Magyarerő.hu

Tallóztam régi írások között. (Nem saját írás.)

III/III-as lista

1./ Máris  szomszéd 

Fáradt vagyok nagyon ma már,
engem az éjszaka, s édes álom vár!
Ágyam megvetve engem vár,
fáradt testem alélva rogy le már!
Álmodni vágyom valami szépet,
veled, kedvesem, oly szép az élet!
Álmomban futottunk a virágos réten,
fogtad a kezem és mienk volt az éden!
Gyönyörű álom, oly szép álmodás,
ez nem tabu, ez csodás látomás!

   Az őszirózsa a kertből először egy kisebb csokorba került. A kedves, idős néni egy szalaggal átkötözte, és a többi virággal együtt egy vödörbe helyezte. A piacra sietett. Szokott helyét elfoglalta, szomszédaival váltott pár mondatot. Nem a pénzért jött, csak társaságra vágyott, de a csokrokkal örömet is tud adni pár forintért.

MAGYARORSZÁG !
"Köntösödre kockát vetettek"!
Mint Krisztust, keresztre feszítettek.
Szaggatják, irtják nemzeted!

Nem múlik, nem csitul
Évszázadok harca.
Testedet száz irányból
Enyészet, ellenség marja.

Amikor körülötted hangos a világ,
és mégis csendnek érzed,
te csak ülsz, nézel magad elé,
várva, hogy valaki kérdez.

Az este lassan rád borul,
mint ablakra a sötét felleg.

Talán ez a csend őriz valamit,
egy képet, amit senki sem lát,
de örökre benned maradt,
és szívesen visszahoznád.

Leszállt az éjszaka, telihold vigyáz ránk ma!
Betakar az éj sötétje, lámpásként világít ezer csillagfénye!
Tücsök ciripel a bokor alján, az esti csendben, párját keresi kedvesen!
Esti szellő játszik a fák ágai között, a levelek suttognak egymás között!
Virágok bódító illata száll messzire a légben, ez a csodás illat szobámba most betévedt!

/Nándorfehérvár, 1456. július 20./

Halljátok a harangokat?!
Zúgnak, búgnak, giling-galang
Emlékeztek-e még szívetekben
A hősökre, a rendíthetetlenekre?

Érzitek azt a hatalmas erőt,
Amely elkísérte a csatába menőt?
Tudjátok-e, mit érzett szívében?
A hazaszeretet volt bevésve örökre.

Cseresznye, meggy, barack,
alma, szilva,
mind-mind a nyár ajándéka!
Színes virágok sora,
emberek boldogsága,
muskátli, szekfű, szarkaláb,
mézike, írisz, árvácska,
ablakok, kertek színpompában,
úszó virágok sora!
A nyár csodás ajándékai,
melyek szebbé teszik
rideg világunkat!
Oly jó ezt a sok csodát látni,

Azt hittem, majd én mutatom meg nektek,
milyen az élet, merre kell tovább menni,
de csendben, észrevétlenül rájöttem,
hogy közben ti tanítotok engem szeretni.

Tőletek tanulom, hogy lehet örülni
egy pocsolyának, egy kavicsnak,
hogy egy rajz is lehet igazi kincs,
ha szívből adják annak, kit szeretnek.

A semmiről nem lehet semmit írni,
a semmit csak semminek lehet hívni,
a semmivel nincs is mit tenni,
csak elfáradt a remény jelen lenni.

De néha a semmi is mesél,
a szemed nem lát, de benned él,
mert a semmiből nem nő virág,
bár a csend mögött is rejtőzhet világ.

Táncol a nyár a tó vizén,
aranyfény csillan e kék mesén,
a nádas halkan dalt susog,
s a szél a lombok közt andalog.

Érett gyümölcsök illata száll,
piroslik sok alma, szép a határ,
a szilva álmos, s arca mélylila,
mézízű fényben ring a körtefa.

Édesanyám mindig mondta,
Fajdkakas van udvaromban.
Nézd a tollát, milyen fényes,
A tartása oly fenséges.
 
Nemes vére tarajában
Vérvörös, mint tűznek lángja.
Kemény csőre a fegyvere,
Nem áll ki senki ellene.
 
Sarkantyúja lába dísze,
Körme éles, élte kincse.
Tarka tolla színpompája,
Mint királynak a palástja.

Fájdalmaim útvesztőjében bolyongva,
szorongva,
s odaláncolva az idegszálak
végtelenek tűnő erdejében.
A lábaimból szíjat hasítva,
a görcsök hálójába gabalyodva,
hang a torkomat el nem hagyja,
pedig sikoltana, ha tudna!
A fájdalom szétszakítja
izmaim rostjait ezer darabra,
és hiába minden fájdalmat
csillapító szer adagja!