Magyarerő.hu

Az emlékek poros padlására léptem,
A felfelé vezető lépcső nyikorgott.
Reméltem, a múltban ott lapul
A történet, mely kacajra gyújt.

A polcon hevertek, porosan várakozva
Események, történetek, akár régi lemezek,
De jókedvet, humort egyik sem rejteget.

Összehajolnak a szeptemberi lombok,
milliónyi levelük meghitten suttog,
egynyári életük kalandokról mesél,
pedig az elmúlásról szól a szél.

Tihany békésen elhever, övé a tó,
domború hátán sétál az alkony, oly biztató,
nyújtózik hullámok lágy ölelésében,
az Apátság imára hív, aranyló fényben.

   Néni és bácsi, 90 körülinek tippeltem őket, ücsörögtek, nézelődtek, a néni elég hangos volt, hogy halljam.
   - Na milyen lett a szemöldököm? - vette le a szemüvegét. Már sejtettem, hogy ebből semmi jó nem sül ki, mert a bácsi hosszan nézte, láthatólag gondolkodott a helyes válaszon.
   - Jó - bökte ki végül. - Ki csinálta?

Leírom, amit nem mondhatok,
a mosoly mögé rejtett bánatot,
a papíron csendben sorakoznak,
gondolatok kavarognak, sokasodnak.

A sorok között ott van a tegnap,
egy félbehagyott, régi mondat,
mit kimondani sosem mertem,
ott reszket minden betűjében.

Egy pillanatra visszatért a múlt,
ott álltam egy rég eltűnt helyen,
hol a falak csak bennem léteztek,
és az idő már átlépett a küszöbön.

Ismerős volt még a levegő is,
régi nyár pora ült a vállamon,
hangokat hallottam, rég elnémultakat,
és arcokat láttam a házfalon.

Álom és valóság,
vajon hol a határ?
Álmodtam egy szép világot,
bárányfelhőt, illatos virágot,
fehér galamb kezemre szállt,
háborgó lelkem békére talált!
Hegyeken, völgyeken,
vad tengereken,
életünk során keresztünk vittük
rendíthetetlen!
Álom és valóság,
oly keskeny a határ,
néha nem is tudjuk a különbséget

Vidám dolgokról nincs mit mondanom,
Arcomon könnycsepp csordul, gondolom.
Szomorú érzés, fájdalom, lelkemen
Súlyos bilincsként hurcolom.
József Attila jut eszembe, keserű
Sorsát cipelve, fejét ritkán felemelve.
Gondűző élmény remélvén ajtómon belép,
Keresvén szívem rejtekét, faltörőkosként
Szétvervén a páncélt, mit az évek

Asztalomon nyílt egy régi könyv,
lapjain fény, s némi könny,
arany betűiben álom reszketett,
s csendjéből száz csillag született.

Minden sora egy titkos ösvény,
hol a remény nem vendég, hanem törvény,
s ha könny borul néha majd a szívre,
egy új hajnal átírja azt szépre.

Bíborfénnyel jött a reggel,
a nap sugara is most kel!
Már nem égeti bőrünket,
inkább simogat a fénye minket!
Enyhe szél játszik a lombok között,
az ősz hozzánk beköltözött!
Egy éjszaka alatt ecsetjével
átfestette az ősz a tájat,
száz szín kelt új életre,
és így csodás ez a varázslat!
Szemünk gyönyörködik

A könny ott hullik, ahol a seb van,
azt mondja ki, amit mi nem merünk.
A könny csend is, amely mégis beszél,
s igazság, ha bánatba merülünk.

2026. szeptember 6.

Ősz ül a fák ágain, mint fáradt léptű vándor,
aranyszínű álmot szőve a határból.
Bíborköpenyt öltött az öreg erdő,
az alkonyat felette egy vöröslő felhő.

Sárga levelek halkan hullnak, mint régi álmok,
az ősz tenyerén elcsendesült világok.
Az élet is egy erdő, s ösvénye végtelen,
hol fény s árnyék kéz a kézben jár szüntelen.

Hűvösebb este
megjött az őszi szellő -
vártunk már téged

Érik sok gyümölcs
húsuk édes és lédús -
ízlelni oly jó

Itt van a szüret
dalol a hegy oldala -
folyik a friss must

2026. szeptember 5.

TM

Éj leánya örömöt sző
sötét éjszakában.
Ezüstös fényruhát ötvöz
csillagos uszállyal.

Álmomban én is repülök
fénye vonzásában.
Visz magával, erdőn ülök
fenyők illatában.

Az egyik csillag megszólal,
itt vagyok leányom.
Ifjú arccal mosolyogva
édesapám látom.

   Hetedik osztályosok voltunk. Osztályfőnökünk, Edit néni egyben a magyar irodalom és nyelvtan tanára is volt. Egy nap furcsa feladatot adott nekünk.
   - Írjatok fogalmazást rólam – mondta Edit néni.

   A professzor úr az egyik kolozsvári egyetem talán legkedveltebb tanára volt. Nem csak tudásával tűnt ki, de mindig volt valami érdekes történés körülötte, ami hatására a középpontba került. Filozófia professzorként igen jó hírnévre tett szert. Nagy tudását nem csak az egyetemen ismerték el, hanem országos szinten is. De mégis… volt valami, ami még nevezetesebbé tette őt.

   Megtörtént. Szinte hihetetlen. Néha az emberi agy fura dolgokra képes. Pláne, így 70 felett…

Elmúlt század elején, Angliában,
Titanic luxushajó elindult.
Kétezer kalandvágyó utasával
Két nap múlva a tenger alá hullt.
Addig egy igaz szerelem született,
Rose tengerbe akart ugrani,
Jack elkapta, és nem sikerülhetett,
S szívük érzése kezdett szárnyalni.
Anyja érdekből Colnak szánta Rose-t,
Tiltakozott, már Jack-hez tartozik,

Ha majd egy ködös reggelen
megfáradt szíved megpihen,
ígérem, kezed el nem engedem,
s melletted leszek szüntelen.

Ha hosszú lesz majd még az út,
s lelkedre a bánat árnya ráborult,
fogom kezed, míg fény nem ragyog,
míg felettünk kelnek újra csillagok.