Mikor tombol a tél,
Szegény ember csak remél.
Mikor faágat cibálja a szél,
S hidegtől zörög az ablakod,

A magányban  csak emlékeid hordozod.
Akkor eluralkodik a csend a szívedben,
Ami mindent befed lelkedben,
S hóviharfelhők úsznak az égen.

Hideg szél süvít
ma reszket a téli táj
fázik a világ

2024. január 27.

Bekukucskál a telihold az ablakomon,
lassan éjfél van az órámon.
Kint zuhog a januári hideg eső,
szobámban hűl a levegő.
Vágy zenél szívem érzékeny húrjain,
kezed bársonya simul testem dombjain.
Itt vagy velem,
s ez oly jó nekem.
Szeretni kell szerelemmel,
erre szüksége van minden embernek.
Ölelj magadhoz édesem,

Vízcseppek vájnak utat az ablakomon,
apró tócsákban összegyűlnek,
míg könnyeznek, nem tudom,
örülnek annak, hogy egyesülnek?

Szirmokat fújt tova a szél,
elveszített tavaszi díszletet,
megkondult a torony harangja,
hozott messziről híreket.

Elbúcsúztam tőled,
Mint fától a levél,
Halk zizzenéssel földet ér,
Vége lett, ennyit ér.

Nem fáj már az ősz,
Elszunnyadok, lassan jő a tél,
S ha új tavasz jön,
Szívem új reményt ígér,
Ágaimon jön új levél.

Virágillattal simogat a szél,
Húrok dallamával itt a nyár,
Zöld levéllel lombsátor vár,
S nem nézek vissza már.

Még érzem azt,
hogy itt vagy énvelem!
Még érzem azt,
hogy a két karod átölel!
Még érzem a csókod ízét a számban!
Még érzem azt,
hogy itt vagy nálam!
Még érzem a tested melegét
a testemen.
Még érzem simogató két kezed, kedvesem!
Még érzem az éjszaka bódító varázsát!
Még érzem a szerelem vad lángolását!

Oly jó volt a karodban, mikor átöleltél,
már nem fáztam, te sem reszkettél!
Szemedben boldogság fénye ragyogott,
s én tudtam, az Isten végre nekem adott.
Öledbe bújva oly jó,
egy pillanatra ez volt
a csodálatos való.
Mint a hó alól kikandikáló virág,
mely rácsodálkozik,
ez a világ?
Oly csodát hoztál nekem,

Kilépek egy korty friss levegőért.
Kicsi erkélyemen a külvilág vár.

Virágos-kőrisfám
most meghitten néz rám,
gyöngysor ragyog kopasz ágán.

Mint kacagó örömkönnyek,
hintáznak és oly kedvesek
a csillogó esőcseppek.

Ők a felhők gyermekei,
sóhajtásból születtek,
könnyeinkből, föld vizéből,
mit magas égbe felvittek.

A széllel sétáltam, kéz a kézben.
A nagyvilágról mesélt,
suttogott, elbűvölve nézett,
virágillattal kápráztatott,
körüllengett, táncba hívott,
aztán a tenger felé mutatott,
és a szívemben egy ajtót kinyitott.

Újra kísérti ördöge,
mámoros hajnal hercege,
tölts még egy utolsót, mondá,
s a vér is változzon borrá!

S nem látja, közelgő vész ez,
tompult agya már nem érez,
már kezében is a vesztő,
élet ontó nemzetsebző.

Mondd átok, mi cél vezérel?
Végzeted végzete ér el?
S hiába vár a rút halál?
Ne bújj, hisz úgy is rád talál!

Ha egy ünnepségen felhangzik Himnuszunk,
Magával sodorja érzelmeinket, bárhol is vagyunk
a világon magyarként, a haza hívó szava.
Ilyen Himnusz csak egy van, nemzeti ima.
Míg mások Himnusza népének diadalát zengi.

Karácsonyra nagy könyvet kaptam egy éve,
de üresen, címe: Nagymama meséje,
a régi emlékek hű megőrzésére,
hideg, kemény telekről írok ma éppen.

A szántás, vetés készen lett Márton napra,
pihenhet a föld, a magvakat takarja,
istállók, ólak vigyáznak az állatra,
gondozás csak a gazda szép feladata.

Nos, ezt is megértem. Betöltöttem a 80-at!
Nem gondoltam a sok betegség után.
Számolj egyesével 80-ig, 40-nél már feladod.
Látod, már ezt is hamar megunod...

Az ünnepet családommal töltöttem.
Ők adták a boldogságot s örömet.
Ajándék volt ez a mai nap,
 az idő ilyenkor gyorsan halad.

Fúj, süvít, tépáz
hideg januári szél
vacog a világ

2024. január 23.