Magyarerő.hu

    Az élet csupa ajándék. Reggel kinyitod a szemedet és máris szembesülsz, hogy az univerzum ajándékkal lepett meg. Csodás érzés. Örömödben mosolyogva készíted el a kávédat. Hálás vagy és megköszönöd. A kis hang, ami benned él, érted dolgozik, fejlődésedet követi, segít és súg neked, máris arra biztat, hogy az energiát áramoltatni kell. Adok-kapok.

Ha kell, bűnöd leszek, vagy meglelt reményed,
sors könyvében leszek neked majd az élet.
Álmok peremén, hol a csillagok égnek,
ott őrzöm titkait minden szép igédnek.

Ha kell, csenddé válok, mit szívedbe rejtesz,
millió emlék, mit sohase felejtesz.
Benned áramlok, mint az éltető véred,
tűz leszek benned, mi lángra gyújtja léted.

   A nap beragyogta a szobát. Kíváncsian nézett körül. Sugaraival bekukucskált a könyvespolcra. A szoba egyik falát mennyezettől a földig könyvek foglalták el. A legfelső polcon kezdte a szemlélődést. Régi borítású, megsárgult, itt-ott megszakadt atlaszok, történelmi olvasmányok, hajós és navigációs kötetek sorakoztak szépen sorban.

Sír a szél, zokog a felhő,
Könnye az arcodon folyik,
Bánatod sokszorosára nő!

A természet veled gyászol,
Azt súgja, ne félj az elmúlástól.
Éld át, mit szíved diktál.

A bánatot, a gyászt, a hiányt,
Mi benned van, zokogj csak,
Tudod, az élet most is veled van.

   Nézem a homokszemcséket, ahogy a homokóra testében lefelé zuhannak, mert ugyanígy zuhanok én is sokszor az idővel. A homokóra pergése, ahogy csendesen nézem, lelkem legmélyebb zugait érinti. Kezembe veszek én is egy marék homokot. Markom, akárhogy is szorítaná, nem tartja vissza az idő porát.

Nem baj, ha most csend van, 
ha nem tapsolt a világ.
a szíved mégis őrzi a kimondott csodát.
Másként jött az ünnep,
mint ahogy vártad rég, 
de benned él a költészet,
egy halk, szelíd emlék. 
Zsuzsa, te lámpás vagy,
ki másnak utat ad. 
A szó, amit leírsz,
egy fénylő dallam marad. 
Nem számít a zaj most,

borgőzös szőlőtőkék között
némán haldoklik a napsugár
elfonnyadt szőlőszemek mögött
a szőlőmolyok pihennek már

bódulatban épp útra keltek
a melegre vágyó madarak
akik mégis itthonra leltek
dideregve velünk maradnak

borgőzös szőlőtőkék között
víg kacagás száll az ég felé
és a puttony, a teletömött
üresen tátong estefelé

Zuhog a szomorú őszi eső,
Sír a fának a színes levele.
Nyár is elment, szép időt temetve
Itt maradtunk napsugár nélkül dideregve.

Néha csendesen kilépünk a megszokott életünkből.
Nem is önszántunkból tesszük, csak az élet kéri ezt.
A napok egymás után peregnek, rólad semmi hír.
Akik számítanak rád, és akikre te is számíthatsz,
Némán figyelik eltűnésedet.
Nem szólsz, hiszen mit is mondanál?
Az idő sodrásában szaladnak a napok.
Míg egy hétköznap délelőtt telefonod csörren.

Álmaim, vágyaim koldus sírásója lettem,
hideg földrögökkel mindent eltemettem.
Nem nő virág már ott, hol testem pihent,
csak a rothadó csend terül szét idelent.

A múlt csontujjai kaparják koporsóm,
szemembe néz a bűn, a saját torz másom.
Fagyott imák ülnek a szám szegletén,
Isten se hallja már, hova lett a békém.