Magyarerő.hu

A múlt egy törött híd a könnyek tengere fölött,
s benne távolodó lépteid visszhangja
örökre belém költözött.
Szemed emléke, mint hajnalnak utolsó csillaga,
mely bár számomra kihuny,
lelkem egén mégis örökké ringana.

TM

Már nem kérdezem emlékeimet,
madárrá váltak,
röptük ragyog az égen,
lassan oldódnak a fényben.

Magamnál tartottam, dédelgettem,
mint ki birtokolja az időt,
és nem vettem észre,
árnyékot vetnek életemre.

Hátat fordít,
hogy ne lásd,
hogy talajt vesztett,
hogy gyenge,
mint a megtört nád.

Kudarc, fájdalom,
csalódás csordul,
gyász folyik néma arcán,
tehetetlenül,
mit száraz csendben
sokáig hordott
magában,
legbelül.

Nem vár szavakat, vigasztalást,
takarja könnyeit,
a férfi elrejti bánatát.

Arra ébredtem, hogy láttam a szomorkás szemed,
Nem volt már benne tűz, csak halovány félelem,
Ti már rég átmentetek mindenen,
Poklokat élhettél Te is ott át akkor nélkülem.

Ti már akkor rég elkészültetek mindennel,
Így is, úgy is a röpke kis időtök lejárt,
Rémült tekinteted ott feltártam utoljára,
Még a végső pillanatban is aggódhattál.

Tücsök ciripel az ablakom alatt,
oly lelkesen,
én hallgatom az éjszakai csendben!
Csillagtalan sötét éjjel,
csak a forróság, mely nem oszlik széjjel,
nyugtalanul forgolódok,
nem jön álom a szememre,
vigaszom lett e kedves tücsökzene!
Hallgatom kedves dallamát,
párjára, remélem, ő rátalált!
Fekete éjszaka lepte be a tájat,

Csak ennyi kell,
Forró, csillagfényes
nyári éj,
hegedűjén halkan a vágy zenél,
életre kél a kéj,
s az izzó szenvedély!
A zene egyre gyorsul már,
a szívverés vele egy ütemre jár,
lüktet a tüzes vágy,
és mint láva, tested izzik már,
kedvesem, ne habozz, gyere hát!
Ily forró éjszakán az álom valóság,

Kettesben a tengerparton,
szerelmespár egymagában,
ernyővel állnak a napon,
fény és árnyék játékában.
 
Olyan szép ez, mint egy álom,
szerelemérzés bűvölő,
boldog érzés a világon,
szívből, lélekből feltörő.
 
Nem kellenek most a szavak,
tengermoraj hallgatása,
testüket megsimogatja,
testbeszéd óráját járja.

Valamikor, hajdanán,
egy fiú és egy lány
összekötötte életét
egy templom oltárán!
Az élet tengerén volt sok vihar,
s volt, hogy zátonyra futott
a vitorlásunk,
de a kiutat a mocsárból a partra
mindig megtaláltuk!
58 év nagy idő,
majdnem egy emberöltő,
volt jó és rossz,
volt, amikor úsztunk az árral,

Por ül rajtam, rozsdás a testem,
mégis őrzöm régi lelkem,
míg kanócom fényesen égett,
utat mutatott a népnek.

Láttam zord éjszakákat,
széltől védett kis szobákat,
de nem hagytam senkit sötétben,
világítottam hóban, esőben.

   Ki vagyok én?
   Egy maréknyi hajnal, amely még nem döntötte el, hogy fénnyé vagy köddé válik a mai nappal.
   Egy fa vagyok, s gyökereim a múlt csendjébe kapaszkodnak, miközben lombom a jövő szelét hallgatja.
   Nem csupán ember vagyok, hanem egy út, mit a lépteim rajzolnak a porba, s amit majd az idő lassan beleír az örökkévalóság könyvébe.

Hőség van, tikkasztó meleg,
oly régóta nem esett
egy csepp eső sem!
Berepedezett, száraz a föld,
esőért kiált minden kis rög!
Adjon az ég nekünk  esőt,
erre kérem imámban a Teremtőt!