Magyarerő.hu

Jani bácsi szekerét
nem ugatták kutyák,
nem futottak utána,
csak bámulták a lovát.

Lovát és szekerét,
őt magát a bakon,
még az emberek is
kilesve ablakon.

Feketére festve,
díszítve arannyal,
párnázott ülése,
behúzva bársonnyal.

Hátát az idő görbíti,
kosarában gondjai súlya,
vállait terheli a múlt,
ólomként földre húzza.

Sétál lassan, komótosan,
arcán ezernyi a ránc,
megáll, kicsit megpihen,
szemében még az akarás.

Öregségét fáradtan cipeli,
lelkében parázs pislákol,
egy régi dalt dúdolgat,
mi emlékeiben fellángol.

Itt vagy velem,
itt vagy nekem,
látom a csillogó két szemed,
a mosolyod, amely mindig elvarázsol!
Boldogságom határtalan,
te vagy nekem a varázslatom,
hogyha a karod átölel,
szád a számra csókot lehel!
Hozzád bújok, kedvesem,
ez mindent megér énnekem.
Szerelmes szívem a szíveden megpihen,
a szívverésedet érzem, kedvesem.

Ha széttörik a szív, nem hallani zajt,
csak a csend reped meg, mint fagyott hajnal,
nem kér vigaszt, csak türelmes kezet,
valakit, aki vele marad, és nem siet.

Bár törött, de nem vész el végleg,
csak más formában tanul szeretni téged,
mert az tudja igazán, mi a kudarc,
aki egyszer már a mélybe zuhant.

   Az erdő mélyén, ahol a csend már nem állapot, hanem egy lélegző elem, ott találkoztam vele. Már tudom, mert a szél megsúgta, Zúzmara király volt a neve. Nem koronával a fején érkezett, hanem a világ teljes elnémításával.

Nem holt betűk, nem poros könyvtárak mélye,
nem csak a múzeumokba zárt falak,
a kultúránk a nemzet élő vére,
mely lüktetve a szívünkben marad.

Egy aranyszál az egész,
mi összeköti múltunk s a jövőt,
mint fészekben a féltett, puha pelyhek,
úgy óvjuk meg, s csodáljuk, mint gyermek a szülőt.

Jégcsap csillog az ereszen
és a fák ágain,
január derekán álmodunk,
és száll messze a vágyunk!
Messze még a tavasz,
a tél java még hátra van.
Hideg a hajnal, fázik a táj,
hófehér minden,
dér csillog a fákon,
a bokrokon.
Reszket a bokor,
szél fújja az ágakat,
csilingel a jégcsap,
ahogy összekoccan!

Fehér gyapjú leng a bükkök sudarán,
megpihen a csend az erdő udvarán.
Nem zizeg a levél, nem suttog a cserje,
fagyott kristály hull a tölgyeket ölelve.

Zúzmarás indák közt a fény is eltéved,
mikor tél keze ezüst fonállal varrja át a létet.
Minden gally egy csillámló s néma ígéret,
melybe a dermedés mély álmot éget.

   Az erdő ma reggelre elhallgatott, mintha lélegzet-visszafojtva várta volna egy láthatatlan király érkezését. Nem hullott hó, mégis minden megváltozott, az éjszaka sötétjében a hidegnek ezüstös kedve támadt, s ujjai nyomán zúzmaravirágot hoztak az ágak.

Szívem, lelkem örül nekem,
Ősöm génjét továbbviszem,
kedves férjemet imádom,
közös kisbabánkat várom.
 
Elkezdtük már találgatni,
kire fog hasonlítani,
úgy gondoljuk, már eldöntve,
biztosan majd mindkettőnkre.
 
Elkészítve szobácskája,
apa állította ágya,
ruhácskáját én horgoltam,
játékait sorba raktam.
 

   A lámpafény éles, de magányos ragyogása alatt állt, mint egy elfeledett szobor, amit csak az éjszaka szemlél. A fény glóriája kiemelte kontúrjait az őt körülölelő sötétségből, mintha a várakozás egyetlen pontja lenne a világban. Szemei két mély tükörként a távolba révedtek, az idő egy pillanatát keresve, melyet még nem érintett meg a valóság.

Ha vendégek jönnek,
felvesszük a szép ruhát,
ünnepi abrosz az asztalon,
és csillogó kristálypohár.

Finom ételek illatoznak,
jóízű a beszélgetés,
szeretettel teli tálak,
sok mindenre emlékezés.

Végül jön a búcsúzás,
indulni készülnek,
a kristálypoharak
helyükre kerülnek.

A tópart látványa, mint a mesében,
olyan csodálatos, felemelő.
Bézs színű fák színükkel tükröződnek,
áll a levegő, alszik a szellő.

Naptár ugyan jelzi, itt van már az ősz,
vénasszonyok nyara, nyit iskola.
De azúrkék szín úszik vízen, égen,
maradjon még így, szeretik sokan.