Magyarerő.hu

   A jó és a rossz napok váltják egymást. Néha eltűnődik az ember, milyen lenne az az állapot, amikor minden jó, jól alakul, jó érzés sokasága kerül felszínre. Feltör és mindig marad. Nem csábítja el hamis gondolat, érzésvihar messzire kerüli, a nap folyton ragyog. A földi élet tökéletes. Több nem is kell, a lélek nem gyötrődik, gondtalan napjai örömben folynak.

Földgömbünk gyönyörű, kerek a világunk,
Mit látunk belőle, attól függ, hol állunk.
Itt fenn a hegycsúcsa felhők közé nyúlik,
Lenn a vadvíz köveket sodorva ömlik.

Ember a kőhídon talál menedéket,
Onnan szemléli a földi jelenséget.
Természet ereje okozott változást,
Árnyékra a napsütés hozott megnyugvást.

2017. április 30.

Lombok között a szellő táncra kel,
az alkony rózsát fest az égre fel.
Sok csillag gyertyaláng az éj kezén,
s béke virágzik a csend ölén.

TM

Megszokott élet
Néha romba dőlhet.
Tegnap még szép volt,
Ma már csak gyászt hoz.

Keresed okát,
Választ mégsem találsz.
Reményed elhagy,
Szívedben kutatsz.

Szeretnél bízni
Életben, emberben.
Érzések viharos
Belső tengerében.

Fájó az érzés,
A bánat felemészt.
Elveszni benne
Nem is oly nehéz.

Az életem tenger, s lelkem benne a vitorla,
a szél hol összetör, hol a fénybe sodorna.
S ha egyszer elcsitul minden földi nesz,
a szeretet marad csak, mi végtelen,
s örök lesz.

TM

Az idő korcs kutyája egyre jobban ugat,
áll a kapuban, és elzárja az utat,
kíméletlen, könyörtelen, mellettem szalad,
hiába küldeném, mint cukormáz, ragad.

Bundájába tapadt a múlt, az elmélkedés,
bár már kopott, mint az öreg emlékezés,
semmi nem sürgős, nincs sietős dolgom,
várom, hogy az óra forduljon a tornyon.

Szegedről indultam az emlékpark felé,
Szívem egyre gyorsabban vert.
Árpád vezért lássam, alig vártam,
Fényt terveztem oda.

Ahol nagyobb fényt láttam,
Árpád szobor előtt főt hajtottam.
Tiszteletem Árpád vezérnek megadtam,
Láthattam e szent helyet, boldog voltam.

Falu végén, kertek hátán
lenyűgöző szép a látvány.
Kerítésen áthajolva
most rügyezik az orgona.

Hófehér a nyírfa kérge,
virágokkal körülvéve.
Hóvirág és a ciklámen
illatot szórnak szerényen.

A gyepszőnyeg olyan boldog,
benne sok vadvirág ragyog.
Lepkék, méhek kórt röpködnek,
virágokra ráröppennek.

Zöld lombok között
halkan suttog a széllel
a reggeli fény.

Lépteim alatt
száraz ág roppanása
a csendre így hat.

Fut az őz felém,
puha mohán lépkedve,
gyors, mint a szél, szép.

Árnyak közt oson,
patakhoz inni siet,
tiszta víz csobog.

Boldog és jól él,
párjához most hazaér,
nincs vadászidény.

Nyár pírjában pipacsmezőn,
napfény nevet minden szirmon.
Benne egy őz néz merengőn,
barna szeme furcsán csillog.
 
Millió pipacs illata,
úgy eltompította talán.
Néz piros színű ködfalra
délibáb a nap sugarán.
 
A vízió vibrál, csodás
a kék ég, nap és föld között.
Benne bolyongó sok bogár,

Átölelt a tenger.
Nem karokkal, hanem a világ előtti csenddel,
azzal a mély, kék lélegzettel,
miből egyszer a hajnal is megszületett.

Lehunyt szemhéjam alatt lassan eloldódtak a partok.
Nevem kaviccsá lett, a múltam homokká porlott,
minden kimondott fájdalmam letisztult,
s a hullámok ősi nyelvén beszélt.

Üt az óra, éjféli zajban
összecsengnek a poharak.
A pezsgőnek gyöngye habos,
kedélyünk még nem zavaros.

Tekinteteink vidámak,
Boldog Újévet kívánnak.
Szép és jó volt a múlt év is,
örülnénk, ha jobb lesz mégis.

Kutyusok most be a házba,
csontot kaptok vacsorára.
A petárdák úgy durrognak,
ijesztő kint kutyusoknak.

Repülnek a szerpentinek,
mint a kígyó, tekeregnek.
A hajunkban csillám villog,
a szemünkből mámor inog.

Kezeink már ölelkeznek,
szívünkből árad szeretet.
Az ajkaink csókot lopnak,
lábaink meg táncot ropnak.

Féktelen a hangulatunk,
hisz reggelig vigadozunk.
Éjfél sietve közeleg,
kedves óév, Isten veled.

Mária és József Betlehembe ért.
Este lett, bekopogtak szállásért.
Mindez hiába, sehol el nem fértek,
egy nyitott istállóba betértek.

Isten fia földre szállt, megszületett,
édesanyja Mária boldog lett.
Jászol lett a bölcsője, beletette,
melegített barmok lehelete.

   Az eső az erdőt áztatta. Az aljnövényzet egy ideje már nem tudta védeni a talajt, kiszáradás előtt volt. Az éltető vizet mohón szívta magába, gyökereiben tárolni, tovább adni, fellélegezni készült. A vén fák hatalmas lombjai a tűző nap sugaraitól védelmet nyújtanak, de a vízhez nehezebben jutnak.