Nem kiált, és nem is suttog. 
Csak jelen van, mint egy régi emlék, 
amit nem tudsz felidézni, 
de mégis tudod, követ, mint árnyék.

A csend nem kérdez, de minden
kérdésedre halk szóval válaszol. 
Sosem mondja ki a neved, 
mégis tudja, hogy honnan származol.

Születünk és meghalunk,
levesszük régi ruhánk,
és új hangokban, új testben,
keressük az emlékek sorát.

Fényfonál köt össze mindent,
múltat, jövőt és jelent,
és a láthatatlan rendben
átutazzuk a végtelent.

A létezés szelíd kapujában van
a sok könny, mit elengedünk,
majd csillagként, ha ránk ragyog,
ott mindent megérthetünk.

Ködös őszi reggel, könnyedén,
Ködanyóka erdő rejtekén.
Tejfehéren mindent takar.
Talán egy kis csendet akar?

Könnyen libben takaróval,
Napot, felhőt altatóval.
Sárgult réten nagyot pihen.
Csörgő patak hófehéren.

Faágakon őszi levél,
nem hullna még, kegyelmet kér.
Ködanyóka megsajnálta.
Köntösével betakarta.

Kedves őszi napfény, őszi napsugár.
Rózsafán a bimbó nem feslik ki már.
Elvirágzott rózsatő későn bimbózott.
Ilyen az élet is, futnak a napok...

Jó reggelre kelve napot tervezni.
Sietős időben csodákat megélni.
Jól jön a biztatás, a reménysugár.
Őszi fák közt is van énekes madár.

Reggel csendben felébredtem,
köszöntöttem az Istenem!
Megmaradt egy álomkép,
mint ismerős, régi emlék.

Kesze-kusza úton jártam,
egyszer gyorsan rád találtam.
Úgy jöttél, mint aki ismer,
Napot hoztál tiszta fénnyel...

   Szemem fényes tükrében táncoltál, mint a délibáb, mely szomjas ajkamnak hűs forrást ígért, szétfoszló álmok szikráit szórva a szélbe. Minden lépésem hozzád vitt, közelebb a messzeségbe, miközben a napsugár tőrként szúrta lelkem, de a te képed erőt adott, mint a víz, mely a kiszáradt földbe szivárog.

   Az erdőre leszállt a köd. Nem az a könnyű, szellő által is fellebbenthető vékony takaró, hanem a sűrű, nehéz, alig mozduló enyves köd, mint egy nagy madár szárnya, mindent betakart.

Kisszéken ülve morzsolták a kukoricát,
az alkony az udvarba sompolygott,
míg szaporodtak a szemek,
a hold egyre jobban mosolygott.

Hallgattam az öregek meséit,
nevetésük messze szállt,
miközben kóstolgatták
a szomszéd sűrű vörösborát.

Őszi októberi éjjel álmodik a remény kéjjel,
vágyai repülnek szerteszéjjel!
Benn a szobában izzik a lég,
szerelmes vágya lánggal ég!
Még tart az éjjel és még álmodunk,
csodákra vágyunk,
teljesül a titkos vágyunk, szerelmünkre rátalálunk!
Álmainkban minden oly csodás,
pedig ez nem más, csak látomás,
mire felébredsz, már messzire száll,

Órák árnyékában születtünk,
percek száműzték álmunk,
az idő árva gyermekei vagyunk,
és egy új életre vágyunk.

Kezünkben homokszemek peregnek,
mi markolnánk, de megszöknek,
a titkok, mit sohasem mondunk ki,
mint álmok, már vissza sem köszönnek.

Mintha megint látnám
Régi színben tündökölni,
Ha ötvenhat évet kellett is pihenni,
Nem talált rá azóta senki.
Én most is látom büszkén ragyogni,
Nem csak szürkén szomorkodni,
Megtörve és arcul ütve,
Eldugva padlás mélyébe.

Kairóban kezdődött minden, 
hol piramis őrzi az idő szavát. 
A Szfinx arca titkokat suttog, 
reménykedve várja jövő válaszát.

Aswanban Nílus vize ringat, 
krokodil figyel a part árnyékából. 
A núbiai falu élénk, 
hibiszkusz illata száll a házakból.

Kavargó kérdések,
csendbe burkolt érzések,
mint hajnali harmatcsepp tünemény,
újraéled minden elveszett remény.

A szívem tükre holdfényben ragyog,
emlékek lángja lassan lobog,
a múlt szavai szélként suhannak,
de nem bántanak, tanítanak.

Ráncokba bújt emlékek, halk szavak, 
őszi fényben egyre csak lassulnak.
Minden év egy verssor, csendes ima, 
s arcra nyomott bélyeg már nem sima.

A kéz, mely egykor szép jövőt rajzolt, 
ma múltat simogat, bölcs és nyugodt. 
Az öregedés, hidd, nem betegség, 
hanem lélek-formálta bölcsesség.

2025. október 6.

Tudod, én tudom, mi az a fájdalom.
Egy sír mellett állni reszkető lábakon.

Tudod, én tudom, mi az a félelem.
Sötétben, magányban élni szürke, féltett kis életem.

Tudod, én szerencsére tudom azt is, mi az a család.
Szívem velük szeretetre, megnyugvásra, s ott távol is, mindig hazatalált.

   A készülő kötetek, amiken saját magad nem kímélve fáradhatatlanul dolgozol, csupa árnyékból font, mégis eleven kertek, ahol minden vers és próza egy külön illatozó virág, melyek a főszerkesztő, azaz Te, éles szemének és gondos szívének locsolására bontakoznak ki.