Magyarerő.hu

Isten tudja, nem számoltam,
hányszor jártam újra-újra
sántikálva, ugrándozva,
fel lihegve, le libegve
ezeket a lépcsőket,
Isten tudja, nem számoltam,
hányszor vitt erre az utam.

Gyermek voltam, jeges úton
fűszálakba kapaszkodtam.
Hetvenen túl
a korlátot simogattam.
Édesanyámhoz kapaszkodtam,
ragaszkodtam.

Tűz és vér a piros rózsa,
szívünket lángba borítja.
Tavasz reménye izzik a zöldben,
hótiszta a lélek a magyar szívben.

Ki rózsánkat durván eltapossa,
reményünket árulással földbe tiporja,
nem számol szellemünk igaz szavával,
a magyar lélek elpusztíthatatlanságával.

Állok a temetői csendben,
fenn sírnak az égiek,
szürke fellegek szállnak,
a fákat a viharos szél rázza.
Kezemben a virágcsokor, szeretteim sírjára rakom,
könnyezve néznek rám a hófehér
krizantén ázott szirmai,
ők is átérzik fájdalmas
veszteségeim.
Imára kulcsolom a kezem, az eső áztatja mindenem.
Sírnak fent az égiek,

   Tudod, hogy semmi másról nem tudsz írni most, csak a benned lévő gyászról, veszteségről. Azt is tudod, mennyit segít az írás, hogy leírd, kiírd, azokat az érzéseket, amelyeket átélsz, így élve meg a napokat, a gyász folyamatát. Mindenki másképp gyászol, azt mondják. A tovatűnő évek, hónapok, hetek és napok segítenek majd, azt mondják.

Bell, a skót kisfiú, imádta anyját,
aki nem hallotta világ hangját.
Annyi hanghullám lebeg már a légben,
egy sem talált anyjának füléhez.
 
Gyermekszeretet oly erős kötelék,
tudománynak szentelte életét.
Először kutatta az akusztikát,
boldog lett, segített anyucikán.
 
Ezután már nem volt megállás soha,

van, ami örök
a látszatok mögött
csak nézem a világot szenvtelen
egyedül ülök emlékek között
legyűrnek újra, ha engedem

annyira szép volt
megannyi fényfolt
táncolva játszott a testeden
végtelen égbolt, közeli kék hold
ölelt, míg öleltél, kedvesem

    Egyszer útra kelünk majd mindannyian. Nem verik majd félre értünk a harangokat, nem gyúlnak csillagok az égbolt peremén, s talán még a szél sem tudja majd, hogy egy emberrel kevesebb lélegzik a világban. Csak az idő áll meg egyetlen szívdobbanásnyi pillanatra, aztán továbbindul, mint folyó a partján felejtett kavicsok mellett.

Itt voltál egy picit velem,
felmelegítetted a szívem!
A mosolyod ma is magával ragad,
szemed csillogása szívemben
örökre megmarad!
Szeretlek lánggal,
szenvedéllyel,
életem tele reménnyel,
hogy szíved elérjem,
minden vágyam ez nekem!
Vágyom, hogy átölelj,
hogy a csókod a számon érezzem,
hogy hozzád símuljak érzékien,

   Egy apró lélek története, aki már akkor nagyon vágyott az életre, amikor még senki sem tudott róla.

Éreztem, hogy itt vagy,
Vállam átkaroltad.
Hirtelen fordultam,
Senkit nem találtam.

Képzeletem játszott,
Szemem ezért látott.
Hallottam lépteid,
Megálltam, nem vagy itt.

Messze jársz, távol,
Ismeretlen tájon.
Mennyország ajtaja
Előtted kitárul.

Úgy hiányzik nekem
a messzeség,
karomba venném,
s ringatnám én.
Dúdolnék neki altatódalt,
szívem a szívén boldogan nyugodna.
Hiányzik nagyon a halk gitárszó,
mely oly szép,
magyar, igaz, való.
Hiányzik a messzeség,
mely hitet ad,
nem bánt, nem aláz,
szívem, ha hozzábújik,
a boldogság vár ránk.

Megfagyott rózsaszál
dacol a faggyal,
szívében szerelem,
az fűti lelkét,
s várja a tavaszt.
Reménykedve hívja
a melengető nap
simogató sugarát,
mely elhozza neki
szíve választottját.
Még hó fedi levelét,
s hófehér szirmát,
de lelkében a
szerelem tüze lángol,
ég már.
Megolvad a hó,

Sétáltam a mennyországban,
kézenfogva, mosolyogva,
velük, kiket oly régóta vártam.
Az ég olyan volt,
mint egy végtelenbe nyíló kert,
ahol nem hervad el egyetlen virág sem,
s a csend ismerősen ölelt.
Ott nem számított az idő,
mert az időnek nincs hatalma azok felett,
akiket a szívünk egyszer igazán megszeretett.

Nem ajka ejti,
billentyűkön ver kemény ritmust koppanó szava.
Játszanál hangokkal,
de meg sem születik a beszéd dallama.

Kizökken a ritmus,
éteri hullámzást megtörő meteoritszilánkkal.
Olvasod üzenetét idegen szavak szótárával.

Lassan csatatérré válik az élet.
Győztesek, vesztesek között, harcolni félek.
Lelkem elefántcsonttoronyba zárom,
de hidd el, nem vagyok magányos,
körülvesznek dallamok, emlékek, álmok.

Azt mondják, túl zárkózott vagyok.
Nem tudják, hogy számomra
a világegyetem ez a két szoba,
néhány ember az emberiség,
ha lehet, nem megyek sehova.