Magyarerő.hu

   Levi és Léna békésen játszanak a szőnyegen. Legalábbis én még abban a hitben vagyok, hogy békésen, amikor egyszer csak megtörténik a katasztrófa. Levi véletlenül hozzáér Léna lábához. Nem rúgta meg, nem lökte fel, még csak meg sem mozdította különösebben. Egyszerűen hozzáért.

   Van egy különös fájdalom abban, amikor az ember nem valaki mást veszít el, hanem saját magát. Amikor egyszer csak ráébred, hogy már nem tudja, mikor nevetett utoljára igazán, mikor tett valamit pusztán azért, mert jólesett, mikor engedte meg magának, hogy ne legyen tekintettel senkire, csak a saját lelkére. Nem egyik napról a másikra tűntem el.

Nem engedem,
hogy a gyűlölet karmai cibáljanak le a fákról minden aranyló falevelet,
nem engedem,
hogy gyilkos szikrát szóró drónok lepjék el felettem a csillagos eget,
nem engedem,
hogy a fű harmatára, rózsák illatára, katonacsizmák rálépjenek,
nem engedem,
hogy unokáim álmai lázálommá váljanak, őrült felnőttektől rettegjenek!

Kanyargós út az élet,
mikor elindultunk, oly sok szépet reméltünk,
hittünk a csodákban,
s nem tudtuk akkor még, mennyi buktató vár ránk,
s volt, hogy keresztúthoz érvén oly nehéz volt
nekünk a választás!

Hogy mit is akarok fiatalon még,
Pozitív érzelmet, szeretetet.
Innen eredő minden, ami jó, szép,
Ezernyi színes gondolatmenet.
 
Mikor karomat kitárva mosolygok,
Millió apró színes magocska.
A levegőben körülöttem mozog,
Sugárzó fény mind bearanyozza.
 
A földet körülölelve elszállnak,
Beülnek minden ember szívébe.

   Mennyi az idő? Lejárt már a mosógép? Mikor kell menni dolgozni? Holnapra van főznivaló, vagy kell valami a boltból? Más nem kell, ami esetleg kifogyott? Az mikor van nyitva, most hogy ünnepnapok vannak? Egyáltalán tart még az ünnep? Kezdjük ott, hogy milyen nap van ma?
   Ahhh, annyi kell, kell, kell, és mennyi minden van, amiről még el sem kezdtem gondolkodni.

Mikor az Ördögöt látod a templom oldalán,
Tudod, hogy a világ a feje tetejére állt.
Jó és rossz együtt táncolva alkotnak spirált,

Földi életednek vége,
harminc éve nem vagy velem,
fájón felnézek az égre,
tudom, ott vagy a mennyekben.

Ülök a kerti kispadon,
magam ősztündérnek érzem,
testemen a varázslatom,
a sok évi őszi képpel.

A milliónyi falevél
rőt-vörösen is azt jelzi,
múló időben is kell még
szívvel, lélekkel szeretni.

Lehullt az utolsó levél,
csontvázként állnak a fák,
fagyott ágaikra mielőbb
várják a téli ruhát.

Harkály kopog hangosan,
eleséget keres,
varjú nézi ferde szemmel,
mert neki elérhetetlenek.

Majd károgva elrepül,
nincs itt semmi érdekes,
rekedt hangja betölti
a kissé fagyott légteret.

   Van egy hely, valahol a világegyetem peremén, ahol nem járnak órák, nem sürget senki, és a csendnek is van saját dallama. Én csak Csendországnak hívom. Egy apró, kékesfehér csillag ez, amelyet nem találni meg egyetlen csillagtérképen sem. Nem szerepel a NASA nyilvántartásában, nem lehet rá jegyet váltani, és még a Google sem tudja, merre keresse.

Érett búzakalászt ringat már a nyár,
fölötte játszik a délibáb fátyla.
Lenyűgöz, olyan szép a látóhatár,
virít a pipacs, búzavirág, mályva.
 
Kukoricacső zöld ruhában várja,
a selyme növekedjék jó hosszúra.
A napraforgónak virága sárga,
maggal telt fejét a nap felé nyújtja.
 
Dinnye gömbölyödik, fut szára kúszva,

Meghasadt szívek sokasága
tolong boldogságot remélve,
Isten kegyelmében bízva,
a remény csillagában lelt
hit erejével!
Cikázva jő az esti fény,
ontja messzi csillagok
fénylő erejét
a sötét szobákban kuporgó,
szorongó, depressziós,
egyedül, társ nélkül maradt
emberek fájdalmas,
szebb életet remélt
lelkeire!

Az erdőn lehajtott fejjel ballagok,
mögöttem fázós, ködös, novemberi hajnalok.
Fák között a szél régi dalt susog,
egy elsárgult levél még az ágon imbolyog.

Az ösvény szélén alszik már a nyár,
a tegnapok emléke még utánam kiabál.
A csend tenyerén ezer álmom most megpihen,
s egy régi szerelem visszhangzik szívemen.

   Elköltözöm a Földről. Nem végleg, csak egy kis időre. Nem szólok senkinek, nem hagyok búcsúleveleket, nem csapom be magam mögött az ajtót. Egyszerűen csak fogom magam, és elindulok valahová, ahol nem érnek utol a földi zajok, ahol nem kell megfejtenem az embereket, és ahol végre nem vár tőlem senki semmit.