Magyarerő.hu

Lejtős hegyoldal szerpentines útja
Hegyet átöleli, körbefutja.
Sűrű lombkorona megritkul nyomban,
Tisztást hoznak létre a vadonban.

Kopaszodó, öregedő fák alatt
Letört, mezítelen ágak vannak.
Színes falevél vastag almot képez,
Csillogóak az őszi napfényben.

A fák közt megül a csend,
ide már elfogyott az út,
csak egy fáradt szív találja meg
az egykori kis falut.

Rég elköltöztek lakói,
árván állnak a falak,
a gerendák csak azért maradtak,
hogy rajtuk denevérek lógjanak.

Békésen szövi hálóját
az ablak helyére a pók,
hiába keresem, már nincs meg,
valaki elvitte az ajtót.

Na látod, hogy van kalapom?
Igaz, inkább itthon „hordom”,
benne kimenni nem merek,
tartok tőle,
hogy mindenki rajtam nevet.

Talán jól áll a fejemen,
de mert magas a termetem,
- billegek a tükör előtt - kétkedem,
fölvegyem, vagy ne vegyem?

Balatonillat égkékjében fürdik lelkem,
hársvirág sóhajt zöld csendességben.
Csak a madárdal szól, zeng,
most nincs kint és bent.
Pihen a lélek.

Átadom magam önként, semmit sem várok,
semmire várva, a minden hull ölembe,
emlék és álom.

   Az ég már nem volt vakítóan kék. Inkább szürkés árnyalat, fakó kék, a szél kicsit erősebben kezdett fújni, de a nap még nem hagyta magát. Egy hatalmas fehér felhő a tízemeletes házak között kezdte gyűjteni erejét. Az emberi képzelet Poszeidon hatalmas háromágú szigonyát fedezi fel benne. A tenger görög mitológiában ismert istene az égre költözött.

Szép volt a gyermekálom,
Szép volt a kert és a ház.
Hiába keresem, nem találom,
Romba döntötte a történelem.
Idő és törvény elvette tőlem,
Jussom keresem, s nem lelem.
Hatalmas sorompó zárta el utam,
Mire megértettem, nincs visszaút.
Idegen országban találtam magam,
S szívem szakadt meg, lezárva az út...

Ott lép a lélek mezítláb,
ahol a világ hallgat,
ami ma könny volt,
már csak emlék holnap.

Nem keres aranyhegyet,
sem hangos ünneplést a szív,
elég egy út, egy halk mosoly,
egy falevél, mely feléd int.

Megáll néha a régi háznál,
hol gyermekévek álma ring,
a csend ismerősként köszönti,
s a szélben egy régi dal kering.

Átéltem már ezernyi hajnalt, alkonyt,
szívemben csendet, s vad, tomboló vihart.
Volt, hogy reményem gyertyalángként csak reszketett,
mégis tudtam, belőlem, ha nem is holnap, de a szeretet kihajt.

Egyedül van nappal, egyedül éjjel,
álmodozik róla, tele reménnyel,
kis szíve nyitva, társára vágyik,
talán meghallja, megérzi a másik.

Hajnaltól várja, nótázik az ágon,
talán fészket is raknak ezen a nyáron,
szárnyai szivárvány színeivé válnak,
pompás öltözék ez egy kicsike madárnak.

Megszólítalak,
mesélek,
panaszkodom,
vagy megnevettetlek,
szavaimmal az én világomba viszlek,
észre sem veszed,
gazdagabbá teszlek.

   Jó féléve vettem, pedig már régóta szenvedtem a cipekedéstől.
   Gátolt a gondolat, hogy útban leszek vele embereknek, valaki megbotlik benne, ahogyan velem is már számtalanszor előfordult, és hogy nem tudok majd felszállni vele a villamosra, ha jól megpakolom.

Iskolás éveidnek egyelőre vége,
Ráléptél a felnőttvilág küszöbére.
Lépcsőid emeljenek, vágyaid szárnyaljanak,
Légy bátor, az élet egy nagy kaland!
Írd meg a mesédet, éld át, és sokat kacagj,
Boldog legyél, vidám és szabad.
Kicsi lányból hamar felnőtt hölgy lettél,
Találd meg párodat, aki életed útján végigkísér.

   A nap még nem kelt fel, de érezni lehetett, bármely pillanatban izzó pirosságot vetít a szelíden morajló habokra. Az aranyba borult tenger fölött a sirályok hangosan köröztek, üdvözölve a napfényéből kiáramló világosságot. A tengerparton turisták kis csapata csodálta a felkelő nap ébredését. A reggeli kocogásukat végzők már észre sem vették, természetes volt számukra.

Csopakra én akkor jövök,
mikor anyunak is öröm,
pancsolunk a Balatonban,
ahol már mély, tudom, hol van.

Nem vagyok ám még négyéves,
de biciklim kétkerekes,
nézi-nézi felnőtt, gyerek,
ha meghajtom, el nem esek.

Rajzomon pont-pont vesszőcske,
kerek az okos fejecske.
Hosszúkás a hasa, melle,
két-két vessző lába, keze.