Magyarerő.hu

Nap simitja az
ébredő természetet-
talán nem jön fagy

Virágok nyílnak
sarjad szépen a vetés-
csendes esőt vár

Mosolyog a nap
símítja a bimbókat-
nyílnak szirmaik

2026.03.18.

   Lágy, aranyszínű fény szitált a város szűk utcáján, mintha maga az idő tartana fenséges szünetet. Ebben a megpihent pillanatban bontakozott ki az a csendes csoda, ahol két világ találkozott.

Ezernyolcszáznegyvennyolcban,
A híres szabadságharcban
A katonák hősök lettek,
Mint Petőfi, elvéreztek.

Nem csak harci tetteivel,
Buzdított a verseivel.
Például a Talpra Magyar,
Minden férfit hív a haza.

A győzelem reményében
Támadtak a csatatéren.
Csapatonként győztek szépen,
De vége, fegyverletétel.

Ó, nagy költője a nemzetnek,
Hányszor támadsz fel,
Hányszor temetnek?
Talpra, magyar, itt az ideje!
Hányszor tagadnak meg,
Szívükből kivetve,
Sírodat megtalálva,
Hányszor sírnak sírodat megásva?

Petőfi nyomdokain lépjünk mi előre,
Petőfi szavait értsük meg végre!
Legyünk büszkék nemzetünkre,
a ma is köztünk itt élő hőseinkre!
Mert hősök ma is itt élnek köztünk,
vegyük észre őket és kövessük!
Márciusi ifjak nyomán haladjunk,
álmainkat soha fel mi sem adjuk!
Harcoljunk érte, ha kell szívvel, lélekkel,

Lassan lépkedett a lépcsőn felfelé.
Örült a csendnek, a csempéken megcsillanó
sok száz pici fénynek, a medence kékjének.
Csend volt, a magányosan úszók csendje,
A lassan úszók néma csendje.

Négy sávban egy-egy úszósapkás alak,
néma mozdulattal, szinte csak sodródnak,
Lassan haladva,
oda és vissza,
lebegnek a huszonöt méteren.

Március jön szélkabátban,
esőt hoz és napsugarat,
csendben ásít a föld,
rügy fakad a felhők alatt.

Fáradt a tél, de hátranéz,
jegét lassan elereszti,
a madárdal egyre bátrabb,
tavasz szívét felébreszti.

Minden ágban zöld ígéret,
fény csillan a pocsolyákon,
ez már egy új remény hónap,
kezdet kopár pusztaságon.

   Március idusa nem egy dátum a naptárunkban, hanem a magyar lélek örök tavasza, amikor a történelem deres földjéből egyszerre bújt ki a szabadság hóvirága a forradalom bátor eszméjével.

Március van, tavasz ébred,
sugarától minden éled.
Nemcsak a táj öltözik fel,
szívünk is most ünnepel.

Három szín a szívünk felett,
piros, fehér, zöld üzenet.
Piros az erő, bátrak vére,
fehér a béke tiszta fénye.
Zöld a remény, a sarjadó rét,
együtt adják szabadságunk örök hitét.

Úgy jön az este,
mint eltévedt, ki útra talál,
lassan ül a tájra
egy sötét vándormadár.

Szél súgja a fák között
az elmúlt évek hangját,
s a szív mélyén felébred
egy rég kialudt parázs.

Mert még emlékezik
egy ősi, tiszta múltra,
hol fényösvény vezetett
a csend kapuján túlra.

Alvó völgyben megmoccan a csend,
az éjszaka fátyla terült a fákra lent.
A patak ezüstfogatként szalad,
talán még reggelig medrében is marad.
Mormolva súgja a part menti nádnak,
vége van már a jeges magánynak.