Magyarerő.hu

   Már csak egy-egy elkallódott fotó, ami emlékeztet azokra a hőseinkre, akik a Don kanyarban harcoltak 83-84 évvel ezelőtt. Az én nagyapám is ott volt...

Fehér csend borul az ágakra,
lélegzetét visszatartja a táj,
a fák imára kulcsolt karjai közt
alszik a világ, s nem kérdez már.

Hópelyhek hullanak némán,
nyomuk lassan az időbe vész,
minden pillanat olyan szelíd,
mintha suttognának egy mesét.

   2020. május – Tavaszi rügyfakadás, virágzó természet, az élet újjáéledése… de nekem egy fájdalmas, szomorú, tavaszi időszak. Naponta több órát töltöttem vele, szinte csak este mentem haza. Annyira jó volt újra a közelében lenni, a mosolyát figyelni, lesni minden mozdulatát. De volt valami, ami nagyon aggasztott.

   Január szele ma a hideg mellett elhoz egy nyolc évtizedes sóhajt is, amely a végtelen orosz sztyeppékről fúj egészen ide hazáig. Az idő kerekén ma megállunk ott, ahol a történelem jéggé dermedt, és ahol a magyar katonák hite az utolsó lőszerrel együtt veszett el a hófúvásban.

"Amikor mindent fehér lepel borít, a világ hirtelen lecsendesedik, mert ez a "zuhanó csend" lehetőséget ad a befelé fordulásra és a megnyugvásra."

"Olyan, mint egy hatalmas radír, amely eltünteti a tökéletlenségeket, és tiszta lapot ad a természetnek, s nekünk, az újrakezdéshez."

Mindig csak a jót keresem,
nyugodt legyen szívem, lelkem.
Amit máig fel nem fogok,
talán satuba fogtatok?

A fülemig elpirulok,
a mellemen piros foltok.
Állapotom bizony stresszes,
benne lenni nem kellemes.

Hogy szívemet erősítsem,
segítségére siettem.
Minden szavam meggondolom,
mielőtt én azt kimondom.

Átölelt az esti csönd,
a sötét éjszaka ma újra eljött,
lábaimba egy fájdalmas görcs költözött!
Iszonyú fájdalom,
lépni is alig tudok, és persze aludni nem hagy,
sétálok le és fel, míg kint hideg van és fagy!
A gyógyszer csak egy óra múlva hat,
remélem, a görcsök sorozata, ha lassan is,
de alábbhagy!

"Vers a lélek tápláléka"
Neked írom verseim sorát,
Ki nem vagy más, jó barát.
Neked írom, mi szívem titka,
Neked írom, ki szereti a verseket,
„Mert a vers a lélek tápláléka”.

Ha úgy érzed, mindennek vége,
A remény is elveszett,
Nyugtasd meg lelked,
Fogj tollat, s írjon kezed,
Lelkedből írj verseket!

   Tündérvölgyben az aranybarna ősz lassan átadta helyét a zúzmarás reggeleknek. A völgy feletti Őrszem-sziklán két jóbarát ült egymás mellett, Brúnó, a hatalmas, cammogó barnamedve, és Sünkefe, a tűpárnára emlékeztető, kíváncsi kis sündisznó.

Didergő ujjaim árvasága,
és minden kósza gondolatom
vágyott már nagyon egy társra,
vidám összemosolygásra,
együtt tálalt vacsorára.

Magányomba gombolódva
belebújtam takarómba,
mozdulatlan, mint a fal,
sárba ragadt alvó avar.
Így múltak napok, hónapok,
ti erről mit sem tudtatok.

Elcsendesült a padlóreccsenés,
a pók is kiköltözött,
most összebújva a két szék,
emlékeiből sző mesét.

Olvasott, ki itt lakott,
könyve bágyadtan hanyatt dől,
egy tücsköt hallgat,
ki a sarokban megbújva,
bánatos hangon hegedül.

Édesanyám génforrása,
életünknek melegágya.
Szeretetnek nincsen vége,
átível az időn-téren.
 
Felnevelve szárnyakat ad,
bátorrá tesz, önbizalmat.
Ha megfáradt, fogjuk kezét,
átvesszük, mi neki nehéz.
 
Egészségét óvjuk, féltjük,
szívét, lelkét dédelgetjük. 
Öleljük az unokákkal,
léleköröm adásával.
 

Születéskor a lélek hangosan érkezik,
fénybe csomagolva, emléket felejtve,
szívdobbanásban új nevet kap,
hogy a világ tanítani kezdje.

Gyermekként csodát lát mindenben,
fűszálban, fában, mosolyban él,
még tudja, honnan jött,
csak erről nem beszél.

Nagy pelyhekben hull a hó,
lesz belőle a földeken puha-pihe takaró!
Sűrűn szállnak a hópelyhek,
egymás kezét fogva halkan énekelnek!
Ámulva nézem ezt a csodát,
mit az ég nekünk most így nyújt át!
Hófehér-tiszta most a táj,
eltakarta a hó a város porát!
Hópihék táncolnak a januári szélben,
olyan ez, mintha benne lennénk

Fehér csend ül a kertben,
ágak közt az idő megállt,
feketerigó fák közt ugrál,
szeme vidám, fénylő parázs.

Lába alatt a tél hidege,
jeges titkokat őriz a föld,
csőre koppan, életet keres,
míg a hó mindent kitölt.

Nem fél a hallgatástól,
dalát harsányan mondja,
szíve tudja, jön a reggel,
hol a csendet a fény feloldja.