Magyarerő.hu

Ősz haját meglibbentette a szél,
hűtötte gyöngyöző homlokát,
megpihent kicsit a diófa alatt,
elküldve messzire sóhaját.

Az álom elsimította ráncait,
napfény játszott az arcán,
kergette finoman az árnyakat,
rajzolgatva csupasz karján.

Görbül a horizont, benne a csend honol,
létem öledbe temetem, gyengén birtokol.
A vöröslő égi nap lassan föld alá  bukik,
simitó lágy öled eközben érzőn elandalít.

Álmodom rólad az esti félhomályban,
a szeretlek vagyok bársony ajkú szádban.
Érzem lüktető véred szerelmes ritmusát,
vagy nekem és nem érdekel most a világ.

Várva várt tavasz végre megérkezett,
vártunk már nagyon téged!
Rügybe borultak a bokrok, a fák,
a madarak csicsergése a
tavasz érkezésének csodás zenéje!
A temészet újraéled,
a nap simogató sugarára téli álmából ébred,
s boldogan tekint a csodás kék égre,
a hosszú tél után ezt vágyta, remélte!
Édes tavasz, te szívünk vágya,

Peronon papírlapot kerget a szél,
bársonyosan simítja az arcokat,
s amikor kürt jelzi az indulást,
csipkés felhő hoz árnyékokat.

Pagodát épít az udvar csendje,
kályhacsőben füst gomolyog,
morgás ül a szoba sarkában,
gyapjúkabátban laknak a molyok.

   Az idő rozsdamarta sínpárjai között fekszünk, mi ketten, te meg én. Ott, ahol a múlt és a jövő egyetlen, feszült pillanatban fonódik össze. Előttünk a láthatár nem a cél, hanem egy bizonytalan ígéret, amelyet a viharfelhők súlyos, ólomszürke függönye takar el a kíváncsi tekintetek elől.

Egy téli estén eszembe jutottak régi pillanatok,
emlékeket hoztak, mesélő gondolatot,
apró, majdnem feledett történeteket,
kinyitottam hát a nagy bőröndömet.

Mit találtam benne?

Legelésző, sárga kislibákat,
sorakozó színpompás dáliákat,
mézédes barackot a kicsi fán,
meg a vörös, hízelkedő kiscicám.

A kútba dobott kavics
törli a tükörképet a mélyben,
dallamot hoz a szél,
egy felhő úszik az égen.

Lámpás világít a sarkon,
szikra pattan a tűzből,
kitárul az égi kapu,
megszabadult a ködtől.

Csillagokból rajzolt
fényösvény a sötétbe,
a hold egy pillanatra elbújik,
mintha valamitől félne.

az "akácfák"
szeretik az Alföldet
- ahogy Petőfi

"akácfa" virág
tüskés lombbal védve van
- mint a rózsák is

"akácfa" kincsünk
mert virágjának méze
- egészséget véd

2023. február 24.

TM

Itt van, megjött màrciuska,
kisütött már a napocska.
Szívünk lelkünk úgy várt már,
a kisrigó és a cinke neked énekel ám!
Bmibóval integet az aranyeső,
jöhetne egy kis tavaszi eső!
Olyan jó a napsütésben sétálni,
a tavasz édes illatát átölelni!
Tiszta, friss a levegő,
mint a harmatos legelő!
Rügy fakad minden faágon,

Itt a tavasz, kék az ég.
Kikeltek a kiscsibék.
Esik az eső, fú a szél,
Vándorgólya hazatért.

Kell az eső a szomjas földnek-
De nem a madárfészkeknek.
Nyugati szél tépázza a fákat,
Mint egy vadcsikó vágtat.

Harmat ül a kerti széken,
szellő ringatja a udvart,
a hold sötét árnyékot rajzol
oda, hol ködpárna gubbaszt.

A párkányon megszakad a csend,
eső csorog az ablakon,
lombokra hulló halk csillogás
kopog egy korai hajnalon.

A hegyek lábánál felenged a jég,
mint ébredő, kék óriás, nyújtózik az ég.
A patak ezüst kacajjal szalad,
átlép bátran mindenen, mi útjába akad.
A napfény, ahogy arany ujjával kotor,
feléled fű, fa s minden alvó bokor.

​Már nem fagy le kezed a táskán,
bár a szél még rideg és durva.
Még minden sár és tompa szürke,
a kertben áll a tavalyi avar,
a napfény is csak olyan gyenge,
hogy egyetlen felhő is felzavar.

​Várod, hogy történjen valami végre,
de csak a szél rángatja a kaput,
felnézel a piszkos, foltos égre,
s keresed azt a régi, fényes utat.

Még minden sár és tompa szürke,
a kertben áll a tavalyi avar,
a napfény is csak olyan gyenge,
hogy egyetlen felhő is felzavar.

​Várod, hogy történjen valami végre,
de csak a szél rángatja a kaput,
felnézel a piszkos, foltos égre,
s keresed azt a régi, fényes utat.

Hajnali ködből szőtte szürke tündérfátylát,
melyet a nap sugara arannyal éget el,
a madarak dala egy égi ezüstzápor,
s a harmatcsepp a fűről hűvös sóhajjal tűnik el.

TM