Magyarerő.hu

Elfáradt a nap
sugara nem melegít -
fénye pislákol

November vége
esős napok érkeznek -
jön a hideg tél

2025. november 18.

TM

A léleknek börtön a test,
mert szárnyalna az égig,
de földhöz kötött benne
sok hónapig, évig.

Ha álmában néha elszökik,
titkos utakat nyit,
s a csillagok közt átlebeg,
hogy emlékezzen kicsit.

És ameddig jár-kel,
bár küzd a rácsok ellen,
a hajnal visszahívja,
itt tartja a földi létben.

Őszbe vált hajam vad szélben táncol, 
de a pergő ritmus még leláncol. 
Ráncok? Á, csak térkép az arcomon, 
minden vonal egy kaland, alkalom.

A bot nem teher, de ritmusadó,
lépteimben a múlt elsurranó. 
Nevetek, ha a nagyvilág morcos, 
engem ne várjon az idegorvos.

Szeretnék elveszni a régi parasztvilágban,
Ízes dalként csendülni lányok torkában.
Apókák fájós derekát egyenesíteni,
Anyókák ételeit megfűszerezni.

Az istállók melegét, trágya szagát szívni,
Az állatok evését békésen figyelni.
A káposzta dézsában taposását várni,
A must erjedését a pincéből érezni.

Novemberi Nap.
Ritka vendég vagy.
Mint futó kaland,
eltűnsz, felbukkansz.

Novemberi Nap,
mutasd sugarad!
Ködöt oszlató,
hangulat-hozó.

Csupasz fán verebek
zajosan repkednek.
Galambpár elrepül,
a zaj elől menekül.

Novemberi hónap,
valohol szép is vagy.
Vidámabb lehetnél,
lehull minden levél.

Ezt nem kellett volna - gondoltam.
Ezt nem kellett volna - de leírtam.
Ezt nem kellett volna - de kimondtam.
Megbántam, de neked nem mondtam.

Sértettség, harag és indulat.
Hányszor megy rá meghitt kapcsolat.
Bocsánatot kérni nem divat,
minek is? - Az ego az fontosabb.

   Belenézek, s nem egy elmosódott, mai arcképet látok, hanem egy messzi, tiszta vizű forrást, amelynek mélyén az idő kavicsai fénylenek. Ez a tükör nem üveg és higany, hanem egy mély fekete tó tükröződő felszíne, amely elnyelte az összes nappalom és éjszakám, minden örömöm és könnyem, s most visszamosolyog rám belőle a múlt.

   A reggeli szürkeség fáradt lelkére szállt. Céltalanul kezdett pakolászni a lakásban. Apró csecsebecsék régen megfakult emlékképeket idéztek. Elkezdte összegyűjteni az ebédlő asztalra azokat a tárgyakat, amelyeket régóta őrizget, porosodnak a polcon. Eldöntötte, ma kidobja őket. Nemsokára az asztal megtelt, az emlékek távolodtak, utoljára törtek felszínre.

Ülök egy hófehér habos felhő szélén,
az ég peremén, és lenézek a földre,
könnyem hullik és Ti lent
esőként érzitek, ugye!
Forr a világ, nincs egység,
a háború mindig tart még,
és ki tudja, véget mikor ér?
Ember az embert miért bántja,
magát erősebbnek, okosabbnak miért tartja?
Békét szeretne a legtöbb ember,

Álomszép kis virág
Csukott szirmokkal
Kéken tündökölve
Halványsárga fátyollal.

Kikandikált volna, tartott a romlástól
Hosszú idő eltelt és napsugárra lelt
Már kinézne, de szára elhervadtan áll
Ép szirma harmatcseppekké vált.

Elkésett a virág
Sorstársai eldőlten
Sokat várt finom lelke
Elillantak végleg mellőle.

Én nem akarok még elmúlni,
mint a nyár,
ősszel a múltban sodródni,
mert még van, aki vár.

A nap lángja még bennem ég,
nem csak egy szél tépázta árnyék vagyok,
mit elmos majd a hajnali ég.

Maradnék még inkább tűz a dermedt pirkadati égen,
hol minden perc egy aranypecsét,
s oly kedves, mint régen.

A Valódi értékek és a férgek sorát rég elvesztettük,
Örülünk, hogy ti oly sokan velünk maradtatok még
Őszinte hitben, nemes célokért küzdve, erőt sugározva,
Minden áldott nap édesen kelve és csupán tenni akarva.

Nélküled nem olyan a napfelkelte,
hiányzik a kezed simogató melege.
Nélküled nem olyan szép a világ,
ha nem vagy velem, nem illatozik a virág!
Nélküled üresek a nappalok,
oly árva és elhagyott vagyok.
Nélküled szomorú a naplemente,
fájó, hogy egyedül ér a holdtölte.
Nélküled oly sivár, fájdalmas az este,