Magyarerő.hu

Árvának mondják, ki szüleit veszti,
özvegynek azt, ki társát temeti.
De mondd, milyen név jut annak az anyának,
ki gyermekét adta át a halálnak?

A világ szavakat ad minden veszteségre,
de nincs szó, mi békét adna anyai szívemre.
Csak állok a sírodnál, s szorítom a csendet,
a karom ölelne, de csak a kő felelhet.

   Már minden tennivalóm elfogyott, gondoltam, sétálok egyet, így hát lementem a Balatonhoz. Ő egyedül volt, a part melletti padon ült, és a vizet nézte.
   - Jó napot! Leülhetek? - kérdeztem udvariasan.
   - Miért ne, ha van egy kis ideje rám!
Meglepődtem a válaszon, kissé nyersnek találtam, de próbáltam udvarias lenni.

Rohanunk életünk során,
nem tudjuk, mért, mi okán,
de mindenki hajszolja az életet,
s van, akit bizony ez éltet.
Én tudom, nem erre a világra
való vagyok,
tévesen kerültem ide,
erre nincs ok,
nekem ez már túl sok,
eszemnek egy nagy sokk.
Itt ember embert öl naphosszat,
légy inkább a tengerben moszat,

   Amikor közeli hozzátartozót veszít el az ember, akkor átértékeli az életet magában. Az „élet rövid”, hallotta már másoktól, de ezt a rohanó, létfenntartás céljából törtető világot, elég gyakran inkább hosszúnak találja.

   Van egy hely a világon, ahol másként lélegzik még a csend is. Ahol az idő lehalkítja lépteit, s a szél is óvatosabban simogatja a fákat, s ott a lehulló falevelek úgy borulnak a sírokra, mintha a természet aranyló takaróval szeretné betakarni mindazt, amit az élet már nem ölelhet magához.
   Ez a temető.

Beleégtél a szívembe,
feledni én nem tudlak,
míg az égen bárányfelhők
szép sorban elsuhannak,
addig szívem azt üzeni már,
hogy téged egyre vár és vár.
A kék ég alján egy szürke fodros felhőből
égnek könnye alászáll,
őszi avar száz színén az esővíz cseppje
ezüstösen csillog ám.
Könnyeim az esővízzel keveredve hullanak,

   Másnap gyönyörű Napsütésre ébredtem. A szokásos Reggeli teendők után bekapcsolva a rádiót meghallgattam az otthoni híreket. Az ismerős hangú műsorvezető, Bunkófejeö Csobánc a Legújabb hírt olvasta be, ami éppen Kis hazámat érintette. Beszámolója részletesen kitért arra, hogy a „Disznófejeö Nagyúr amint krokodilmosollyal jótékonykodik a rablott pénzből.”

   Néhány régi irat selejtezése kapcsán, de éppen Zoéka legutóbbi írásához illik e történet... Valamikor régen volt az interneten egy irodalmi honlap, a VIRTUS. Sok százan jártak fel oda, hiszen akkor még nem volt több tucat effajta internetes oldal. Ki saját nevén, ki NICK-néven írágatott. 

   Vannak tárgyak az életemben, amelyek mások számára talán semmit sem jelentenek. Egy régi fénykép, egy kopott bögre, néhány kavics, egy megsárgult papírdarab, vagy egy apróság, amit már rég ki kellett volna dobni, ha nem kötődne hozzá valami, amit a szívem még mindig őriz.

Jön az este,
lassan sötétedik az ég,
lehül a levegő,
tudjuk, ősz van még.
Túl, messze a hegyeken
vörösen izzik az ég alja,
a fák lombja lassan aláhull,
és a talajt betakarja.
Levetik lombruháikat
lassan a fák,
vacogva kapaszkodnak
egymásba már!
Az ősz átfesti szinte
egy éjjel a tájat,

Sírok között járkálok,
szeretteimet keresem,
olvasgatom a feliratokat,
elmerengek a neveken.

Az itt pihenőket
mind ismertem,
fiatalokat, öregeket,
mert köztük élhettem.

Tudom, ki volt beteg,
vagy baleset érte,
kinek volt a felesége,
vagy ki volt a férje.

A nap szórja arany fényét,
földnek nyújtja lágy melegét.
Ragyog minden teremtményre,
minden rossztól óvja féltve.
 
Benne lévő szeretetét
megérzi egy szobor tenyér.
Gyermeke álmodik benne,
olyan, mintha enyém lenne.
 
Szeretetem oly végtelen,
hordom én is tenyeremben.
Óvom, védem lépéseit,
imádja ő is szüleit.

És eljött ez a reggel,
szíved már többé nem ver.
Feladtad a reményt,
életed véget ért.
Hirtelen zuhant ránk,
pedig tudtuk, szenvedsz már.
A sorban nem te jöttél,
mondd, előre minek siettél?
Te a kisöcsém vagy,
engem le nem hagyhatsz!
Mégis ma megtetted,
földi életed rövid lett.
Remélni akarom én,

    Ülök a lépcsőn, szívom a cigim, s közben azon gondolkodom, vajon eddig is ilyen csend volt körülöttem? Hát persze. Olyan egyértelmű. Mint utólag mindig minden, ha már rájössz.
   Ha te próbálsz feltűnésmentes maradni a világ előtt, ő sem mutatja meg magát neked. Csak pontosan annyit fed fel magából előtted, amennyit te magadból előtte.

Időről-időre, sokszor a tükör előtt időzve
Oly sokszor álltam én. 
Vajon ki lehetek én? 
Az emberek miért nem látnak, ki vagyok én?
Miért e sok teher, amit a vállaimon cipelek?
Kinek és miért?
Kérdéseimre sokáig választ nem kaptam.
Mi Atyánk, Mi Anyánk, 
Jól tudják, miért.
Válaszom ezen sorok között él.