Magyarerő.hu

/Kiskundorozsma/
Emlékeimben még visszajárok
A gangokon paprika füzéreket látok.
S illata száll az őszben
Ételt fűszerez minden üstben.

     Lelkem mélyén rejtőzik egy titkos forrás, melyből először néma sorok fakadnak. Nem hallható füllel, mégis visszhangzik bennem, mint egy ősi visszhang a sziklák között. Ez a hang, akárcsak egy láthatatlan kertész, szüntelenül ültet gondolatmagvakat lelkem termőtalajába, s én csak nézem, ahogy bontakoznak, szirmaikat kibontva a szavak virágaivá.

Ha tiszta a szív és emelt a lélek,
Ragyogni ekként tudni érdemes.
Hisz oly szép ez a megtépázott élet,
Tenni dolgod benne mindennél nemesb.

Ha kinyitod szemed s lelked kitárod,
Szóljon a dal, s pengjen jó gitárod.
Hirdesse, mily gyönyörű is az élet,
Ehhez kívánok igaz bölcsességet.

Az esti tájra csend borul,
a szellő fűszálakat simogat,
a nap fénye elsápad,
és fákra szór álmokat.

Halk merengés, néma kérdés,
lelkem mélyén a béke,
hol a fény, merre a remény,
szavakkal játszik az elme.

Egy halk rezdülés hirtelen,
mint patakban kis örvény,
minden bánat, minden seb,
olyan mint egy ösvény.

     A lélek, e fáradt vándor, egykor majd eljut a nagy folyóhoz, amelynek vize ezüstösen csillog a túlvilágon. A túlsó partja ködbe vész, de a köd nem a feledés homálya, hanem egy ragyogó, tiszta fény fátyla. A csónak, amelyen átkelsz majd, nem fából készült, hanem a rég elfeledett, legszebb pillanataidból faragtatott, s a vitorla a szíved meg nem értett szavaiból készült.

Halkan dobban a világ szíve,
az éjben csillagok fénylenek,
árnyak búcsúznak a csendben,
a lélek hallja az örök ígéretet.

Az égbolt könnyeket hullajt,
a szél dalban hordoz reményt,
aki megérti elsuttogott titkát,
a békéről hall egy mesét.

Sötét az út, benne mélyen járok,
csillagfény sincs, csak árny-rákok.
Az idő súlya föntről rám borul,
s benne minden reményem elszorul.

A szívem kong, csak üres harang,
Nincs többé mar giling-galang
Az álom rég a semmibe szállt,
s csak kín maradt, mi rám talált.

Tüzednél lelkem át nem melegedett,
Pedig közel, magad mellett szorítottál helyet.
Nem tudtam nálad igazán otthonra lelni,
Szobádban céltalan, üresen bolyongani.

A napsugár néha benézett hozzám,
Ilyenkor arcomon lágy melegség suhant át.
Reméltem, izzó parazsat vártam,
Lelkem tüzénél melegedőket láttam.

Lép, les, vár,
éj köd, sötét ár.
Szív ver, dobog,
Ő közelít,
de még vagyok.
Az élet szélén élek,
nem remélek.
Ajtó zár,
ablak sötét,
minden mozdulat
elvakít.
Botlom, remegek,
nevet az éj,
valaki imát rebeg,
ne félj.

Hullámok csipkedik a parti köveket,
habokból szőnek ezernyi mesét,
szél simogatja a ringó vizeket,
napfény csillogtatja titkos üzenetét.

Madár suhan magasan az égen,
víztükör mutatja árnyékát,
csend dalol suttogva, halkan,
az örök idő fonja kosarát.

Mindenki nevet, csak én sírok,
szívemben harc van, hatalmas viharok,
a nap sugarában derűs arcok ragyognak,
csak én járok árnyékban, könnyeim potyognak.

A világ kacag, mintha nem lenne bánat,
de a sötét felhő mindig újra támad,
egy mosoly mögött ezer seb rejlik,
lelkem mélyén a csöndet mélyre rejtik.

Kérlek, ne hagyj így egyedül,
ne hagyj árván,
én itt vagyok,
a szívem rád vár!
Két karod oltalma,
lelkem temploma,
szíved dobbanása,
szívem megnyugvása!
Ne hagyj egyedül,
oly jó ma is veled,
egykor a szívem
adtam neked!
Gyorsan telnek az évek,
vannak még szép remények,
dédunokáink szemében

Forró öledhez simulva lépek,
Titkaid mélyén vad tüzekben égek.
Lélegzeted forrón simítja bőröm,
Kívánlak téged – már őrlődöm.

Csókok zuhatagja égeti számat,
Testem a tested börtönbe zárat.
Minden rezdülésed szikrákat szór,
S bennem a vágyképzet elkóborol.

A sötét éjben csillag ég,
Mutatja: mindig van elég.
Ha szíved fázik, fáj nagyon,
S Reményre vágysz egy hajnalon.

Bár vihar tép, s az út kemény,
Ott suttog halkan: "élj, remény!"
Szárnyat ad, mint a szabad ég,
Mert az ott fenn mindig kék.

Elment tőlünk, Hozzád szállt fel,
szárnyain szenvedése volt a jel,
röptében lelke nem érte a Földet,
ölelő karodban remélt menedéket.
Szorítsd őt szívedre, Mennyei atyám,
így enyhíts szívünknek végtelen fájdalmán!

2025. augusztus 18.

TM

Sokszor annyira szeretnék mindent elengedni,
gondjaim fölé szállni, önmagamat föntről látni.
Az ember mindig utakat keres,
eltéved, mégis inkább tekereg,
talán fél attól, ami egyenes.
Titkok lapulnak életünkben,
mélyre ássuk egy átsírt éjjelen,
de tudjuk, azon a napon, mind felszínre törnek,
és már nem számít, ki mit hazudik nekem,