Magyarerő.hu

Megfagyott rózsaszál
dacol a faggyal,
szívében szerelem,
az fűti lelkét,
s várja a tavaszt.
Reménykedve hívja
a melengető nap
símogató sugarát,
mely elhozza neki
szíve választottját.
Még hó fedi levelét,
s hófehér szirmát,
de lelkében a
szerelem tüze lángol,
ég már.
Megolvad a hó,

Sétáltam a mennyországban,
kézenfogva, mosolyogva,
velük, kiket oly régóta vártam.
Az ég olyan volt,
mint egy végtelenbe nyíló kert,
ahol nem hervad el egyetlen virág sem,
s a csend ismerősen ölelt.
Ott nem számított az idő,
mert az időnek nincs hatalma azok felett,
akiket a szívünk egyszer igazán megszeretett.

Nem ajka ejti,
billentyűkön ver kemény ritmust koppanó szava.
Játszanál hangokkal,
de meg sem születik a beszéd dallama.

Kizökken a ritmus,
éteri hullámzást megtörő meteoritszilánkkal.
Olvasod üzenetét idegen szavak szótárával.

Lassan csatatérré válik az élet.
Győztesek, vesztesek között, harcolni félek.
Lelkem elefántcsonttoronyba zárom,
de hidd el, nem vagyok magányos,
körülvesznek dallamok, emlékek, álmok.

Azt mondják, túl zárkózott vagyok.
Nem tudják, hogy számomra
a világegyetem ez a két szoba,
néhány ember az emberiség,
ha lehet, nem megyek sehova.

Vastagra szőtt ezüstszürke felhőzet,
Neki van most dolga a szikkadt földdel.
Nem ad rést a tolakodó napfénynek,
A cseppjei most nagyobb kincset érnek.
 
Nem esik még, ilyenkor lóg a lába,
Ahogy nagyapám mondta hajdanában.
Állomásra személyvonat érkezett,
Hölgy zsebkendője zászlóként lengedez.
 

Amikor úgy érzed, szíved a porba hullt,
s rajta száz elefánt végigvonult,
nincs már erőd,
hogy felállj,
úgy érzed, eljött a végítélet már.
Már magadban beszélsz,
mert nincs ki meghallgatna,
s értelme sincs,
hogy szólj, mert csak szidás,
ordítás a jutalma.
Nincs senki, ki vigasztalna,
szíved másnak kitárni, vajh, mi haszna.

Árvának mondják, ki szüleit veszti,
özvegynek azt, ki társát temeti.
De mondd, milyen név jut annak az anyának,
ki gyermekét adta át a halálnak?

A világ szavakat ad minden veszteségre,
de nincs szó, mi békét adna anyai szívemre.
Csak állok a sírodnál, s szorítom a csendet,
a karom ölelne, de csak a kő felelhet.

   Már minden tennivalóm elfogyott, gondoltam, sétálok egyet, így hát lementem a Balatonhoz. Ő egyedül volt, a part melletti padon ült, és a vizet nézte.
   - Jó napot! Leülhetek? - kérdeztem udvariasan.
   - Miért ne, ha van egy kis ideje rám!
Meglepődtem a válaszon, kissé nyersnek találtam, de próbáltam udvarias lenni.

Rohanunk életünk során,
nem tudjuk, mért, mi okán,
de mindenki hajszolja az életet,
s van, akit bizony ez éltet.
Én tudom, nem erre a világra
való vagyok,
tévesen kerültem ide,
erre nincs ok,
nekem ez már túl sok,
eszemnek egy nagy sokk.
Itt ember embert öl naphosszat,
légy inkább a tengerben moszat,

   Amikor közeli hozzátartozót veszít el az ember, akkor átértékeli az életet magában. Az „élet rövid”, hallotta már másoktól, de ezt a rohanó, létfenntartás céljából törtető világot, elég gyakran inkább hosszúnak találja.

   Van egy hely a világon, ahol másként lélegzik még a csend is. Ahol az idő lehalkítja lépteit, s a szél is óvatosabban simogatja a fákat, s ott a lehulló falevelek úgy borulnak a sírokra, mintha a természet aranyló takaróval szeretné betakarni mindazt, amit az élet már nem ölelhet magához.
   Ez a temető.

Beleégtél a szívembe,
feledni én nem tudlak,
míg az égen bárányfelhők
szép sorban elsuhannak,
addig szívem azt üzeni már,
hogy téged egyre vár és vár.
A kék ég alján egy szürke fodros felhőből
égnek könnye alászáll,
őszi avar száz színén az esővíz cseppje
ezüstösen csillog ám.
Könnyeim az esővízzel keveredve hullanak,

   Másnap gyönyörű Napsütésre ébredtem. A szokásos Reggeli teendők után bekapcsolva a rádiót meghallgattam az otthoni híreket. Az ismerős hangú műsorvezető, Bunkófejeö Csobánc a Legújabb hírt olvasta be, ami éppen Kis hazámat érintette. Beszámolója részletesen kitért arra, hogy a „Disznófejeö Nagyúr amint krokodilmosollyal jótékonykodik a rablott pénzből.”