Magyarerő.hu

A hangjuk még visszhang
a szoba sarkában,
mint elfelejtett dallam,
mi szívünkbe van zárva.
Aztán lassan ráébredsz,
üres a ház,
most te lettél egy életre árva.

Az ajtó bezárult,
a kulcs elgurult a porban,
s mi ott állunk félve,
a mi lett volna korban.

"Óvár, Óvár rongyos Óvár,
Te vagy az oka mindennek!"
Zengett a gazdászinduló,
Ide visszatérni, s remélni jó...

Elmentél oda, honnan nincs visszatérés,
nekünk ez szívszorító érzés!
Emléked szívünkben őrizzük,
ígérem, soha sem feledünk!
Nyugudj békében, kedves barátom,
fáj, hogy kedves arcod
már többé nem láthatom!
Biztató szavaid nem hallom többé,
minden szavad lelkemben tovább él!
Elmentél, és el sem búcsúztál,

Csillaghullós éjszakában
Szerelmes lány a tóparton
Álmodozik mohaágyban,
Számol sok hullócsillagot.

Szeret - nem szeret, sorolja,
Kis kezével sok csókot dob.
Érzelmeit így fokozza,
Nem szeret, mondja utolsó.

Ekkor bújik elő a Hold,
Távolban a hegy oldalán,
Neki is egy csókot adott,
Szeretlek, mintha mondaná.

   Az idő nem folyó, amely halkan sodorja napjaink tova, hanem egy kegyetlen szobrász, s mire észrevesszük munkáját, már kőbe véste a hiányt. Állunk a néma falak között, ahol a csendnek súlya van, mint a mázsás ólomnak, és a levegőben még ott vibrál egy el nem köszönt mozdulat, egy félbehagyott mondat fonákja.

Mérem az időt, nézem az órát,
percekre osztva a nap minden dolgát,
kész legyen, mit terveztem elrendezve,
jó, ha minden rendben van, elvégezve.

De ahogy múlnak a halk pillanatok,
észrevétlen valami megváltozott,
nem az számít, mi kész, vagy mi vár,
csak az, hogy közben lelkem merre jár.

A lélek nem a testben lakik,
csak átsuhan rajta halkan,
akár a falevelet érintő szél,
vagy egy lágy hang a dalban.

Ősi, mint a csillagok fénye,
időtlen, nem kér, nem siet,
csupán figyel benned türelmesen,
míg végre meghallod, mit keres.

Nap simítja az
ébredő természetet -
talán nem jön fagy

Virágok nyílnak
sarjad szépen a vetés -
csendes esőt vár

Mosolyog a nap
simítja a bimbókat -
nyílnak szirmaik

2026. március 18.

TM

   Lágy, aranyszínű fény szitált a város szűk utcáján, mintha maga az idő tartana fenséges szünetet. Ebben a megpihent pillanatban bontakozott ki az a csendes csoda, ahol két világ találkozott.

Ezernyolcszáznegyvennyolcban,
A híres szabadságharcban
A katonák hősök lettek,
Mint Petőfi, elvéreztek.

Nem csak harci tetteivel,
Buzdított a verseivel.
Például a Talpra Magyar,
Minden férfit hív a haza.

A győzelem reményében
Támadtak a csatatéren.
Csapatonként győztek szépen,
De vége, fegyverletétel.

Ó, nagy költője a nemzetnek,
Hányszor támadsz fel,
Hányszor temetnek?
Talpra, magyar, itt az ideje!
Hányszor tagadnak meg,
Szívükből kivetve,
Sírodat megtalálva,
Hányszor sírnak sírodat megásva?

Petőfi nyomdokain lépjünk mi előre,
Petőfi szavait értsük meg végre!
Legyünk büszkék nemzetünkre,
a ma is köztünk itt élő hőseinkre!
Mert hősök ma is itt élnek köztünk,
vegyük észre őket és kövessük!
Márciusi ifjak nyomán haladjunk,
álmainkat soha fel mi sem adjuk!
Harcoljunk érte, ha kell szívvel, lélekkel,

Lassan lépkedett a lépcsőn felfelé.
Örült a csendnek, a csempéken megcsillanó
sok száz pici fénynek, a medence kékjének.
Csend volt, a magányosan úszók csendje,
A lassan úszók néma csendje.

Négy sávban egy-egy úszósapkás alak,
néma mozdulattal, szinte csak sodródnak,
Lassan haladva,
oda és vissza,
lebegnek a huszonöt méteren.

Március jön szélkabátban,
esőt hoz és napsugarat,
csendben ásít a föld,
rügy fakad a felhők alatt.

Fáradt a tél, de hátranéz,
jegét lassan elereszti,
a madárdal egyre bátrabb,
tavasz szívét felébreszti.

Minden ágban zöld ígéret,
fény csillan a pocsolyákon,
ez már egy új remény hónap,
kezdet kopár pusztaságon.