Magyarerő.hu

úgy hat éve talán számomra
nincs már igazán anyák napja
elmentél, s nincs kinek vádolva
felrójam, hogy hiányzol, Anya

Mint kihunyt csillagnak fénye az égen,
úgy ragyogsz bennem, Anya, régóta már.
Nem látlak, mégis utat mutatsz,
mint éjjeli vándornak egy reménysugár.

Hangod egy soha nem feledett dallam,
mit a szél néha visszahoz,
szívem húrjain újra s újra pendül,
s mikor meghallom, mindig örömöt okoz.

   Az erkélyen álltam, csak bámultam céltalan. Agyam egy idő után embereket kezdett követni. Szabálytalanul szaladgáltak az autók, buszok, villamosok előtt. Kicsit távolabb van a zebra. De ki menne olyan messzire? A cél az egyenesen van, keresztül a járművek között. Fiatal, idősebb korosztály rohangál a sínek között, kihajol a busz előtt, vissza lép, sok autó jön, várakozik.

Farkas surran árnyon,
keresi az étkét,
szarvas bőg fel éjben,
rázza büszke ékét.
Vadkan túrja földet,
ne maradjon éhen,
bagoly les az ágról
künn a sötét éjben.

   A távozó lélek itt hagyja földi dolgait. Élete kisebb, nagyobb tárgyait. Emlékek sokaságát rejtő, másoknak semmit nem mondó, évek alatt felhalmozott, életet feltáró, élettelen holmik sokaságát. Az itt maradó némán áll fölöttük. Ismerős, de mégis minden ismeretlenné vált. Felesleges lett. Aki életre keltette, már nincsen itt.

Figyeljetek csak gyerekek,
Ugráljunk, mint a verebek.
Kézzel-lábbal, mint a békák,
Brekegjetek, ne csak némán.
 
Most az ugróiskolában,
mint a gólya, csak egy lábbal.
Majd két lábunk összetesszük,
és nagy terpeszben érkezzünk.
 
Ütem ad jó lendületet,
Fogjunk ugrálókötelet.
Trambulinon szárnyalhatunk,

   A munkaadó egy külön műfaj az élet palettáján. Amíg szó nélkül teszed a dolgodat, azt is, ami nem a feladatod, észre sem vesz. Mintha nem is léteznél. Nem jelez feléd semmit, se jót, se rosszat. Nem kommunikáltok, csak telnek a napok. Aztán egy délután történik valami. Próbálod megoldani, jelezni is, üzenet formájában, várod a holnapot. Reggel lesz, nem történik semmi.

Árad a szenny, a rágalom,
becsukom gyorsan az ablakom,
fojtogat az, ami gyűlölet,
elsötétíti a kék eget.

Mézszínű függöny az ablakon,
szívemben csend honol konokon,
páncéllá vált a homlokom,
imám fürdeti gondolatom.

Vállamra hullva puha s kék,
mint egy szelíd, égi tó,
szálai közé szőve még
minden el nem mondott szó.

Nemcsak gyapjú, nemcsak fonal,
vele átölel egy néma dal,
hordozza még keze nyomát,
elűzve éjek sötét hadát.

Mélyén ott a régi illat,
levendulás, tiszta béke,
mint egy halvány csillagvirág
az emlékezés tengerébe'.

A megtervezett élet
romba dőlhet egy perc alatt,
minden, ami szépnek tűnik,
messze tőled elszalad.

De a szélben ott egy dallam,
halkan súgja, nincs is veszve,
ami elmúlt, helyet adhat
a boldogabb kezdetekre.

Léphetsz egyet, majd még egyet,
utak nyílnak meg neked,
a tegnapi törött darab
csillag fényévé tehet.

Gondolatsoromat a Múzeumnál
A helynek szelleme ébresztette fel.
Közte magyar nép forradalmi útján,
Petőfi, ki kétszáz éve született.
Méltón szavalta el a Nemzeti dalt,
Ezernyolcszáz negyvennyolc március 15-én.
És ekkor kezdődött a szabadságharc,
Mely végül elvérzett harcok mezején.
Legnagyobb költője lett a hazának,

   A tavaszi szél csendben kopogtatott a redőny lécein keresztül. A szélcsengő szelíd hangja békés hangulatot varázsolt a térbe. A madarak köszöntötték a felkelő napot, az éj sötétje búcsút intett. A nő a tengerparton állt, a természet ébredését követte nyomon. Látta a nap aranyszínű tükrözését a víz felszínén, hallotta a partot mosó nyugodt hullámok csobbanását.

Két kis barát egymás gondját
Úton, útfélen megoldják.
Sülve-főve együtt vannak,
Szívbe ültetnek bizalmat.
 
Lelkükre ez oly jól hathat,
Szeretettől ki is hajthat.
Hogy az időt jól elüssék,
Készítenek egy kis fülkét.
 
Bizalom virága nyílhat,
Az ablakában viríthat.
Ki innen lélegzetet vesz,

Hangos szóval kiáltok a magasba,
Az Apátság fala néma marad!
Nincs már visszhang, ami kiált,
Nincs felelet, néma a szád.

Messze látok a Balaton víztükre felett,
Kérdésre nincs, nem jön felelet!
Imára kulcsolom kezemet,
Az oltár előtt letérdelek.