Szegény családban nőtt fel vidéken,
élete ott csodákat nem rejtett.
A falu csendes állóvizében
boldogtalan volt és reményvesztett.

Sötét lepel pihen a tájon,
fülesbagoly lapul az ágon.
Kémlelve tekinget szerteszét,
figyelve otthona erdejét.

Számomra e világ lett aljas és idegen,
Nyomasztó, sötét, mint a koporsó fedél,
Akasztók között az út, mi végtelen,
Múló Éden, mit patkánya, mind felél.

Piros az ereimben lüktetőn éltető vérem,
pirosan virít a pipacs a gyönyörű mezőn.
Piros az arcod, mikor a csókodat kérem,
rózsaszirom vörös tüzében a menyegzőn.

Villám csap le, jön a vad vihar
Égi jel ez meglátjátok!
Üzenetként, mi lesz, ha nem vigyáztok
Isten haraggal súlyt le rátok

Kisírt szememre nem jön álom,
gyöngykönnyet szülnek a hajnalok.

Addig zörög,
míg nem ázik,
hibás járdán,
csúszik, mászik,

Egyszer beszakad a tető
diga dom,

A szerelem örök tavasz
Ha megérint - rabja maradsz
Csak Ő, csak Ő lesz minden gondolat
S ez feledteti összes gondodat

A szerelem a tűz, a nyár
Úgy perzsel, hogy szinte fáj
Úgy éget, mint napsugár
Tested e lázban csak zihál

Mintha tegnap lett volna, hogy erre a világra jöttél,
már tizennyolc évet velünk szeretetben eltöltöttél.
Ma ünnepeljük születésnapod, körülötted lesznek,
szüleid, öcséd és mi nagyszülők, kik nagyon szeretnek.

A színház utcába ma hogy tódul a nép,
Félretéve minden búját, gondját, baját,
Feledve néha settenkedő félelmét,
Örülhet az, ha ritkán theatronba jár!

Ölelő karjaidban, párnák közt halni meg…
Mondd el kérlek, vajon mi lehetne szebb?
Mikor egyedül ébredek, kezem téged keres,
nincs több vágyam, csak szeress…úgy szeress,
mint ha, nem lenne többé holnap, s véget érne a világ.
Síromban is szívből szeretnélek, benned élve tovább,
belőlem sarjadna tenéked a virág…

Ősz van, a természet haldokolni látszik,
De mégis, mégis csak ilyenkor a legszebb,
Mint az ember, mikor vén testtel tanyázik,
Lelke olyankor a leges-legékesebb.

Baj van!
Kés suhan a
vajban,
mész olvad a
tejben,
csontvelő a
fejben.

Őz szemű fények, együtt őszi szaladás.
Ropogó ágak, talpad alatt mind.
Az avarba belevarrt nyárnak emléke,

Nem adom a csöndem,
enyém lesz örökre,
kritizálj bátran,
lökj be szűk tömlöcbe.

Nincs már szerencsénk,
semmi se sikerül ahogy szeretnénk.
Elhagyott őrzőangyalunk,
hiába imádkozunk.