Magyarerő.hu

Az írásba most nem mélyedek,
Hétköznapi gondok emésztenek.
Felőrölnek, ledarálnak,
Morzsáim az égbe szállnak.

Menekülnék csodaföldre,
Képzeletem tengerébe.
De a habok összecsapnak,
Sivár lét mélyébe húznak.

Fulladozom, örlődöm,
Keserű napok bilincsét őrzöm.
Cellámban kuporogva várom,
Börtönöm ajtaját szélesre tárom.

   Léna ovis hittanra jár, ahol Erzsike néni a napokban Jézus első csodájáról, a kánai menyegzőről mesélt a gyerekeknek. Elmondta nekik, hogyan változtatta Jézus a vizet borrá, majd kiosztotta a feladatot, hogy mindenki színezze ki a történetben szereplő korsót. A gyerekek lelkesen dolgoztak.

   1956. október 23-án a hajnal még álmosan terítette szét szürke kendőjét Budapest felett, ám a város mélyén már ébredezett valami, amit sem falak, sem fegyverek, sem a félelem vasmarka nem tudott többé visszatartani. A történelem toronyórájának harangja megkondult, s Magyarország szívében egy új dobbanás rázta fel a csendet.

   A hegyek között, ahol reggelente a köd úgy ölelte körül a völgyet, mintha óvni akarná a világot az ébredéstől, élt egy lány, Léna. Az ő szíve mindig is jobban szerette a természet szavát, mint az emberekét.

Oly elvadult ez a világ,
nem számít, ki vagy, a sárba vág.
Lehetsz te költő, festő, író,
vagy bármi más,
van hogy kialvatlan a szemed,
s a hajad kóc,
az életed színpadán így is
te vagy a bohóc!
Mit hagytál magad után
e földi létben?
Jut-e neked valamilyen érdem,
vagy eltűnsz a semmiben,
mint oly sokan,

Aranyszínre festette az ősz az erdőt,
beszívom a csodálatos friss levegőt!
Avar borítja a fák alját,
egy hulló falevél a vállamra szállt!
Csodálatos színekben pompázik az
őszi erdő,
hisz a fák levelei az arany színtől,
a barnán, a sárgán át és
a bíborvörös színig izzik
itt-ott a fák hegyén
és lent az avarban.

Hajnalban egy tündér
legyint pálcájával,
s a fények sugarában
vízből száll üdén,
ezüst ruhában.
Fénynyalábok fürgék,
ködös áramlással
felébresztik a fákat,
látják is tüstént
bűvös varázsban.

2022. augusztus 29.
Kínai versforma:
10. sor. Rímképlet: ABBABABBAB
Szótagszám: 6675566755

TM

   Réges-rég, amikor az ég még fiatal volt, s a csillagok úgy ragyogtak az éjszakában, mint az univerzum tenyeréből elszórt apró gyöngyszemek, a Nap egy csodás alkonyon meglátta a Holdat. Addig azt hitte, hogy az ő dolga csupán annyi, hogy beragyogja a világot.

Az éjszaka végtelenjében
fáradtan csak lépkedek,
álmodtam egy jobb világot,
így most oda készülök.

Könnyű szívvel távozok,
csomag nélkül indulok,
nem kell vinnem semmit,
minden gondot itt hagyok.

A csillagok mosolyognak,
mintha sorba állnának,
a hold ezüstös fényében
új álmokkal várnának.

Még egyet táncol a hulló falevél utoljára,
az őszi széllel a tüzes tangót vígan járja.
A napsugár simogatja a sárguló faleveleket
kedvesen,
melyek a fák alatt avarként megpihennek
csendesen!
Avarágyon pihennek a lehullott színes
falevelek,
sok kis állatnak nyújtanak majd télen
búvóhelyet!
Még vadul táncol a szél,

   Amikor megszülettem, apám ültetett egy almafát. Ő soha nem volt a nagy szavak embere. Csendes, halk szavú, bölcs ember, aki ritkán beszél fölöslegesen, de a maga egyszerű módján sok mindent megtanított nekem az életről. Nem hosszú magyarázatokkal, inkább azzal, ahogyan a dolgaihoz, az emberekhez és a világhoz viszonyult. Az almafa is ilyen volt.

Fekete rúzs a számon. 
De a szívem hófehér.
Egyszer szeretek igazán.
Ne kérdezd, miért.  
Egy titkot hordozok magamban. 
Isten tudja, miért. 
Egy fehér gömb. 
Egy fehér ház,
ahol megannyi emlék ölti magamra a báli ruhám!
És áttáncolom veled az éjszakát. 
Egy arany fa mögül nézek rád,
ahol láthatod a koronám.

Üresek az esték nélküled,
és várom telefont tőled,
hiányzol, ha nem vagy itt velem,
jó veled, kedvesem, ma is nekem!
Elakad a szó, a hang,
reszket a szív,
zokogva téged hív!
Hiányzik az esti beszélgetés,
az önfeledt nevetés,
a szemed csillogása,
a kezed símogatása!
Hiányzol, bevallom,
és nem is tagadom,