A kis herceg a távoli bolygóról a mai bolygónkra, ha rátekint,
Vajon gyermeki csodaként látná, mi most itt mindent beborít?
Mennyivel lett több és jobb az ember, állat és növény, hiú és iszákos, király és üzletember?
Hová tart világod? Mit tudsz még a sorba berakni?
Nyüzsgő és zajos, rohanó életed miért csak a szemeddel látod?
|
Hetek óta a mamával álmodok,
fogja a kezem, kisgyerek vagyok,
egy végtelen úton ketten haladunk,
nem sietünk, csak lassan ballagunk.
A világ csendes, engem ő vezet,
mutatni akar nekem egy jó helyet,
de messze előttünk nem látszik a vége,
csak valami halvány, mint a lemenő nap fénye.
Szívünk dobbanása lépésünk ritmusa,
|
szo 06/28/25
Dáma Lovag Erdő...
/Szent László év! László napja/
Ragyog a nap, június napja,
Lászlóknak van ma neve napja.
Ragyog a nap, kék az ég is,
Lászlókat köszöntöm én is.
Száll a madár, éneke boldog,
Köszönti ő is e szép napot.
Írom soraim, kedves öcsém,
S barátaim köszöntve,
|
szo 06/28/25
Dáma Lovag Erdő...
Ragyog a nap tűzkorongja,
Forró melegét ránk ontja.
Sugarai szinte perzselnek,
Ideje már az aratás kezdésnek....
Pipacstenger szépen virít,
Tücsök muzsikája elhalkul.
Nincs zenélni most kedve,
Csak ez a tűző nap ne égetne!
|
Léptem még bizonytalan, halk,
mint akit a múlt még visszatart,
de valami bennem újra mozdul,
mint a fény, ha hajnalban kifordul.
Nem felejtek, csak helyet hagyok,
a seb is él, de már nem ragyog,
megtanultam, nem jó végleg eltemetni,
elég, ha hagyom, és tovább tudok menni.
|
p 06/27/25
Kovácsné Lívia
Fülledt nyári éjszaka belopódzott szobámba
a lonc bódító illata!
Júliusi zivatar
az éj csendjét elzavarta,
eső vad kopogása álmomat elmosta,
szívemben az emlékeket felkavarta!
Oly sok szép emlék,
mely szívembe vésve él,
s rájuk emlékezni ma is csodaszép!
Álmodni a szépet,
egy gyönyörű boldog életet,
melyet együtt élhetünk
|
Az álmok tengerén hajózom éjjelente, ahol az emlékek hullámai ringatnak, s a jövő távoli partjai hívogatnak. Hajóm orra szeli a bársonyos sötétséget, amelyet néha átszakít egy felvillanó gondolat csillaga. A múlt kísért, mint egy tengeri szörny árnya a mélyben, amely néha felbukkan, hogy emlékeztessen az elmúlt viharokra és csendes kikötőkre.
|
A felismerés nehéz, rozsdás kulcsa hidegen feszül a vállamon, mint valami ősi béklyó. Nem aranyból van, nem is ezüstből, hanem a tapasztalatok súlyos vasából öntetett, amelyet az idő patinája borít. Minden egyes ránc a kulcs felületén egy megoldatlan rejtély, egy elfeledett igazság nyoma.
|
Próbálta kibújtatni a sugarakat
a sötét felhőkkel viaskodó nap,
mint lyukas zokniból a lábujjakat,
de az szőtte egyre csak az árnyékokat.
Vihar közelgett, villámot hozott,
gyorsvonatként dübörögve mozgott,
terhéből esőt bőven zokogott,
mint üres gyomor, nagyokat mormogott.
|
Pillangószárnyak, mint színes álmok,
táncolnak a nyári szélben,
úgy szállnak, mint a gondolatok,
egy percnyi csoda minden rebbenésben.
Egy pillanatig velünk maradnak,
aztán tovaszállnak csendesen,
de az emlékük még itt lebeg
a színes virágtengerben.
Szirmok közé bújt szelíd üzenet,
oly könnyű, mint a nyár,
|
Árnyékban ülök, nem kérdezek,
ahogy múlnak a napok, figyelek,
lépések nélkül járom tovább
a csend mögötti szavak nyomát.
A nap rám süt, de nem melegít,
a fény rajtam már úgysem segít,
lassan kifakul itt minden szín,
a világ súg, de ez csak felszín.
|
cs 06/26/25
Dáma Lovag Erdő...
Hegyek alján, dombok között
Sárga virág rám köszönt.
Ragyogott a nap fénye,
Mint a virág tükörképe...
Ott jártam én pihenni,
Hol a csend s madár is üzeni,
Szép a természet lágy ölén
Virágtenger intett felém...
|
Tenyeremben repedés fut,
térkép a múltból, és jövőbe út,
ránézek, s nem tudom, mit jelent,
de érzem, valamit nekem így megüzent.
Számok tengerében elveszetten állok,
egy apró jelre, valamire várok,
próbálom megfejteni, de feladom,
nem győzött meg a szám és a tartalom.
|
Szervusz öreg barátom, rég jártam nálad,
tudod, már lassan megyek, a lábam hamar fárad.
Köszöntelek szeretettel, lehajolnék hozzád,
de nekem is nehezebb lett minden egyes faág.
|
A nyár, ó, a nyár, egy csoda, ahol a Nap arannyal festi az eget, s szirmokba öltözteti a mezőket. A levegő egy mézédes ölelés, mely simogatja a bőrt, és a fák lombjai, mint zöld mesélők, folyton titkokat súgnak a lágy szélnek.
|
A csend már nem titkot rejtő fátyol,
csak ül velem, akár egy régi barát,
nem kérdez, csak emlékeztet,
és mesél sok csodát.
Nem kell elfelednem a múltat,
békén hagy, ha nem keresem,
úgyis tudom, mit suttog,
hangok sem kellenek nekem.
|
A hajnal harmatot lélegzik,
a fák között álmos fény csorog,
egy rigó szól hangosan,
valahol kávéfőző kotyog.
A madár nem nekem dalol,
de tetszik a zenéje,
benne van minden öröme,
és vele van békéje.
Ül az ágon a fekete árny,
lágyan ringatózik,
míg hallgatom, egy régi nyár
lépdel felém, belopózik.
|
h 06/23/25
Dáma Lovag Erdő...
Forr a világ, mint a katlan.
Forr a világ, mint a katlan.
Istenem, a nép de megtévedett!
Ember ember ellen küldi
Vad, pusztító fegyvereket.
Mivé lett az emberi okos elme?
Fegyvert gyárt, földet, embert gyilkolja vele.
Jön a mindent megsemmisítő veszedelem,
|
h 06/23/25
Kovácsné Lívia
Maradj mindig meg nekem,
ne engedd el a két kezem!
Maradj mindig énmellettem,
ölelj át kedvesem!
Ne hagyj el engemet sosem,
ígérem, az életed én boldoggá teszem!
Maradj mindig itt velem,
sok örömet adsz Te énnekem!
Maradj mindig meg nekem,
így boldog az életem!
Nélküled élni nem tudok,
az élettel versenyt futok!
|
Elveszett hang voltam a zajban,
sóhaj egy sötét hajnalban,
mosoly mögé bújt fájdalom,
mert elbujdokolt a vigalom.
Életem során jöttek a bírák,
szívemben ezért sok volt a sírás,
de tudtam, egyszer csitul a vész,
s a csendből egy új dallam kél.
|