Magyarerő.hu

Apám hangján szólalt meg a dal,
az ő nótája volt,
a kockás abroszon borospohár,
ő pedig szívéből dalolt.

Jókedvűen kortyolt párat,
nem volt italos soha,
a vendégekkel koccintgatott,
de alig fogyott bora.

Hallgattam a meséiket,
nevettem, ha nevettek,
de azt is láttam, amikor
dühösek, és keseregnek.

Szalad az idő, mint szélben szálló levelek,
a percek csendben felejtenek,
változik minden pillanat,
a most elfut, a múlt itt marad.

A szív mélyén őrizzük a tegnapot,
mely arcunkra rajzol ezer nyomot,
de néha megállnék egy kicsit csendesen,
hogy ne tűnjön el minden oly hirtelen.

Pipacsok és szarkalábak,
Pünkösd vasárnapra várnak.

Lángnyelvként leszállnak,
Apostolokra áradnak.

Pünkösdi királyt választanak,
Dicsősége egy évig tart.

Hagyományok kihalóban,
Rohanó és modern kor van.

Az egyház születése marad,
Keresztény hit velünk marad.

Békét várunk, reményt adunk,
Isten országa vagyunk.

Az erdő mélyén már alkony ring,
s a fák úgy állnak itt, mint épp aludni térő öregek,
águkon az idő madárként pihen,
s régi könnyekkel zizegnek a levelek.

Öreg tölgy mesél a szélnek csendesen,
mint anya, ki altat egy fáradt gyermeket,
gyökerei a föld szívébe kapaszkodva
őrzik a múltba temetett neveket.

Vasárnap templomba menet
Hótakaró mindent fedett.
A sok fán, füvön, bokorban
Hópelyhek ültek csillogva.
 
Napsugár fényes és langyos,
Amíg a szertartás tartott.
Az ég oly enyheséget ont,
A templomban hűvösebb volt.
 
Napsugár ragyog misénkre,
De a templomból kilépve
Hópelyheknek semmi nyoma,

Az elmúlás hercege gyöngéden kúszott
a csöndesen kihűlő, hófehér tájra,

   Emlékezete szerint azon a napon nem történt semmi. Semmilyen változás nem kopogtatott az ajtón, szimplán egy hétköznapi nap volt. A benső mélységében ébredezett lassan nyújtózva, életre kelni készen. Bizonyára régóta érlelődött, a mag el lett vetve, a szürke napok fénnyel etették, a bánat könnyei öntözték, már csak idő kérdése volt ébredése.

   Miközben el voltam foglalva Adonisz megfigyelésével, rájöttem, hogy az infláció elérte a homokozót.
   Először ingyen adták nekem az általam összegyűjtögetett díszekkel kirakott különböző formájú süteményeket, majd azt hiszem, balekra találtak.
   Ugyanis, már fizetnem is kellett érte, nem is keveset.

   A játszótéren találkoztunk, miközben az unokám a homokozóban vizesárkot ásott. Én addig apró kavicsokat, ágakat, leveleket gyűjtögettem, mint neandervölgyi ősanyám, ahogy örökül hagyta rám ezt a fontos tevékenységet. Ezek kellettek a következő homoksütemények díszítéséhez, ezért igyekeztem hasznosnak tűnni.

Játék az élet, vagy harc?
Fájdalomból születik dal?
Bűnös az ember, vagy vak?
Igaz a mosoly, vagy maszk?

Mitől lesz ember az ember?
Oly haragos a tenger?
Ki írja sorsunk könyvét?
Miért bántja erős a gyöngét?

Ki gyújt fényt az éjben?
Ad rád kabátot a szélben,
ki mond neked este mesét,
ki az, aki mindentől megvéd?

Sűrű köd borong már
a fázós réteken,
emléked úgy kísér
e szürke életen.
Hiába jönne fény,
nem vidul a lelkem,
régi tavaszunkat
már sehol sem leltem.

Életem fáján csüng
egy magányos alma,
bánatnak lettem én
néma birodalma.
Zokog őszi eső,
emléked suttogja,
vágyaim a széllel
messzire sodorja.

   A cica mindent próbált érzékszerveivel befogadni, élvezte az új illatokat, hangokat, a friss levegő erejét. Hamar elszaladtak az órák, meleg volt, kezdett fáradni és éhes lenni. Vissza kell mennie a házhoz. Lassan elindult, amikor emberi léptekre lett figyelmes. Egy férfi, furcsa eszközzel a kezében, közeledett óvatosan, alig lépegetve.

   A cica az ablakban ült. Benti cica volt, soha nem ment ki a biztonságot jelentő lakásból. Itt élte a mindennapjait. Reggel a „szolgája” megetette, friss vizet öntött a tálkába, csacsogott neki valamit a munkahelyéről, de ő csak ásított egy nagyot, jelezvén, nem érdekli ez az unalmas téma. Végre az ember becsukta maga mögött a bejárati ajtót, csend lett a lakásban.

hullámzó monoton
parttalan homokon
küszködő kerekek
tekerek csak tekerek

úttalan utakon
célomat kutatom
látszólag haladok
körpályára ragadok

hol van a jutalom
izzadok a futamon
tekerek csak tekerek
ha megállok süllyedek

TM

Napfény. Rózsák.
Könnyek. Tócsák.
Vérvörös rúzsfolt a testeden.

   A könyvtár csendje mindig ugyanaz volt: a polcok lélegzése, a papír halk susogása, és az a különös, megfoghatatlan érzés, hogy valaki figyel. Nem rosszindulatúan, inkább úgy, mint amikor egy régi barát várja, hogy megszólítsd.

   Három barátnő utazik a vonaton. Talán már a hatvanas éveikben járnak, kicsit azon is túl. De ezt csak az őket szemlélő gondolja. A figyelem azért fordul feléjük, mert az egyikük elég hangosan fejti ki valamiről a véleményét. Mivel a szem rájuk irányul, érdekes felfedezés részesei lehetünk. Természetesen csak a megfigyelő szerint. A három nő három évszak képviselője.