Magyarerő.hu

A Tihanyi visszhanghoz.

Hangos szóval kiáltok a magasba,
Az Apátság fala néma marad!
Nincs már visszhang, ami kiált,
Nincs felelet, néma a szád!

Messze látok a Balaton víztükre felett,
Kérdésre nincs, nem jön felelet!
Imára kulcsolom kezemet,
Az oltár előtt letérdelek.

Ma az ég is rám nevetett,
az idő megállt egy kicsit,
ez a díj emlékeztet arra,
amikor megismertem Zsuzsit.

Hálás vagyok, hogy itt lehetek,
és Tőled vehetem át
az Újságíró Egyesület
megtisztelő ajándékát.

Köszönöm, hogy észrevettél,
s a figyelmed, amit adtál,
s azt a példát, mit nap mint nap
munkáddal mutattál.

Anyák napi ajándék,
Kreatív és boldog légy.
Közös élmény hatalom,
Szívemet hát beleadom.

Kezed járjon ügyesen,
Agyagbögréd szép legyen.
A ragasztás nem sikerül,
Lányod segít, jót derül.

Együtt alkot anya, lánya,
Az alkotás közös varázsa.
Szívem, akár majd a bögre,
Telis-tele van már töltve.

   Péntek délután van, csúcsforgalom. A város tele van emberekkel, valami műsor véget ért, mindenki hazafelé tart. A buszok egymás után jönnek, sorra elnyelik az emberáradatot. Aztán begördül a megállóba a következő járat. Már nem is áll be a busz táblához, hátrébb marad. Elindulnak az emberek az ajtóhoz, várván, hogy kinyitja a sofőr, de bizony nem teszi.

Mennyi mindent mond ez a kép,
Sötétszürke, de mégis szép.
Egész égtáj beborulva,
Égalja lent kivirulva.

Leültem egy öreg padra,
Mellettem egy pipacs bokra.
Árnyékol piros virága,
Mintát ad fehér ruhámra.

Szántóföld vége összeér,
A gyalogútján jöttem én.
Hol göröngyös, hol meg sima,
Most már nem fordulok vissza.

   Valahogy túl simán ment minden azon a napon. A munkahely szelíd, csendes, békés volt. Gyanúsan békés. Akkor még örült neki, csak végezte a munkáját, ma időben végez. Az utolsó egy óra volt hátra. Gondolatban már a buszon ült. És ekkor történt a váratlan dolog. A kávéscsésze a konyhaszekrényből a földre zuhant. Az üvegpohár millió darabokra törve robbant szét.

A tenger kéklő vizében
Hullámok fodroznak szélben.
Szirének zenéjét hozzák,
Habokkal a parton hagyják.
Épp kezemben a gitárom,
Húrját pengetve lejátszom.
Ez lesz zenéje lelkemnek,
Kezdete egy szerelemnek.
Jobban zúg a bűvös tenger,
Rajta gitár, dalolj velem.
Azt a fiút megtalálom,
Ki érzi őt, hívja gitárom.

Titokzatos csend a miénk,
számban ezer szó szendereg,
nem alszik, figyel, válaszra vár,
így indulunk egymás felé
a szív és szellem rejtekútján.

Csillaghegyi vadrózsák rejtekén
találtunk egymásra te, meg én,
csipkerózsát tűztél a hajamba,
nevettem,
elringatott egy madár dala,
bódultan omlottam karodba.

Tavaszok jöttek, a bimbók kinyíltak,

Sötét ablakomon ma este
egy eltévedt madár koppant,
szárnya, mint szétszakadt levél,
ráborult a holdra,
ahogy vele párkanyomra a hideg szél betoppant.

Súgva szólt.
Ne kérdezd, honnan jöttem,
kabátomban hideg utcák alszanak,
zsebemben összegyűrt hajnalok,
és néhány néma csillagdarab.

Nyíló mozaikvirágok pillangó szárnyán
A pávatoll szemében megbúvó encián
Kagylóhéjban fürdőző óceán
Pacsirtaszó május hajnalán
Csendillat ragyogása a szerelem arcán

2026. május 19.

TM

Nem írok, nem tudok,
elsápadt előttem a fehér papírlap,
félnek, remegnek bennem a szavak,
ha kimondom, zavart tekintetek fogadnak.
Valami véget ért.

A szép szó mindig halk volt és szelíd,
mert nem vágyott másra, csak megpihenni,
békés szívekben visszhangra lelni,
mint emberi lelkek között lüktető, élő híd.

Olyan vagy nekem,
mint egy látomás,
egy szerelmes, édes,
kéjes álmodás!
Olyan vagy nekem,
mint a tavaszi eső cseppje,
mely arcomról pereg le
a keblemre!
Olyan vagy nekem,
mint a virágzó nyári rét,
melynek gyönyörűsége
szívemben árad szét!
Olyan vagy nekem,
mint pipacs,
a búza kalásza,

   Azon a napon kezdődött minden. Hajnal volt. A nő nem a kávégép felé indult, a cipősszekrény ajtaját nyitotta ki. Megkereste futócipőjét, már nagyon régen volt, amikor használta. Beledugta a lábát, a fejhallgatót fülére tette és becsapta maga mögött az ajtót. Az ego ébredezni kezdett.