Magyarerő.hu

   A falu szélén, ahol a dombok már a horizontba simulnak, élt egy idős asszony, akit mindenki csak úgy ismert: a Magvető. Nem azért, mert földet művelt - bár szeretett a kertjében matatni -, hanem mert különös szokása volt.

Hozzám tartozol,
Mint fűhöz a harmat,
Mint naphoz a fény,
Mint fához a levél.
Hozzám tartozol,
Mint zivatarhoz
A villám,
Mint virághoz az illat,
Mint édes mosoly
A gyermek arcán.

Lelked tölgyfa, s árnyéka számomra örök menedék,
én kúszó folyondár vagyok, ki törzsed ölelve s vágyva él.
Gyökerünk a föld alatt néma csendben összeér,
hallgatom, esténként a szél koronád közt szerelmünkről suttogva mesél.

TM

Lejtős hegyoldal szerpentines útja
Hegyet átöleli, körbefutja.
Sűrű lombkorona megritkul nyomban,
Tisztást hoznak létre a vadonban.
 
Kopaszodó, öregedő fák alatt
Letört, mezítelen ágak vannak.
Színes falevél vastag almot képez,
Csillogóak az őszi napfényben.
 
Napsugara éltető a szélcsendben, 
Felüdülés ilyenkor itt veled.

Megváltozott életünkben
Minden eladó,
Csak a szeretet a szívünkben,
Amire nem kell foglaló!

Gyermeki szeretet igazi kincset ad,
Aki nem érzi, szíve szeretete kiapad.
Boldogság tölt el, ha gyermeked átölel,
A szívből jövő szeretetet soha ne feledd el!

   Jégcsap vagyok egy idegen ház eresze alatt. Itt lógok a világ peremén, egyetlen kristálytiszta, megfagyott gondolatként, amit a decemberi szél lehelt fel a tető szélére. Testem nem más, mint a tegnapi havak megszilárdult könnye, a felhők bánata, mi bennem talált magának szilárd, mozdulatlan formát.

Álom szárnyain lebeg a való lényeg. 
Tudatában remegnek a haló fények. 

Az istállóból kilépve,
lóra pattan a legényke.
A napfényben kicsit állnak,
örülnek a napsugárnak.

Mindkettőnek jó lett kedve,
elindulnak, vajon merre?
Nagykapu nyílik világra,
felgyorsul a ló futása.

Karcsú lábait úgy dobja,
hogy szikrát vet a patkója.
Lódobogás messze hallik,
az út mögöttük felporzik.

Te vagy nekem a minden,
a szívemben csak Te vagy,
más kincsem sincsen!
Álmaim álma,
az életünk repülőszőnyegén
szállj velem,
kérlek, gyere,
hogy érezd a végtelent,
a tejszinhabos felhők fölött
a kék eget,
azt a végtelen szerelmet,
mit szívem neked rejteget!
Álmodni oly jó,
oly megnyugtató,

Már egy hete csak a halálra gondolok,
mert az óra ketyeg, kopog,
kaszája csillog, frissen élezve,
mintha csak egy állásinterjúra érkezne.

Belép a szobába, körbenéz komótosan,
de én még egészséges ember vagyok,
mondanám neki, rossz a cím, elnézte,
én élek, próbálja a szomszédnét, ő kissé rogyott.

   A tó elcsendesedett, tükre már nem hullámzik, nem felesel a széllel, megkövült ezüstté vált, egy óriási, mozdulatlan ékszerré, amely a föld szívén pihen.

Mint szétgurult gyöngyöket,
keresem a szavakat,
rímekbe szedegetni
sorokat, versszakokat.

Elhagynak, elfogynak,
ide-oda bújnak,
régiek szaladnak,
és jönnek az újak.

Összegyűjtöm végre
a rejtőzködőt, ami várt,
csillog a fényben
az, mi rám talált.