Magyarerő.hu

Ma nem történt semmi.
Vagy talán minden megtörtént,
csak rossz sorrendben.

A csend nem szólt,
így a hallgatás nem válaszolt,
én pedig valahol,
két gondolat között
magamat adom.

A remény minket éltetett,
hogy nem múlt minden el,
a mi hajónk még nem ment el.
Ó, drága pillanat,
melyben e szikra kipattant,
szívünkben lobbant a láng,
és újra izzott a tűz,
éledt a vágy.
Szerelmünk újra él,
erősebb, mint rég.
Szebb lett a világ,
ezek a tények,
nem vesztek el a remények!

2023. június 11.

   Ez egy nagyon régi történet, amely a szeretett nagymamámról szól, aki már nagyon régen nincs közöttünk.

Hiába minden,
gyorsan szállnak az évek.
Azt hittem, elsírtam már minden könnyet,
de csak jönnek, jönnek,
megfakult életünk tovább pörög.
Könnytől ázik arcom,
üveges tekintettel révedek a semmibe.
Ködfátyolos reggelek, hideg nappalok,
jeges éjszakák, kihűlt ágyadban vacog
a remény már.
Kedves melegségre vágysz, puha érintésre,

Várj idő, ne hagyj itt,
ha elszállsz, jövőmet viszed magaddal,
mennyit késlekedtem, halogattam,
vagy figyelembe sem vettelek,
előtted tettem le voksomat,
nélküled döntöttem el életemet.

Lila köntösbe bújt az aranyló alkony,
egy hajó messze jár, túl a láthatáron.

Korlátjának dőlve egy magányos lányka...
csalódás szívében, tövis bánatában.

Hajából virágát mély tengerbe dobta,
küzdött a rózsaszál, kijutott a partra.

2026. november 10.

TM

Várbazárban, sátor alatt,
Borkóstolót most tartanak.
Pont ráérünk a Jóskával,
Kóstolgatunk pohárkával.
 
Jaj, de finom ez a fehér,
Jóska ebből üveggel kér.
Dugó kiszáll a nyitáskor, 
Hová esett? Öl vagy három.
 
Addig-addig ízlelgettük,
Míg végül kiürítettük.
Tudtuk, a sok öl és mérgez,

Elvadult ez a mai világ,
nincs szeretet már, csak durvaság.
Őszülő fejemmel gyermek lettem újra,
szeretetre éhes, drága Édesanyám,
merre vitt a lépted?
Tudom, nem lehetsz itt a földi létben,
fentről vigyázod minden léptem.
Csillagok közt jársz, odafönt az égen,
Te ragyogsz rám a legszebben,
ha leszállt az éjjel.

   Sokáig azt hittem, hogy az ember csak akkor indul el igazán, ha tudja, hová érkezik. Aztán egyszer megjelent előttem egy folyó, és én minden térkép, minden biztos kapaszkodó nélkül vízre tettem a lelkemet.

Van egy ajtó, mit senki sem lát,
mögötte őrzöd lelked titkát.
Ezer érzés, megannyi álom,
hozzád vezet minden kívánságom.

A szemed mélyén csillagok égnek,
s a csendes percek rólad mesélnek.
Nem kérek mást, csak egyetlen esélyt,
hogy megismerjem szívedben a reményt.

Érted kiált a nappal
s az éj,
a vadul lángoló, izzó szenvedély.
Érted kél fel a nap,
s jő az éjszaka,
vágyunk összeforr, ha szól a
tücskök szerenádja,
libben az enyhe szellő, arcunkat
símogatja,
oly jó a karodba bújni,
ha hív a vágy szava.
Öledbe rejtőzök, mint reszkető őzike,
s Te féltőn két karoddal védsz,

Egy csodálatos dal zsong a fülemben,
szabadulni tőle nem tudok sehogysem.
Egy kedves dal a szerelemről,
mely szívemben él,
lelkem még sok szépet remél.
Egy halk futam a zongorán,
egy csendes dallam a gitár húrján
szívemnek oly kedves emlék,
bár remélem, hallhatom még e csodás zenét.
Egy fülbemászó dallam a hárfa húrjain

   Levi és Léna békésen játszanak a szőnyegen. Legalábbis én még abban a hitben vagyok, hogy békésen, amikor egyszer csak megtörténik a katasztrófa. Levi véletlenül hozzáér Léna lábához. Nem rúgta meg, nem lökte fel, még csak meg sem mozdította különösebben. Egyszerűen hozzáért.

   Van egy különös fájdalom abban, amikor az ember nem valaki mást veszít el, hanem saját magát. Amikor egyszer csak ráébred, hogy már nem tudja, mikor nevetett utoljára igazán, mikor tett valamit pusztán azért, mert jólesett, mikor engedte meg magának, hogy ne legyen tekintettel senkire, csak a saját lelkére. Nem egyik napról a másikra tűntem el.

Nem engedem,
hogy a gyűlölet karmai cibáljanak le a fákról minden aranyló falevelet,
nem engedem,
hogy gyilkos szikrát szóró drónok lepjék el felettem a csillagos eget,
nem engedem,
hogy a fű harmatára, rózsák illatára, katonacsizmák rálépjenek,
nem engedem,
hogy unokáim álmai lázálommá váljanak, őrült felnőttektől rettegjenek!