Magyarerő.hu

Szomorúan eleredt az ég csatornája.
Kint ültem a folyosón, a felhőt csodáltam.
Felhő felett repülőgép hangja zúgott,
Öcsire gondoltam, aki osztálytársam, padtársam volt.

Mennyire messze tűnik, s mily régen is volt,
amikor utoljára mondhattam: apa,
mikor ajkad homlokomra "jó éjt" csókolt,
s csodás álmokkal telt el minden éjszaka.

Mennyire messze tűnik, s csak álom talán,
mikor erős karjaid óvtak mindentől.
S ha bántottak, hozzád mentem, mint pici lány,
biztató szavaid védtek a könnyektől.

   A szavakban, a mondatokban, a történetben, ami a papírra kerül, annak a személynek a gondolatai, érzései kerülnek, aki a sorokat leírta. A benne kavargó, vagy éppen csak felbukkanó, alvó, nyugalmi állapotban lévő, akár másoktól átvett rezgések sokasága. Az adott pillanat érzései, gondolatai.

   Az éjszaka csendje, hidegen, s szinte fojtogatón borult szobámra.

Egy meleg helyen, zord hideg helyett,
Nyári tűz helyett, baljós füst lebeg.
Egy nap kiszakítva a naptárból.
Vérvörös Nap a csontokig éget,
Elégetve, pusztítva békénket.
Város feltámadva a hamvából.

Augusztus, különleges,
üdvözölünk szeretettel.
Hozol nekünk égi csudát,
éjszakai csillaghullást.

Állócsillagok csak nézik,
hogy testvérük, hogyan végzik.
Égbolt nem marad üresen,
újabb csillagok születnek.

Ó, Teremtő atyánk, kérünk,
egyre silányabb a létünk.
Csillaghullás éjszakája
hozzon békét a világra.

A harangszó végigszalad a falun,
vacsorára hív a hangja,
nyárillatú, csendes este,
poros utcán halad kúszva.

Árnyék terül a házakra,
bekúszik a kéményen,
lámpát gyújt a konyhában,
és eltűnik fényében.

A békés este nyugalma
pattog a kályha tüzében,
és illatos tea gőzölög
a kedvenc pöttyös bögrében.

   Furcsa kettős érzés tört rá. A kétség a kérdőjeleket tolta felszínre benne, a bizonyosság mély elfogadást, belső béke magját hintette szét. Valamelyik érzésre hallgatnia kell. De melyikre? Tudta, hogy mindenben kételkedhet, egyedül a kételkedés tényében lehet biztos. Ha gondolkodik, akkor kételkedik, vagyis él, létezik. De mi van akkor, ha mégsem létezik?

Mint téli tájnak a fehér hóhullás,
Embereknek a karácsonyi fény,
Tavasznak a zöldellő megújulás,
Úgy kell egy forradalmi kitörés.
A változásért kipattant a szikra,
Harcosok között a láng felcsapott.
Itt az isteni fényt hozók csapata,
Ott a feketék foga csikorog.
A lángok egyre magasabbra csapnak,
A színek kavalkádja úgy forog,

Fényes csillagként ragyog az égen,
Békére lel a csendes sötétben.
A holnap fényét a szív elhiszi,
A múlt porát a szél messzire viszi.
Emelt fővel, boldogan lépsz tovább,
Kitárul előtted e földi világ.

TM

   A jó és a rossz napok váltják egymást. Néha eltűnődik az ember, milyen lenne az az állapot, amikor minden jó, jól alakul, jó érzés sokasága kerül felszínre. Feltör és mindig marad. Nem csábítja el hamis gondolat, érzésvihar messzire kerüli, a nap folyton ragyog. A földi élet tökéletes. Több nem is kell, a lélek nem gyötrődik, gondtalan napjai örömben folynak.

Földgömbünk gyönyörű, kerek a világunk,
Mit látunk belőle, attól függ, hol állunk.
Itt fenn a hegycsúcsa felhők közé nyúlik,
Lenn a vadvíz köveket sodorva ömlik.

Ember a kőhídon talál menedéket,
Onnan szemléli a földi jelenséget.
Természet ereje okozott változást,
Árnyékra a napsütés hozott megnyugvást.

2017. április 30.

Lombok között a szellő táncra kel,
az alkony rózsát fest az égre fel.
Sok csillag gyertyaláng az éj kezén,
s béke virágzik a csend ölén.

TM

Megszokott élet
Néha romba dőlhet.
Tegnap még szép volt,
Ma már csak gyászt hoz.

Keresed okát,
Választ mégsem találsz.
Reményed elhagy,
Szívedben kutatsz.

Szeretnél bízni
Életben, emberben.
Érzések viharos
Belső tengerében.

Fájó az érzés,
A bánat felemészt.
Elveszni benne
Nem is oly nehéz.

Az életem tenger, s lelkem benne a vitorla,
a szél hol összetör, hol a fénybe sodorna.
S ha egyszer elcsitul minden földi nesz,
a szeretet marad csak, mi végtelen,
s örök lesz.

TM

Az idő korcs kutyája egyre jobban ugat,
áll a kapuban, és elzárja az utat,
kíméletlen, könyörtelen, mellettem szalad,
hiába küldeném, mint cukormáz, ragad.

Bundájába tapadt a múlt, az elmélkedés,
bár már kopott, mint az öreg emlékezés,
semmi nem sürgős, nincs sietős dolgom,
várom, hogy az óra forduljon a tornyon.