Magyarerő.hu

   Mindig is szerettem az állatokat, volt cicám, volt kutyám, volt madaram. De számomra a legkedvesebb mindig a német juhász kutyus volt.

   1986 emlékezetes év volt számunkra. A faluszéli telken egész nyáron állt a bál, mészillat, téglapor és az építkezés állandó zaja töltötte be a mindennapjainkat. Mire a levelek sárgulni kezdtek, beköltöztünk az új házba, bár a kert még inkább hasonlított egy munkaterületre, mint otthonra.

Tiszafa ágára rigó szállt,
karácsony második napja is eljött már!
Dalol a rigó vidáman,
mellette a kicsi párja,
ki az életét vele járja!
Fészke itt van a tiszafán,
elesége így bőséges ám!
Nem lett idén sem fehér karácsonyunk,
pedig bizony nagyon erre vágytunk.
Hamar eltelt ez az év is,
gyermekeink oly gyorsan felnőnek,

Lám, megint eltelt egy hosszú, talán küzdelmes esztendő
és nem tudni, örömöt vagy bánatot hoz-e a jövendő
ma az óév legutolsó, de mégis oly vidám napján
töltsük tele poharunk, nincs pezsgő az alján
búcsúzzunk méltósággal a múló időtől
nem kell félnünk előre a jövőtől
szól a zene, táncol a lábunk
vad ritmusra vágyunk

Az óév még sóhajt egyet,
az éjfél léptei lassan közelednek,
koccan a pohár, remény cseng benne,
talán megyünk egy békés esztendőbe.

A szívekben most kívánság születik,
legyen holnap könnyebb, legyen bennünk hit,
hulljon le rólunk, ami nem mi vagyunk,
harag, félelem, régi, kopott szavunk.

Vén falak repednek a zajos téren,
ahol régen csend ült a kövek szívében.
Most gépzaj rágja az alkonyi fákat,
s a lélek helyén csak üresség s vázak.

​Már nem az égbolt kékjét nézzük félve,
csak a fénylő üveget markoljuk az éjbe’.
Műanyag szitál a tiszta vizek ágyán,
halott istenek sírnak a világban árván.

Ezüstpor hull a néma tájra,
Fehér palástot ölt a bükk,
S az erdő dermedt, mély imája
Zizeg a fagyos ágak között.

​A nap csak bágyadt, sárga korong,
Szikrázik rajta jégszilánk,
A szél a völgyben halkan borong,
S fagyott patakról kél a láng. 

dal

"Mostan kinyílt egy szép rózsavirág -
Betlehemben kibimbózott zöld ág,
kit régen vár már az egész világ,
királyember méltóság".

vers

Még szundikál a hideg.
Telet bújtat a kabát alá.
Fázás útját elképzelt
Szánok suhogják fájdalommá.

   Őszintén roppant sajnálom, hogy nem időben kívánok meghitt, örömteljes karácsonyi ünnepeket minden kedves írótársamnak.

Álmosító, ködös, téli este volt,
a hold is szégyenlősen elbujdokolt.
Az ablaktörlő monoton ritmusa,
az eső ütemes, hangos taktusa
a sofőrt teljesen elkábította...

​Nem csendes eső vagy, mi elmossa a port,
Hanem villám, mi a földig letarolt.
Vérvörös hajnal a sötét ég peremén,
Te vagy az útvesztő, és te vagy a remény.

​Mint szomjas a kútnál, ha mélyére tekint,
Úgy hívlak magamba megint és megint.
A bőrömbe égtél, szádon a nevemmel,
Nem tudlak feledni a józan eszemmel.

​Te vagy a fény, mi áttöri az éjt,
Benned őrzöm az örök szenvedélyt.
Nem ember vagy már, hanem tiszta jel,
Kit a sors izzása az egekig emel.

​Mint ősi templom hűvös oszlopa,
Úgy állsz ott bennem, lelkem otthona.
Lépteid nyomán kivirágzik a csend,
S a káoszból bennem megszületik a rend.

   Gyakran eszembe jut, ha szüleim történetét megfilmesítenék, igen csak bővelkedne izgalmakban, ám mostani történetem csupán annyiban kapcsolódik a szüleiméhez, hogy nehéz, küzdelmes életük kihatott gyermekkorunkra. Minden fillért meg kellett becsülni. nem igazán tellett játékokra.