Ha az erdő nyugovóra tér,
a patak is csendben ringatja magát,
a hold ezüst takarót terít a földre,
és szellő simogatja a mohát.

Minden levél álmot sző,
az éj minden rezdülést vigyáz,
minden lélek megpihen,
csak a fáktól hallik a suttogás.

Mint hajnal fénye, úgy lépsz életembe,
titok szőtte álom, vágyak szent kegye.
Szemedben csillag, tűz és végtelen,
mosolyod kortyolom mézízű éjeken.

Lépteid halkak, s mégis villám bennem,
érintésed forró, s lángra gyújt a csendem.
Ismeretlen asszony, vágyamnak  temploma,
szívdobbanásom lelkem kéjes otthona.

Forró nyár volt, augusztus hete,
Udvarunkban ott magaslott a sok búzakéve.
Szüleink Budapesten orvosnál jártak.
Bepöfögött egy traktor,
Cséplőgépet húzva utána,
Munkások nekiálltak a munkának...

Hol a hajnal gyöngyöt hint a fűre,
lágyan sóhajt a langyos szél,
ott rejtőzik a tündérkert,
és csak a csend mond mesét.

Virágok szirma csillagfényű,
pázsitja a puha álom,
selyemszárnyon libben a fény,
madár dalol minden ágon.

Mint hajnal fénye, úgy lépsz életembe,
titok-szőtte álom, vágyak szent kegye.
Szemedben csillag, tűz és végtelen,
mosolyod íze mézforró éjeken.

Lépteid halkak, s mégis villám bennem,
érintésed tűz, s lángra gyújt a csendem.
Ismeretlen asszony, vágyamnak temploma,
szívdobbanásom lelkemnek otthona,

Ó, Istenem, hallgasd meg fohászomat!
Védd meg magyar néped, hű alattvalóidat.
Mert elszabadult a borzalom pokla,
Háborús fenevad zúdítja ránk kínokat.

Életem nélküled magam előtt is rejtély,
hullámzó tengeren sodródó csillagfény,
tükörképed maradok örökre,
ez a néhány sor itt papírra vetve
semmiség, mert nincs szó arra a szeretetre,
ami átjár és lélegzik összekaristolt szívemben.

Rejtelem, mi vonzott?
Mélyreható tekinteted,
vagy halkan szóló harangok
jeleztek lelkemnek?
Mintha már átéltem volna
ezt a történetet,
egy kislány álma volt,
ami megvalósult,
mert értem szerettél,
azt szeretted,
aki vagyok,
lágyan kézbe vetted
megfáradt kezemet,
és nem éreztelek idegennek.

     Ó, anyám! Te voltál az első versszak a történetemben, egy ritmus, ami a szívemből lüktetett. A kezed volt a puha avar, ami felfogta az eséseimet, a hangod a méz, ami bearanyozta a reggeleket. Te voltál a földi otthon, ahol a lelkem gyökerei megkapaszkodtak. Emlékszem, az életed olyan volt, mint a gyógyító folyó, amely hűs vizével öntözte lángoló földemet.

     A létem sziklájának peremén, hol a szél az örökkévalóság dalát dúdolta, álltam, mint egy megkövesedett gondolat. Lábaim alatt a feledés mélysége tátongott, szemeim előtt a holnap kéklő reménye pislákolt, mint egy távoli csillag. A szívem egy fészek volt, melyben madarak keltek szárnyra, de sosem repültek el.

Eljött idén is a szeptember,
sárgulva hullanak már a falevelek.
Rövidülnek a nappalok,
de hűvösek az esték
és a hajnalok!
Ködpárásak a hajnalok,
még melegek a nappalok,
még ontják virágaikat
a muskátlik és az őszirózsák,
de a gólyák és a fecskék már gyülekeznek
és rövidesen messze szállnak!

      Az öregasszony minden este ugyanarra a dombra sétált fel, ahol a fák susogása mintha régi dalokat dúdolt volna. A kezében egy kis könyvet tartott, amiben verssorokat írt, amiket álmában hallott. Nem tudta, honnan jönnek ezek a szavak, csak azt, hogy amikor leírja őket, valami mély béke költözik a szívébe.

Miért vágyik az ember
egy kedves szóra,
egy biztatóra,
egy odaadóra,
egy jó szóra,
egy megnyugtatóra?
Egy szóra:
SZERETLEK...
Miért vágyik a test
egy gyöngéd ölelésre,
egy puha érintésre,
egy kedveskedésre,
egy kis szeretgetésre,
egy suttogó becézésre?
Egy szóra:
SZERETLEK...