Magyarerő.hu

Tavaszi erdőben

Napsugár fújt ébresztőt a fáknak
Csupa levél,  ragyogással ébredtek
Áthatolt a napsugár a lombokon
Mint szívemben a remény tavaszon
Suhogó patak rohan tova
Selymesen öleli útjában a köveket
Mint ha dalolna nekik víg éneket
Oly kedveset, leírni sem lehet....

A szavak néha csak jönnek,
gurulnak mint hatalmas szikla,
szállnak, akár a könnyű homok,
vagy pattognak, mint tűzben a szikra.

Van úgy, hogy elakadnak,
mert a csend beszél,
vagy csak suttognak,
mint a tavaszi szél.

Lehetnek mélyek, rekedtek,
vagy vidáman pergő rizsszemek,
recseghetnek hangszóróként,
harsogó katonás ütemek.

Ha elmész, én is veled megyek.

Testetlen mögötted lopakodom.

Ha megfordulsz és csendben felém meredsz,

kezem csak megsimít homlokodon.

Nem látsz, csak érzed, hogy veled vagyok,

hisz szívedet örökre adtad nekem.

Hiába ölel mást éhes karod,

hiányom átsejlik éhségeden.

Az én hangom hallod a csöndeden át,

Ezüstpárából szőtt puha fátyol,
mit most az ég a vidékre terít,
szomjas erdőknek halk szava mámor,
ahogy éltető nedve mindent beborít.

Májusi zápor a tavasz zöld könnye,
fényes zálog, mi a földre csepereg,
s amerre táncol fűszálon gyöngye,
új életet lelve ujjong a rengeteg.

Nagy varázsa van a szerelemnek,
Kiket hatalmába kerít, csodát tehetnek.
Bory Jenő szobrász, egyetemi tanár.
Alkotása a híres Bory-vár. 
Két szerelme volt, egyik a munkája,
Másik felesége, drága Ilonkája.
Lelkes volt, szinte fáradhatatlan,
Örömét lelte a várépítésben,
szoboralkotásban.
Ilonka őt annyira megihlette,

A vers nekem olyan, mint másnak a jó bor,
érzések ízei nyelvemen,
elömlenek a szóból szőtt színek
lüktető fényként a lelkemen.
Perzselő tűz, libbenő lágyság,
féktelen, táncoló amazon…
Rabja vagyok és nektárként kortyolom
életről daloló italom!

Egészségünkre!

TM

Gyermeknapon mit mondhatnék?
Vidám és nagyon boldog légy!
Közhely helyett átölellek,
Puszit adok, táncot lejtek.

Veled játszom, veled sírok,
Ha szükség van rám,
Átrohanok, vigasztallak,
Meghallgatlak.

Könnyeidet felszárítom,
Ajkaidra mosolyt csalok.
Nevess újra, szép az élet,
Boldog legyen egész éved!

A világ legfényesebb tükrei ők, melybe ha belenézünk, megláthatjuk az élet legtisztább forrását.

Akác virága sűrű, mint az erdő,
Mint lila köd, sűrű a levegő.
Az aranyló napsugár benne fürdik.
Csábító illatban így tündöklik.
 
Tetszik e látvány fiúnak és lánynak,
Mint pajkos pillangók, bújócskáznak.
Erre-arra futva huncut a kislány,
Bújik,de az akác oly halovány.
 
Az illat és az érintés varázsa

Hangos szóval kiáltok a magasba,
Az Apátság fala néma marad!
Nincs már visszhang, ami kiált,
Nincs felelet, néma a szád!

Messze látok a Balaton víztükre felett,
Kérdésre nincs, nem jön felelet!
Imára kulcsolom kezemet,
Az oltár előtt letérdelek.

Ma az ég is rám nevetett,
az idő megállt egy kicsit,
ez a díj emlékeztet arra,
amikor megismertem Zsuzsit.

Hálás vagyok, hogy itt lehetek,
és Tőled vehetem át
az Újságíró Egyesület
megtisztelő ajándékát.

Köszönöm, hogy észrevettél,
s a figyelmed, amit adtál,
s azt a példát, mit nap mint nap
munkáddal mutattál.

Anyák napi ajándék,
Kreatív és boldog légy.
Közös élmény hatalom,
Szívemet hát beleadom.

Kezed járjon ügyesen,
Agyagbögréd szép legyen.
A ragasztás nem sikerül,
Lányod segít, jót derül.

Együtt alkot anya, lánya,
Az alkotás közös varázsa.
Szívem, akár majd a bögre,
Telis-tele van már töltve.

   Péntek délután van, csúcsforgalom. A város tele van emberekkel, valami műsor véget ért, mindenki hazafelé tart. A buszok egymás után jönnek, sorra elnyelik az emberáradatot. Aztán begördül a megállóba a következő járat. Már nem is áll be a busz táblához, hátrébb marad. Elindulnak az emberek az ajtóhoz, várván, hogy kinyitja a sofőr, de bizony nem teszi.

Mennyi mindent mond ez a kép,
Sötétszürke, de mégis szép.
Egész égtáj beborulva,
Égalja lent kivirulva.

Leültem egy öreg padra,
Mellettem egy pipacs bokra.
Árnyékol piros virága,
Mintát ad fehér ruhámra.

Szántóföld vége összeér,
A gyalogútján jöttem én.
Hol göröngyös, hol meg sima,
Most már nem fordulok vissza.