Magyarerő.hu

   Most már igazán sokáig hallgatott az ég. Olyan némán, mintha elfelejtette volna a föld nevét, mintha a felhők mögött bezárult volna az isteni kegyelem utolsó kapuja is. A Nap könyörtelen aranykalapácsként verte a tájat, s a mezők fáradt tenyérrel kapaszkodtak a porba.

Rég összedőlt házfal, sok rom,
Lenn a mélyben van a pokol.
Nem mer oda menni senki,
Ég felé mennybe jó menni.

Fény útján megy Elek, Lenke,
És Leó, ki rokon vele.
Irányt mutat lelkük mélye,
Teremtőnk minden igéje.

Lásd a mai kor gonosza
Sunyin az embert kifosztja.
Por megy ilyenkor szemébe,
Várja őt a börtön mélye.

Felhők felett a hold kerek,
Áldott fénnyel néz rám,
Érzem benne a lelkedet,
Beszélsz hozzám némán.

- Testem elvitte a sorsom,
Csak a lelkem szabad.
Lelkedet ölelve mondom,
Most megvigasztallak.

Sírig kísért a szerelmed,
De ennek már vége.
Ha majd felszabadul lelked,
Találkozunk végre.

Sötét, hűvös az októberi éjszaka,
fázik a muskátli virága.
Sötét fellegek az égen esőt ígérnek,
lassal elered,
és az égből éltető esőcseppeket
permeteznek.
Avar alján dértől csúszik reggelente
a színesre festett falevél,
bogárkák százainak ez most a menedék.
Október van,
visszafordíthatatlanul itt az ősz,

Eső áztatta, nap szítta,
nem tudta senki, milyen volt,
rég elveszítette színét,
szél fújta rá a port.

Köszöntöttek vele ismerőst,
megemelték idegennek,
vagy éppen csak megbökték,
tudván, annyit érdemelnek.

Kalap volt a státusz,
viselték is büszkén,
néha virággal, szalaggal,
körbe-körbe tűzték.

   Vannak emberek, akik után nem egyszerűen emlékek maradnak, hanem egy egész világ, amelyet hiába keresünk később bárhol, sehol sem találunk meg ugyanúgy. Egy világ, amelynek illata, hangja, melege van, amelyben a délutáni fény másképp esik az abroszra. A konyhából kiszűrődő neszeknek jelentősége van, és amelyben még a csend is tud beszélni.

Összekoccanó száraz ágak között,
a leggörbébb ág hegyén,
ott lengedez még
egy utolsó
falevél.

Kapaszkodik erősen. Éjjel didereg,
megremeg, alig él.

Ereiben
az élet íze
megkeseredett,
ahogyan az izzó nyárra
csalódottan visszaemlékezett.

Távolból közelít galaxisokon át,
érzi a vonzást, pedig még nem is lát.
Angyalszárnya csendben suhan feléd,
kinyújtod karodat, hogy elérd.

Már szobádban áll a láthatatlan,
édes a levegő, mozdulatlan.
Kibomló haja lágyan simítja arcod,
arcán hajnalpír, lehunyt szemeddel látod.

   Amikor belépek az erdő csendjébe, úgy érzem, mintha a világ is lassan levetné magáról a zajok nehéz súlyát, s mezítláb lép mellém a béke. Az ösvények halkan kanyarognak előttem, akár régi mesék elfeledett mondatai, miket csak szívem tud tovább olvasni. Körülöttem fák magasodnak, mint az ég felé nyújtózó, vén bölcsek, kiknek ágaiba évszázadok titkai ringatóznak.

Ropog a száraz falevél a talpam alatt,
a fákon lassan egy levél sem maradt,
lefújta őket az őszi szél,
róluk már a csend beszél.
Az ősz beragyogja a tájat,
a napsugár ad neki édeni bájat.
Kék ég, bárányfelhők,
hajnali harmatcseppek csilllogása,
az őszi falevelek sok színben ragyogása,
varázslatos színkavalkád,

Vattacukor vagyok, rózsaszín álom,
puha felhő ring egy hosszú száron,
édes mosoly, néhány szép emlék,
egy csipetnyi varázs, egy falat vendég.

Kívülről könnyű, habos és légies,
de a lelkem néha bizony szeszélyes.
Egy napsugártól boldogan ragyogok,
egy könnycsepptől pedig elolvadok.

Halványulnak már a képek, mélyen rejti, meglapulnak,
elfeledné szándékosan, de fejében ottragadtak.
Mert az élet megviselte.
Nem tudhatod, hogy mily kopott, viseletes,
szakadozott az ő sérült, öreg szíve.

Ám egyszer csak mesélni kezd,
Félmondatok, félszavak, félszegen hullanak:

Zuhany alatt ne költs verset,
mert a vízdíj emelkedhet,
legfeljebb csak néhány strófát,
ha a permet ihletet ád.