Magyarerő.hu

Áll a zsiráf magányosan,
bárányfelhők mögé kukkant.
Ásít egyet jó álmosan,
ahogy a hold előbukkan.

Vajon odalent mi lehet,
nem látott, csak kis pettyeket.
Tekergeti nyakát balra,
fel és alá, aztán jobbra.

Vigyázz zsiráf, még baj lehet,
nyakad elcsavarja fejed.
Nehogy csomót kössél rája,
kusza lesz bőröd mintája.

Kis kocsma asztalánál
születnek bölcs gondolatok,
füst teríti be a helyet,
lassulnak a mozdulatok.

Hangosan szól a zene,
megszűnik a világ,
lány a pultnál unottan
adja át a piát.

Minden gond itt megoldódik,
előjönnek káprázatok,
bátrak lesznek a gyávák,
gyorsan telnek a vasárnapok.

Neked szól a gitár,
neked szól ez a dal,
mert szívem így meghasad,
ha nem látlak,
ha nem simogathatlak.
Neked nyílik a rózsa,
harmatos a szirma,
illata feléd száll,
vigyázz hát rá.
Itt vagy és áltölelsz,
a csókod édes és feltüzel.
A vágyunk már lángol,
a testünk ég a vágytól,
nem válunk el egymástól.

Miért vágyik az ember
egy kedves szóra,
egy biztatóra,
egy odaadóra
egy jó szóra,
egy megnyugtatóra?
Egy szóra:
SZERETLEK.
Miért vágyik a test
egy gyöngéd ölelésre,
egy puha érintésre,
egy kedveskedésre,
egy kis szeretgetésre,
egy suttogó becézésre?
Egy szóra:
SZERETLEK.
Minden ember a

Születtem ordítva,
tanultam a sémát,
tűrtem morogva,
játszottam a némát.

Vittem terheket,
nem kértem cserébe,
hittem a szenteknek,
van még erénye.

Adtam szívemből,
kaptam is sebet,
őriztem más álmát,
tömtem sok zsebet.

Voltam, aki kellett,
ritkán voltam magam,
mások útját jártam,
elvesztem a zajban.

Ha a hold beszélne,
meseszép dolgokról regélne.
Bársony neszbe szőné halk szavát,
s ringatná az öröm fonalát.

A hold járja égi útját,
az éjszaka felfedi előtte titkát.
Ezüstös fényében úszik a táj,
természet, ember békére talál.

Csillagokkal suttog,
a szelíd szél kíséri.
Reménnyel, szépséggel,
A sötét éj megtölti.

Felhős napra ébredtünk,
esőért esedeztünk.
Meghallgatták imánkat az égiek,
sok-sok esőcseppet küldtek!
Esik eső csendesen,
áztatja a földet rendesen.
A nyáron szörnyű szárazság volt,
minden ember esőért imádkozott!
Végre esik az áldott eső,
az éltető erő.
Erre oly régen vártunk,
drága Teremtő.
Fellélegzik az erdő,

Mikor gyermekként titkon belenéztem,
egy egész élet fénylett a kezében,
barázdái közt száz fáradt nap égett,
az a sok munka, mit vele elvégzett.

Tenyerében a föld illata aludt,
s az idő szétszórta őt is, szegényt,
mint hamut,
két keze volt földünk, esőnk s napunk,
láttam, benne dobog minden,
mit örökül kapunk.

TM

Ó, te áldott magyar puszta,
síkság vagy csak itt-ott bucka.
Rajtad futtatni olyan jó,
kecses lovak, dobban patkó.
 
Csodálom a hajtójukat,
egyszerre ötöt is futtat.
Rááll bátran a hátakra,
olyan, mint egy akrobata.
 
A teljes roham tüzében
kantárszíjak a kezében.
Innen érzik meg hamarabb,

Ma fátyolfelhős a reggel,
a nap is nehezen kel fel.
Bogarak szállnak,
édes pollenre vának,
virágok kelyhe nyílik,
édes nedűje nekik nagyon
ízlik.
Nézem a nyüzsgő világot,
szívemben feljajdul a múlt,
gondolatom messze jár,
száll hegyeken,
völgyeken át.
Valahol, valaki
talán engem is vár,
az idő múlik,

   Ezt a történetet kezdhetnénk bárhogy, bármikor, bárhonnan. A bárhonnantól fogjuk kezdeni. A metrón vagyunk, nem is sokan, hiszen már lement a csúcsidő. A lány vagy fiú, amit elsőre nem tudunk beazonosítani, bár az agy szereti kategorizálni a környezetét, szétfolyik az ajtó előtti ülésen. A lába középen, nehezen lehet tőle bejutni az üres székekhez.

Viharos szél addig fújta,
Kinyílt a felhő kapuja.
Légi huzatban az erő,
Zuhogott a záporeső.
Tiszta lett a légnek köre,
Nagyot szippantok belőle.
A tüdőmnek orvossága,
Szívem, lelkem boldogsága.
 
Szívem, lelkem boldogsága,
A tüdőmnek orvossága.
Nagyot szippantok belőle,
Tiszta lett a légnek köre.

   Tegnap délután békésen üldögéltem a teraszon, amikor egyszer csak az udvar felől egy ismerős, de a megszokottnál jóval kétségbeesettebb hang ütötte meg a fülemet.
   – ANYAAAAAAAAAAAA! ANYAAAAAAAAAAAA! ANYAAAAAAAAAAAAAAAA!
   A következő pillanatban Léna úgy rohant felém, mintha legalábbis egy komplett hadsereg üldözné. Én meg csak álltam a teraszon bambán.

Harmatos reggel
reszket a fűszálon
a hajnali csend,
mely, kedvesem, neked üzen.
Kél a reggel a vérvörösre
festett ég alján,
s a hajnali napsugár
egy kósza felhő mögül
álmosan ránk talál.
Lassan pirkad,
tisztul az ég,
s felhő is habos, hófehér,
most övé a végtelen tér,
szél fújja fodrosra
szoknyáját,

A változás úgy jön,
hogy nem kér engedélyt,
mint éhes tolvaj,
ki ellopja más kenyerét,
néha gyors lovak húzzák,
vágtatva szekerét,
alig veszed észre,
mi is tart tefeléd.

Hangjegy szerettem volna lenni,
Hogy lágy dallamként szálljak,
Édes hegedű húrjain megpihenni,
Hol nem gyötörnek árnyak.

Felszökni magasra,
Csillagok közé szállni,
Feltörni a némaságból,
Lágy zeneként vigaszt találni.

Átsuhanni az éjszakán,
Mint egy megkésett bánat,
Mély sóhajban tiszta hangként,
Feloldódni vágytam.