Magyarerő.hu

Egyetlen tollpihe vagyok, mit a végtelen Föld
hajított fel az éjszaka holdfényes egére.
Születésem egy szeszélyes, hirtelen fuvallat volt,
mi belevágott a csend szívébe, mélyen.

Bennem a napok peregnek szüntelen,
mint a homokóra finom szemei,
melyet egy láthatatlan kéz forgat mindig át.

A birkák bégetnek, sorban állnak, 
Gyapjuk egyre fogy, de nem lázadnak. 
A rókák kuncognak, zsákot csennek, 
"Mi csak segítünk" - így mentegetnek.
 
A kutyák csak ugatnak, nagy a rend, 
S ki béget, helyre teszi, ez a trend. 
A farkas üvölt, bundája fénylik, 
"Ez értetek van!" - harsogja végig.
 
Stadion nő uradalom földjén, 

Lassan tisztul fenn az ég,
A sok eső véget ér.

A fagyökér, a vetés
Vizet tárol, életre kél.

Hűvös, hideg szél zörget
Megsárgult, búcsúzó leveleket.

A föld nyújtózik, fázik,
Roppanó dereka télpaplanra vágyik.

TM

   Tündérvölgyben, ahol a fűszálak is suttognak, és a harmatcseppekben csillagfény ragyog, itt élt egy apró kis tündér, a Suttogó Virágok réte és a Csillámkavics patak partján, akit Pillének hívtak.

Talán az ég előre tudta,
Azért készült égi háborúra.
Talán az Isten is így akarta,
Küldött jeget, követ, ágakat zúzta.
De a Szűzanya dühét vétózta,
Kitárt karral állt elé,
A bűnt megbocsátotta, mert emberé,
S adott egy másik helyet.
Így Isten temploma végre megépülhetett,
Mert épül Isten temploma.
Téglákat rakják szorgos kezek,

Böjtöt ül szívemben egy új csend,
visszafogott gondolatok pihennek,
várakozás remeg az éjszakában,
hogy felragyogjon a fényesség,
míg én reszkető homályban merengek.

Emlékek közt néma csendben,
mintha puha réten járnék,
harmatos fűben lép lelkem,
itt egy mosoly, ott egy árnyék.

Hozzáérek, ébredezik,
egy pillanat, huss, elszaladt,
egy halk kacaj, egy régi szó,
tán a szélben még itt maradt.

Ha tudnék autót vezetni, defenzív vezető lennék,
mert az vagyok gyalogosként.

Szembejönnek fiatalok, fiúk, lányok,
- telefonnal a kezükben, -
meg se látnak, félreállok.

Van, hogy kutyákat vezetnek,
- két szatyrommal cipekedek,-
mintha bizony ott sem lennék,
félrenéznek.
Utat engedek az ebnek.

   Ez a kis ház fából készült, és számomra egy lelki menedék, ami maga a nyugalom kézzelfogható formája, egy csendes szívverés a rohanó világ éles zajában. A tó tükre az égbolt végtelenjét veszi kölcsön minden naplemente pillanatában, és ahogy a nap aranyujjaival festi meg az alkonyatot, a vizet is lángra lobbantja, mint valami rejtett, hűvös tüzet.

   Réges-régen, egy eldugott, érintetlen, csendes, zöld szegletében a világnak, ott terült el Tündérvölgy. Ez a hely nem szerepel még a térképeken sem, mert a szív rejtett ösvényein lehet csak odatalálni. A Völgyet örök tavasz járta át, és a fák olyan magasra nőttek, hogy leveleik megérintették a csillagokat.

Tavasszal, kopasz ágaikon tele rüggyel,
ha megtelik a környék madárfüttyel,
langyosan simogató napsugárral,
a nyíló ibolya illatával.

Nyáron, amikor lombja hűs árnyat ad,
patak csobog a levelek alatt,
és minden ösvény titkokkal telik,
szorgos szülők fiókáikat etetik.