Magyarerő.hu

   Az erdő ma reggelre elhallgatott, mintha lélegzet-visszafojtva várta volna egy láthatatlan király érkezését. Nem hullott hó, mégis minden megváltozott, az éjszaka sötétjében a hidegnek ezüstös kedve támadt, s ujjai nyomán zúzmaravirágot hoztak az ágak.

Szívem, lelkem örül nekem,
Ősöm génjét továbbviszem,
kedves férjemet imádom,
közös kisbabánkat várom.
 
Elkezdtük már találgatni,
kire fog hasonlítani,
úgy gondoljuk, már eldöntve,
biztosan majd mindkettőnkre.
 
Elkészítve szobácskája,
apa állította ágya,
ruhácskáját én horgoltam,
játékait sorba raktam.
 

   A lámpafény éles, de magányos ragyogása alatt állt, mint egy elfeledett szobor, amit csak az éjszaka szemlél. A fény glóriája kiemelte kontúrjait az őt körülölelő sötétségből, mintha a várakozás egyetlen pontja lenne a világban. Szemei két mély tükörként a távolba révedtek, az idő egy pillanatát keresve, melyet még nem érintett meg a valóság.

Ha vendégek jönnek,
felvesszük a szép ruhát,
ünnepi abrosz az asztalon,
és csillogó kristálypohár.

Finom ételek illatoznak,
jóízű a beszélgetés,
szeretettel teli tálak,
sok mindenre emlékezés.

Végül jön a búcsúzás,
indulni készülnek,
a kristálypoharak
helyükre kerülnek.

A tópart látványa, mint a mesében,
olyan csodálatos, felemelő.
Bézs színű fák színükkel tükröződnek,
áll a levegő, alszik a szellő.

Naptár ugyan jelzi, itt van már az ősz,
vénasszonyok nyara, nyit iskola.
De azúrkék szín úszik vízen, égen,
maradjon még így, szeretik sokan.

A remény nem harsány, nem követel semmit,
csak ül a néma csendben, mint egy ősi fény.
Nem ígér könnyű utat, biztos holnapot,
de megmutatja, van tovább - s ennyi elég.

Remény ott születik, ahol a lélek fáradt,
ahol a múlt még sajog, de már nem köt gúzsba.
Egyetlen pislákoló szikra a sötétben,
mely kiutat mutat, s a fényt neked meggyújtja...

Egy csésze csend ül az asztalon,
benne a reggel lassan kihűl,
az ablaknál áll egy gondolat,
se jó, se rossz, csak figyel, belül.

Az idő ma mezítláb jár,
nem kérdez, nem siet,
hirtelen elég lesz ennyi is,
ez itt egy álomsziget.

Valamikor réges-régen
úgy történt,  mint a mesében,
holdvilágos kéjes este,
vacsorát kerestünk lesben.
 
Rátaláltunk a zsákmányra,
jutottunk nagy mohóságra,
egyik melegében ette,
másik mohón rohant vele.
 
Jóska magasról lepottyant,
ránk ijesztett, földre roskadt,
Toncsi meg úgy eltévelygett,

A lét nemes filharmónia, gyönyörű. 
Zafír szólamokkal hintázhatom benne. 
Olyan nyugtalan-sűrű volna és szörnyű, 
Ha megnyugvó vége sohasem lehetne. 

Őrült hullámzás vidám élménye ilyen
Pörgés, sürgés, forgás. Megunhatatlanként
Pózol a butácska, és gyermeki szíven, 
De ha örök volna, elnyelne katlanként. 

Jégvilágunkban szívem
kis jégkunyhó csupán,
jégvirág nyílik
csöppnyi ablakán.

Lehelj párát ablakomba,
s kiszűrődik a fény,
jégszívem rejtekén
téli álmot alszik a Remény.

TM

Szívemben titokban
S oly váratlanul,
Hófehér virág nyílt
Tisztán, ártatlanul.
Ritka-kincs virágnak
Szívem volt ágyása,
S hogy tiszta maradjon,
Örömkönnyem mosta.

   Ahogy az első langyos szellő végigsimított Tündérvölgy erdejének kopár ágain, a jégcsapok könnyezni kezdtek a barlang szájánál.
   A természet mélyet sóhajtott, és a hó alól előbújt az első bátor hóvirág.

Viharoknak közepén menedékemhez
Szaladok. Hozzásimul jelenlétemhez. 
Nyugodt elmém tapasztalatot értelmez. 
Feltárul, mily messze jár a cél. 

Ecsetem festékét vásznomra leheli. 
Sötét mélységéből egébe emeli. 
Szépsége érzésem tévútra tereli. 
Katarzis íze nem végállomás. 

Hideg téli éjszakán
mindenkit betakar
az éj sötétje már,
ő senkit nem vár.
Csak a hó világít fehéren,
mint egy fehér vászonlepel,
a hideg fagyos éjszaka
mindent elnyel!
Köd ereszkedik a tájra,
alig látni, mit rejt a ködpára!
Imát mondok minden emberért,
akit a hideg kint ért!
Január közepe van ma,

   Aznap este Mária nem tudott elaludni. A levél ott feküdt az éjjeliszekrényen, mintha saját fénye lenne. A sorok újra és újra visszhangoztak benne: „A történetünk még nincs befejezve.” 

   Másnap reggel Mária arra ébredt, hogy valami különös csend ül a házra. Nem az a nyugtalanító, üres csend volt ez, hanem az a fajta, amelyben a levegő is figyel. A konyhában a vízforraló lassan duruzsolt, a fény pedig puhán csorgott végig a falon, mintha valaki ecsettel festette volna oda.