Magyarerő.hu

   Az idő most nem rohan homokszemekként markomból, inkább olyan, mint egy folyó, néha tajtékos és sietős, máskor tükörsima, de minden kanyarulatnál hagy maga után valami hordalékot, amiből partjaim épülnek. Ma ez a folyó egy kerek számhoz ért, egy olyan széles öbölhöz, ahol érdemes pihentetni kicsit az evezőket, és visszanézni a megtett útra.

Fehér ruhát öltött a néma vidék.
Alszik a föld alatt minden remény,
de az erdőben mégis felgyúl egy aprócska fény.

Szívem egy parázs a jég peremén.
Nem rettenti fagy, se hófúvás szele,
szárnyalok a sűrűben, s a ködön át vele.

Lágy szél simítja a tájat,
új fény gyúl minden hajnalon,
a tegnap csendben elmarad,
csak a holnap jön az árnyakon.

Ha lépsz, a világ mozdul,
egy rezdülésnyi bátorság,
amit most bizonytalannak érzel,
egyszer az lesz a biztonság.

Ha néha fáj a múlt súlya,
mely válladon maradt,
lépteid mögött ott van
egy új erő is, önmagad.

Csodálkozik pici Ottó,
Hová lett a homokozó.
Falevelek sárgák, barnák,
Gyönyörűen betakarták.
 
Háta mögött babakocsi,
Ide ült ő homokozni.
Mellette a játékai,
Szőrme Bodri, Brumi Maci.

Figyelj, nem tolok nagy dumát, csak vagyok egy költő,
de veled minden perc olyan, mint egy jó töltő.
Amikor látlak, a pulzusom is megugrik simán,
nem kell ide filter, se lájk a profilom falán.
Bírom, hogy nem kell megjátszanom magam nálad,
hogy a netet is kikapcsoljuk, ha átölelem a vállad.

Ha szólhatnék, szívem beszélne,
minden dobbanásodért élne.
Oly végtelen bennem a vágy,
hozzád simuljak, mint fához az ág.

Ha rám nézel, világom teljes,
a csend is dallam, szavad édes.
Minden mosolyod fénybe von,
s lelkedben örökké ott lakozom.

Olyan csend volt, mint a hajnalé,
amikor a nap megindul felfelé.
Akkor ott felébredt valami belül,
egy érzés, mi lassan megszelídül.

Két tekintet, melyben fény ragyog,
egy szív melyben vér bugyog,
szavak nélkül is mindent értenek,
mint eső a földre hullva megremeg.

   A falu szélén, ahol a dombok már a horizontba simulnak, élt egy idős asszony, akit mindenki csak úgy ismert: a Magvető. Nem azért, mert földet művelt - bár szeretett a kertjében matatni -, hanem mert különös szokása volt.

Hozzám tartozol,
Mint fűhöz a harmat,
Mint naphoz a fény,
Mint fához a levél.
Hozzám tartozol,
Mint zivatarhoz
A villám,
Mint virághoz az illat,
Mint édes mosoly
A gyermek arcán.