Magyarerő.hu

A remény nem harsány, nem követel semmit,
csak ül a néma csendben, mint egy ősi fény.
Nem ígér könnyű utat, biztos holnapot,
de megmutatja, van tovább - s ennyi elég.

Remény ott születik, ahol a lélek fáradt,
ahol a múlt még sajog, de már nem köt gúzsba.
Egyetlen pislákoló szikra a sötétben,
mely kiutat mutat, s a fényt neked meggyújtja...

Egy csésze csend ül az asztalon,
benne a reggel lassan kihűl,
az ablaknál áll egy gondolat,
se jó, se rossz, csak figyel, belül.

Az idő ma mezítláb jár,
nem kérdez, nem siet,
hirtelen elég lesz ennyi is,
ez itt egy álomsziget.

Valamikor réges-régen
úgy történt,  mint a mesében,
holdvilágos kéjes este,
vacsorát kerestünk lesben.
 
Rátaláltunk a zsákmányra,
jutottunk nagy mohóságra,
egyik melegében ette,
másik mohón rohant vele.
 
Jóska magasról lepottyant,
ránk ijesztett, földre roskadt,
Toncsi meg úgy eltévelygett,

A lét nemes filharmónia, gyönyörű. 
Zafír szólamokkal hintázhatom benne. 
Olyan nyugtalan-sűrű volna és szörnyű, 
Ha megnyugvó vége sohasem lehetne. 

Őrült hullámzás vidám élménye ilyen
Pörgés, sürgés, forgás. Megunhatatlanként
Pózol a butácska, és gyermeki szíven, 
De ha örök volna, elnyelne katlanként. 

Jégvilágunkban szívem
kis jégkunyhó csupán,
jégvirág nyílik
csöppnyi ablakán.

Lehelj párát ablakomba,
s kiszűrődik a fény,
jégszívem rejtekén
téli álmot alszik a Remény.

TM

Szívemben titokban
S oly váratlanul,
Hófehér virág nyílt
Tisztán, ártatlanul.
Ritka-kincs virágnak
Szívem volt ágyása,
S hogy tiszta maradjon,
Örömkönnyem mosta.

   Ahogy az első langyos szellő végigsimított Tündérvölgy erdejének kopár ágain, a jégcsapok könnyezni kezdtek a barlang szájánál.
   A természet mélyet sóhajtott, és a hó alól előbújt az első bátor hóvirág.

Viharoknak közepén menedékemhez
Szaladok. Hozzásimul jelenlétemhez. 
Nyugodt elmém tapasztalatot értelmez. 
Feltárul, mily messze jár a cél. 

Ecsetem festékét vásznomra leheli. 
Sötét mélységéből egébe emeli. 
Szépsége érzésem tévútra tereli. 
Katarzis íze nem végállomás. 

Hideg téli éjszakán
mindenkit betakar
az éj sötétje már,
ő senkit nem vár.
Csak a hó világít fehéren,
mint egy fehér vászonlepel,
a hideg fagyos éjszaka
mindent elnyel!
Köd ereszkedik a tájra,
alig látni, mit rejt a ködpára!
Imát mondok minden emberért,
akit a hideg kint ért!
Január közepe van ma,

   Aznap este Mária nem tudott elaludni. A levél ott feküdt az éjjeliszekrényen, mintha saját fénye lenne. A sorok újra és újra visszhangoztak benne: „A történetünk még nincs befejezve.” 

   Másnap reggel Mária arra ébredt, hogy valami különös csend ül a házra. Nem az a nyugtalanító, üres csend volt ez, hanem az a fajta, amelyben a levegő is figyel. A konyhában a vízforraló lassan duruzsolt, a fény pedig puhán csorgott végig a falon, mintha valaki ecsettel festette volna oda.

   A tél már napok óta makacsul kapaszkodott a városba. A fák csupasz ágain dér csillogott, a járdákon pedig apró jégszilánkok ropogtak minden lépés alatt. Mária mégis úgy érezte, mintha valami meleg, puha burok venné körül. Talán a tegnapi tánc miatt — vagy talán azért, mert a születésnapja után még mindig ott vibrált benne az a sok szeretet, amit kapott.

Fejemben még szöszmötölnek félszavak,
szendergő pilláim mögött
elmélázva nyújtózkodik az idő,
és oly messze hív.
A távolban egy rozoga fahíd.
Fölötte titokzatos fekete felhő,
sebesen közelít,
futnék előle, de lábamban nincs erő,
a felhő már a földön szalad,
egy sötét emberalak,
valamit pusmog, kiáltanék,

Hallgatom szavak záporát, belül csendem megfeszül.
Hallgatom hamis hangodat, csendem hátat fordít, nem figyel.
Hallgatom, mily fontos vagy, csendem a küszöbre most leül.
Hallgatom távozó léptedet, csendem megnyugszik, elszenderül.

2026. január 11.

TM

   Zsuzsa barátnőm már sokadszor hívott magához vendégségbe, töltsünk egymás társaságában egy-két napot, legfeljebb ott alszom, mondta.