatörzsnél lel Lacikára,
Babaházban Barbarára.
De jó játék ez, úgy tartják,
És izgalommal folytatják.

  A rét ma reggel úgy ébredt, mint egy titkokat őrző paplan, mely végre el meri mesélni álmait. A harmatcseppek a fűszálak hegyén apró csillagokként remegtek, mintha az ég egy maréknyi éjszakát felejtett volna itt, mielőtt átadta helyét a hajnal aranyló lélegzetének.

   Most már elmúlt a mérgem. Most már írhatok róla. Életem 71 éve alatt értek atrocitások, de az, ami nemrégen a Vác-Budapest Nyugati pályaudvar fóti vonalán ért, az egy „kissé” meglepett. Meglepett? Nem! Fejbe vágott. 

Itt a tavasz pillanata,
Melegít a nap sugara.
Kopasz fák is árnyékolnak,
Olvadni kell már a hónak.
 
Rajta még itt-ott falevél,
Mosolyog, zöld ruhát remél.
Parti sétány kemény földje
Imitt-amott kissé zöldell.
 
Itt-ott még avar takarja,
Félálomban még szunnyadva.
Rajta egy őz sétál, megáll,

Amikor beteg vagy,
életkedved lemarad.
Mint a lemerülő elem,
mely a gyűjtőponton pihen.

Reménye annyi marad,
újra hasznosítják majd.
Ezért hát ne csüggedj,
napod neked sem ért véget!

Látod, odakint süt a nap,
a természet veled van.
A kevés energia megújul,
szívedben izzó parázs gyúl.