Mai Karácsony

Van aki kezét imára összeteszi.
Úgy várja Urát, a most születőt.
Áldott asszony jajszava: emberi Isten,

s a fény csillaga jelzi, hogy hol az erő.
A gúnyos mégis megfeszítette.
Az Isten érte is halt s újra született.

 Reszket a vétlen embrió, ezer veszély
várja, a rothadást vak avar takarja,
még a héjában senyved beteg dióbél,
gyakran gondolok szegény madarakra,
tépi őket a szél.

Alszik a táj,
kicsit talán fázik,
kis madárka már
az eresz alatt alszik.

Hó fedte a házat,
bokrokat és fákat,
friss hó lepi el
szépen a tájat.

Lábnyomom se látszik,
befedte a hó,
ragyogó gyémánt
olcsó takaró.

Alszik a táj,
már nem is fázik,
meleg dunyhájával,
jól betakarózik.

Ébredezik már a háznépe,
halkan ereszkedem térdre,
csendben nézem kis arcod,
ahogyan igaz álmod alszod
Mosolyt csalt az ajkadra
talán egy fényes paripa,
néha még fel is kacagsz,
tündérektől csókot kapsz?

Tavaszanyó felöltötte legszebbik ruháját,
olyan virágosat, illatosat, tarkát.
Megérintette kezével gyengéden a földet,
új életet csókolt nem tehetett többet.
Megsiratja néha tavalyi táját,
de nem szomorú mert öleli barátját,
Ki fel itatja záporozó könnyeit,
lábai elé forró homokot terít.
Bohókás, szertelen kalandokra csábít,

Az adventi várakozás idején,
Gyertyák lángja tisztítja lelketek.
Mely ártó dolgokkal össze sose fér,
Én" Tudom ti mindenkit szerettek"

Érzitek család összetartozását,
Fények fenyőn, ajándék alatta.
Jézuska jöttével adja áldását,
S dicsőítő dallamok hangzanak.

Szonett 80.

A költő már lassan húsz éve halott,
Köréje gyűltek a ritmusok, rímek,
Már majdnem megfogta a mindenséget,
A legszebb sorokkal, mit fül hallhatott.

Búsan dúdolt, mint egy tuba vagy fagott,
És szerelme csak asszonyáért égett,
Sokan nevették a hűsége végett, Strófáiban ő csak Neki vallott.

Az első hóban lépeget,
ismerkedik, nézegeti,
nem látott meg ily hideget,
teljesen más, új ez neki.

Rögtön markába fogta,
kis kesztyűje el is ázott,
nézte amíg el nem olvadt,
kicsi keze biztos fázott.

Apró cipők nyoma maradt,
játszótéren mindenütt,
néha akadt egy nagyobb folt,
hol egy gyermek lefeküdt.

Havas tájra ébredtem ma.
Szememnek jóleset, mint minden, ami szép.
S ahogy szálltak, szálltak egyre a hópihék,
Hószínt öltött az öreg fa.

Szempillámon is egy-kettő
Megpihenni vágyott a hosszú út után.
S ült ott egy percig, mint király nagy trónusán,
Ki úr, mégis oly esendő.

Négy gyertya adventnak koszorúján,
hát megszületett Krisztus Király,
minden év egy újabb várakozás,
Ő pedig itt van, köztünk a varázs.

Közöttünk jár, ki nem veszi észre,
aki oly gyenge, hitének nem kertésze,
Ő ott van velünk árnyékban és a fényben,
boldog nevetésben, a pottyanó könnyben.

Advent első vasárnapjára

Akkor a csillag felragyogott  Világok
virágjaiból illatos jászol,.
s benne a kisded fölsírt: SZERETVE VAGYOK?

Advent második vasárnapjára

Az emberek még nem értették. A hideg
fények, hogy lesznek lelkek tüzei ?
De valamit éreztek, s közelebb léptek..

Advent harmadik vasárnapjára

Az idő rohan az útja végtelen.
Átgázolva az emberi életen.
Amint vadnyúl az erdei tisztáson,
Táncol mint tiszavirág a vízháton.

Ki éri az emberöltő távolságát.
Szép korában is élheti világát.
Neki is ad még illatot a virág,
Ha testével szembenéz optimistán.

Hóember az udvaron,
piroslik az orra,
jókedvűen ácsorog,
nincsen semmi dolga.

Mosolyog csak egész nap,
örül télnek, fagynak,
nem bánja ha a fejére,
lyukas lábost raknak.

Kezébe ha seprűt kap,
támaszkodik rajta,
mindegy, hogy egy ágdarab,
vagy a cirok fajta.

Négy évszak az idő múlását jelzi,
Kőrforgását ember évnek nevezi.
Szerető testvérek követik egymást..
Míg a fa öreg lesz ereje elszáll.

Mikor a fa kiszáradt és kivágják,
Évgyűrűi élt éveit mutatják.
Tapasztalatból  az ember követi,
Saját korát is évenként növeli.