A Nap kora reggeli szokásos sétáját tette meg éppen, a belváros szűk utcáinak árkai között, belesve itt-ott a szűk udvarokba, gangokra, amikor valami szokatlant vett észre. Fénye most nem verődött vissza az egyik körfolyosó félreeső, mindig kicsit poros ablakából, hanem tárva-nyitva hívogatta befelé.   

Ülnek a padokban, soronként nyolcan,
szőkére festett hajak lófarokban.
A pap Istenről beszél.
Néhány férfi a távolba néz, talán figyel.
Sokan vannak, akik ott vannak,
és alig, akik jelen.

Beszélgetünk, nem nézel rám,
szemedben köd cikáz,
szavaim bolyonganak ebben a ködben.
Itt vagy, de nem vagy jelen.

Függönyök mögött a meggyötört tekintetek
Szomjazzák az elveszített, megfáradt életet.
S míg falhoz állít mindenkit a konok idő,
Megtelik múlttal a rozsdás temető.

Ott suttog még a kő alatt a szó,
Mit nem vitt el a szél, mert túl való.
A sírok közt a csend is fájón vérzik néha,
Ráfeszül a világra a holdvilág árnyéka.

Nem villámcsapás, mi a fát kettétöri,
nem is a tűz, mely a rőzsét felemészti,
inkább folyó, mi a sziklát gyötri,
de a partot halkan, puhán csak becézi.

Benne az, hogy örökké,
nem kőbe vésett néma vád,
hanem a szél, mely a vándornak tán fészket ád.

Még köd takarja a tájat,
laposan kúszik a réten,
olyan, mint egy nagy kígyó
a rémisztő mesében.

Kel a nap, fényesedik a világ,
űzi a sűrű homályt,
az menekül, s égbe száll,
akár egy könnyű fohász.

Vízcseppek csillognak,
apró gyémántok a fűben,
de ők is semmibe tűnnek
a narancsszínű tűzben.

TM

Te vagy a szikra,
melytől kigyúl a néma éj,
vöröslő láva bennem,
mi zsigereimig elér.

Nem egy szelíd szellő vagy,
mi arcom csak lágyan legyezi,
hanem egy vihar, mi világom rengeti.

Vérünk hullámverés,
mi mindent porrá zúz,
erős mágnes, mi hol az égbe,
s hol a mélybe húz.

Hideg és meleg,
szögletes vagy kerek,
bátor vagy fél,
felad vagy remél.

Nappal és éjszaka,
ordít, vagy nincs szava,
háború és béke,
eleje vagy vége.

Kicsi meg a nagy,
olvad és megfagy,
tele vagy üres,
kopár és füves.

Nevem Eszterke, itt állok a réten,
Üveggyöngy lapul két kezecskémben.
A napfényben oly villámlón csillognak,
Ragyognak arcomra, simogatnak.

A szél ott lapul a fűzfabokorban,
Fent a felhők épp megálltak sorban.
A falevelek még meg sem rezzennek,
Pedig ágain madarak ülnek.

Fontos ember lett belőlem,
Mikor iskolaérett lettem.
Kinyílt az iskola nagy kapuja előttem,
Szép hátitáskám a hátamon cipeltem.
Volt abban mindenféle,
Elég lesz, gondoltam, egy évre.
Szorongtam igaz lelkemben,
Mikor az osztályt megláttam, meglepve.
Olyan volt mindenki, mint én, diák,
Cipelte hátán a hátitáskát.

Ha te lennél a szél, én lennék a lomb, 
ha csend lennél, te hallhatnád a hangom. 
Ha álmodban fény derengne az éjben, 
szívem őrizné szívedet... a csendben.

2026. február 11.

   Az éjszaka nem sötétség, hanem egy sűrű, bársonyos szorítás, amelyben a csend lüktetni kezd. Nem szavakra vágyom, hanem arra a fojtott morajlásra, ami torkod mélyén születik, mikor a bőröm bőrödhöz ér, mint amikor a száraz föld találkozik az első viharfelhő súlyával.

Ha hozzád hajol az est, én ott leszek a fényben, 
szemed tükrében ringva, mint csillag a reményben. 
Szívem szavát nem rejti sem idő, sem távolság, 
mert minden dobbanása egy neked írt vallomás.

2026. február 10.

Itt a farsang vége, tél ideje lejár,
Szeretnénk, ha csend helyett dalolna a madár.
Rőzsét gyújtunk, magasan lobogjon,
Hogy a tél tőlünk messze szaladjon.

Más monda is járja,
Törököt űzték ki, aki betolakodott Mohácsra.
Bárányok bundáját magukra aggatták,
Török fusson ijedten, ameddig csak lát!