Magyarerő.hu

Szívembe visszatért a nyár,
arcomat símogatja az őszi napsugár.
Kint az ősz festi át a tájat már,
a fák levei sárgán, barnán,
vörösen nevetnek ránk.
Lehullik majd lassan a sok falevél,
avar lesz belőlük a fák ölén.
Szívemben újra él a nyár,
fülembe súg a szél egy halk
romantikus melódiát,
forró csókod ízét ujra

Mikor a világ már összetört,
és nincs hova menni.

Van úgy, hogy elfárad a szív,
nem kérdez, csendben sír,
nem magát törte össze,
az élet rakott követ kőre.

Volt benne hit és akarat,
sok eltemetett pillanat,
mosolyt adott, bárhogy fájt,
és továbbment, senkire nem várt.

Ó, de csodás a napfelkelte,
színek varázsa, ködpára egyszerre.
Legszebb a természet ecsete,
változásában mutatja a világot,
 hajnalpírnak a fényét, ha látod,
amint a holdat, csillagokat eloltja,
átadja helyét a világosnak.

2021. október 4.

TM

Zsuzsikánk, nagyon boldog születésnapot!

Lelkeket láttam, bolyongtak a mában,
a temetői út nehéz porában.
Köd ült már a fákon, az est leszállt,
neveket hordott odaát,
hallottam a szél szavát.

Mécsesek égtek a sírok kövén,
mint apró kis csillagok az éjszaka ölén.
Mindegyik lángban egy élet derengett,
egy arc, amelyet szívünk sohasem feledett.

Fázik az erdő, roppan az ág,
süvít a szél, az arcunkba vág.
Elszállt hát a gyönyörű nyár,
itt van a ősz, mi érezzük már.

Hull alá az áztató, hideg eső,
Sáros avaron csusszan a cipő.
Nyirkos, vizes a dombok oldala,
a fák törzsét belepte a moha.

   A tettek, cselekedetek napjai eltűnnek a jelen sűrű homályában. Azok a napok elszaladnak, sürgetnek, feladatokkal látnak el. Az ember fizikai része kerül előre, az egó irányít. A lélek várakozik, legbelül reménykedik, hamarosan lecsillapszik a tenni akarás.

valami igaz és sötét bánat
ami régóta lelkemet nyomja
s fáj, hogy te nem láthatod, mily fáradt
néma és üres a lelkem bugyra

mosolyt teszek titkon magam elé 
hogy ne lásd, mennyi árnyék gyűlt mögé
neked csak egy vidám mosoly marad
miközben belül a szívem szakad

2026. október 3.

Második fejezet

Tizennégy éves lehettem, apám betegedett,
Orvosok rohangáltak fel-alá kastélyában,
Utolsó napjaiban kényszerből cselekedett,
Ágyában feküdhetett nagyjából éjféltájban,
Mikor magához szólította fáradt testemet,
Utolsó szavaival áldotta meg lelkemet.

Amikor először néztem a szemedbe,
valami bennem rögtön megérkezett.
Nem tudtam, ki vagy, mégis úgy éreztem,
mintha valahonnan régről ismernélek.

Nem értettem, miért lettél ilyen fontos,
miért hiányzol, mikor még alig ismerlek.
Mintha nem most kezdődött volna közöttünk,
hanem csak folytatódna valami régen elkezdett.

Ez itten egy kicsi csacsi,
van a farkán egy kis masni,
rózsaszín a színe,
neki pedig kék kellene!
Ne búsuljál kicsi csacsi,
holnapra lesz majd kék masni!
Felvidul a csacsi arca,
édesanyja megnyugtatta!