Magyarerő.hu

Ó, az a korty kávé ott, közel a vízparton!
Már egyedül voltam.
A Kaktusz büfében Csopakon.
Rám terítette narancsszín ruháját
az alkony.
Édeskeserű estém tanúja volt a nádas
és a Balaton.

Mennyire fájt nekem az az egyedüllét.
Hiszen alig múlt el egy év és néhány hét.
Nélküled a forró nap is szikrázó, tüzes jég.

   A hagyományaink kapcsán fogalmazódott ez a rövid gondolat. Mint minden, ezen a bolygón örök mozgásban, változásban van. Alkalmazkodunk, túlélünk, válaszokat keresünk, kérdezünk, emlékezünk, újat alkotunk. A kereszténység legnagyobb ünnepét sokféle szemszögből nézzük, adjuk át, gyakoroljuk, éljük meg.

Csendes a szív,
és hangos a száj.
Dobban a szív,
és jár a száj.
Szeret a szív,
de jól vigyázz,
ha nem szeret,  
- és hazudik a száj.

2026. március 31.

TM

Tudom, most már ott fenn fényszálakból szövöd az éjszakát,
egy csillagösvény ,min jársz tovább.
Nem üres a szív, csak a csend lett mélyebb,
Te vagy a hajnal, mi elűzi az éjjelt.
A neved a szélben suhanó suttogás,
s minden felhő egy halk, lágy simogatás.

   Ahogy a délutáni napfény átszűrődött a friss, üde levelek között, Brúnó és Sünkefe a Beszélő-szakadék felé vette az irányt. Ez a hely arról volt híres, hogy a sziklák között olyan különleges visszhang lakott, ami néha válaszolt az állatok kérdéseire.
   Ám ezúttal nem a visszhangot hallották meg, hanem egy halk, kristálycsengéshez hasonló sírdogálást.

Napok óta esik az eső,
a tavaszi éltető erő!
Új életre kél a táj már,
kizöldül tőle a határ!
Issza a szomjas föld az esőt,
ettől nyer majd új erőt!
Kevés csapadékot kapott télen a föld,
most már a vetés sarjad, mely harsogó zöld!
Az éj puha takarót terít a tájra,
csillagok és a vén hold
vigyáz a szunnyadók álmára!

Csodás vagy földgömbünk,
Összeköt a mi sorsunk.
Életadó helyünk,
Te vagy a mi otthonunk.
 
Élted végtelené,
Látod, mégsem becsülünk.
Pillanat emberé,
Pótolja nemzedékünk.
 
Majd ötven év múlva.
Zöld pázsit és legelő,
Szebb leszel, mint múltban,
Lombos fa elegendő.
 
Csak biotermések,

   Húsvét nem egy történet a múltból, inkább a természet és a lélek örök körforgásának legmélyebb megnyilatkozása. Amikor a tavaszi szél még hűvös, de már a rügyekben feszül az élet ígérete, emlékezzünk az útra, amely a sötétség mélyéből a vakító hajnal felé vezetett.

Ezüst hajnal hasadt, s a sziklazár feltörve.
Életnek forrása buzog fel a földbe belőle.
Fénymag volt a sírban, mi most az égig ér.
Szeretetnap kél fel, s tovafut a sötét éj.

TM

Reggel kedvenc fotelemben ültem,
néztem, tervem hogyan tűnik el.
Alig hallottam, homlokomról víz folyt,
Erőm elhagyott, náthásan ébredtem fel.

Én dolgozni akarok. Az ünnepre
készülni kell, utazni, örülni akarok.
A tervek, a tervek, zúg a gondolat,
Az ágy most nem nyelhet el.

Hunyd le szemed egy pillanatra,
engedd, hogy elcsendesedjen a világ,
nem kell most semmit tenned,
csak lélegezz, és figyelj tovább.

Minden sóhaj egy elengedés,
minden belégzés új kezdet,
ahogy a lelked lassan megpihen,
úgy oldódnak a terhek.

   A fodrászüzlet csendesen, nem hivalkodóan éli napjait a piac közelében. Nem kell időpontot kérni, csak beülsz és megvárod az éppen végző hölgyet. Nem fogsz sokat várni, általában három hölgy is dolgozik, precízen és gyorsan. Beülsz a hajmosóba, és élvezed a gyakorlott mozdulatok jótékony hatását.

   Ahogy a reggeli fény átszűrődik a még ritkás lombkoronán, a fák ágai között láthatatlan zenekar játssza el a legszebb dallamokat. A madárdal az erdő lélegzetvétele, a rigók fuvolaszóval festik alá az arany napsugarakat, a cinegék pedig apró, ezüstös csengőkként rázzák fel a még szunnyadó völgyeket.

   Az üvegfalon túl a horizont lángra kap, mintha az égbolt egyetlen hatalmas, aranyló búcsúlevél lenne, amelyet a nappal írt az éjszakának. Ebben a bíborban úszó pillanatban ketten állunk az idő és a tér metszéspontján, hátat fordítva az ismertnek, s szembenézve az ismeretlennel.

   A tavaszi eső végre megérkezett. A szomjazó föld magába szívta az életet teremtő vizet. A városi park öreg fái megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Szinte egyik percről a másikra zöldültek az ágak, az aljnövényzet egyre dúsabb lett, a természet éberen hasznosítani kezdte a felhőkből érkezett égi áldást.