Magyarerő.hu

Rég összedőlt házfal sok rom,
Lenn a mélyben van a pokol.
Nem mer oda menni senki,
Ég felé mennybe jó menni.

Fény útján megy Elek,Lenke,
És Leó ki rokon vele.
Irányt mutat lelkük mélye,
Teremtőnk minden igéje.

Lásd a mai kor gonosza,
Sunyin az embert kifosztja.
Por megy ilyenkor szemébe,
Várja őt a börtön mélye.

Felhők felett a hold kerek,
Áldott fénnyel néz rám,
Érzem benne a lelkedet,
Beszélsz hozzám némán.

-Testem elvitte a sorsom,
Csak a lelkem szabad.
Lelkedet ölelve mondom,
Most megvigasztallak.

Sírig kísért a szerelmed,
De ennek már vége.
Ha majd felszabadul lelked,
Találkozunk végre.

Sötét, hűvös az októberi éjszaka,
fázik a muskátli virága.
Sötét fellegek az égen esőt ígérnek,
lassal elered
és az égből éltető esőcseppeket
permeteznek.
Avar alján dértől csúszik reggelente
a színesre festett falevél,
bogárkák százainak ez most a menedék.
Október van,
visszafordíthatatlanúl itt az ősz,

Eső áztatta, nap szítta,
nem tudta senki milyen volt,
rég elveszítette színét,
szél fújta rá a port.

Köszöntöttek vele ismerőst,
megemelték idegennek,
vagy éppen csak megbökték,
tudván, annyit érdemelnek.

Kalap volt a státusz,
viselték is büszkén,
néha virággal, szalaggal,
körbe - körbe tűzték.

   Vannak emberek, akik után nem egyszerűen emlékek maradnak, hanem egy egész világ, amelyet hiába keresünk később bárhol, sehol sem találunk meg ugyanúgy. Egy világ, amelynek illata, hangja, melege van, amelyben a délutáni fény másképp esik az abroszra. A konyhából kiszűrődő neszeknek jelentősége van, és amelyben még a csend is tud beszélni.

Összekoccanó száraz ágak között,
a leggörbébb ág hegyén,
ott lengedez még,
egy utolsó
falevél.

Kapaszkodik erősen. Éjjel didereg,
megremeg, alig él.

Ereiben,
az élet íze
megkeseredett,
ahogyan az izzó nyárra
csalódottan, visszaemlékezett.

Távolból közelít galaxisokon át,
érzi a vonzást, pedig még nem is lát.
Angyalszárnya csendben suhan feléd,
kinyújtod karodat, hogy elérd.

Már szobádban áll a láthatatlan,
édes a levegő, mozdulatlan.
Kibomló haja lágyan simítja arcod,
arcán hajnalpír, lehunyt szemeddel látod.

Mikor belépek az erdő csendjébe, úgy érzem, mintha a világ is lassan levetné magáról a zajok nehéz súlyát, s mezítláb lép mellém a béke. Az ösvények halkan kanyarognak előttem, akár régi mesék elfeledett mondatai, miket csak szívem tud tovább olvasni. Körülöttem fák magasodnak, mint az ég felé nyújtózó, vén bölcsek, kiknek ágaiba évszázadok titkai ringatóznak.

Ropog a szàraz falevél a talpam alatt,
a fákon lassan egy levél sem maradt,
lefújta őket az őszi szél,
róluk már a csend beszél.
Az ősz beragyogja a tájat,
a napsugár ad neki édeni bájat.
Kék ég, bàrányfelhők,
hajnali harmat cseppek csilllogása,
az őszi falevelek sok szinben ragyogása,
varàzslatos szinkavalkád,

Vattacukor vagyok, rózsaszín álom,
puha felhő ring egy hosszú száron,
édes mosoly, néhány szép emlék,
egy csipetnyi varázs, egy falat vendég.

Kívülről könnyű, habos és légies,
de a lelkem néha bizony szeszélyes.
Egy napsugártól boldogan ragyogok,
egy könnycsepptől pedig elolvadok.

Halványulnak már a képek, mélyen rejti, meglapulnak,
elfeledné szándékosan, de fejében ottragadtak.
Mert az élet megviselte.
Nem tudhatod, hogy mily kopott, viseletes,
szakadozott az ő sérült, öreg szíve.

Ám egyszer csak mesélni kezd,
Félmondatok, félszavak, félszegen hullanak:

Zuhany alatt ne költs verset,
mert a vízdíj emelkedhet,
legfeljebb csak néhány strófát,
ha a permet ihletet ád.

Pamlag puha párnáin
penészvirág,
pangó percek
pihegve pihennek,
pszichiáterek parancsszavára,
percegve,
pislogni
próbálnak.

Porlepte percmutatón
pilledten pengő pillanat
párolgó pocsolya peremén
pirulva pislog
a pecsét.

2026. szeptember 26.

TM

Körön kívül járok körbe
Köröskörül idegenek
Belül összefonódások
Körülöttem vizesárok.

Riadt szemmel körbenézek
Hazautat keresgélek
Oly riasztó ez a környék
Jó lenne, ha felébrednék.

2026. szeptember 25.

TM