Neked szól fájdalmas dalom,
én angyalom,
ó, drága gitárom, melyen sírva peng a húr,
és hull a könny, mint a zápor.
Szívem érted fáj,
szívet tépő fájdalomtól reszkető lelkem
fel-felzokog a magány fekete pamlagán,
az éjszaka közepén, oly egyedül, árván.
Szól a gitár, sír a dallam,
s én lehunyt szemmel,
könnyektől ázó arccal

Szívem égő parázsként égeti mellkasom,
hiányod fáj nagyon.
Forró a nyári lég,
kellene egy kis hűsítő szél,
kiszáradt, szomjas a szám,
enyhet csókod ízétől vár.
Nincs hang, a madarak is elbújtak,
a tücsök sem ciripel,
nem bírják ők sem ezt a tikkasztó meleget.
Pődrődik össze a fák levele,
a fű is kiszáradt, sárga,

„Mi Atyánk,
ki vagy a mennyekben,”
látod, alant a szolganép
miként hajtja igába fejét?
S miként számlálja ezüstjét
a hitetlen nagy arcú, úri nép?
A megbocsátás nagy erény,
abból biz több kellene,
hogy a szolganépnek jusson is,
meg maradjon abból télire.
A „mindennapi kenyerünket”
a düh és harag rágta szét,

Számolatlan már hajszálaim színeváltozása,
Évgyűrűim már mind szanaszét dobálva,
Ráncaim ott ülnek cserzett arcomon,
Sokadik a mély karc tenor hangomon.
Ifjúkori álmaimmal tele lett a múltam,
Egészen mélyembe értük belenyúltam,
Majd mások talán egyszer továbbszövik,
Megtaposott lelkemnek összegyűrt álmait.

Idegen vagyok
ebben a világban,
nem találom
sehol helyemet.

Amerre csak
ellátnak szemeim,
senki nem néz
egyformán velem.

Néznek jobbra,
balra látnak,
ám középre
nem figyel tekintetük.

Széles ez az út,
hol járok,
de eltévedek
egyedül.

Sompolyogva fúj reám
az idő vén szele,
mint öreg fákat, ha néz a Nap,
még vénebb szeme.

Oly csendes, mélabú,
s óvakodva lépked,
arra vágyik ő talán,
ha nem venném észre?

De egyik felem követi,
mint macska az egeret,
másik felem neveti
az őszülő öreget.

Megláttalak drága Magzat,
Még csak Édesanyád takart.
Ő a bölcsőd, védelmeződ,
Kis életednek reményszövőd.

Láttam kis kezed édes mozdulatát,
Lábacskáid sűrű mozgását.
Ökölbe szorított kis kezed,
S mintha hallottam volna üzeneted.

Mint a lezúduló vízesés, úgy tört ránk a szerelem
és a sóvárgó szenvedély,
mint egy romantikus regény,
mely elárasztotta szívünket,
s a szerelem legyőzte az ész érverveket.
Fedetlen testünk eggyé vált,
minket egy csodás éden várt,
s mint a rügyek a fák ágaival,
öleltél szorosan és vittél magaddal
a felhők közé boldogan.

Álmodtam egy szép mesét,
hogy szerelmed perzsel, éget, mint tűz vörös lángja,
szívem rabul ejtette a szavaid varázsa.
Mint a tiszta vizű, csevegő csermely édes kristálytiszta vizét,
úgy érzem a verseidbe rejtett varázslatos szavak édes ízét.
Miért e sóvárgó érzés szívem rejtekén,
hisz feledni nem lehet, nem is akarom én.

Kalapom ma sárga szalma,
rajta piros a pántlika,
az arcomon vidám mosoly,
kezemben egy pohár jó bor,
köszöntésre emelem poharam jókor,
emlékezzen rá az utókor,
akinek szülinap van pont most,
Isten éltesse őt sokszor.

2023. július 13.

Nehéz a lég,
a szívünk ég,
itt voltunk nem oly rég,
hiányzol minden nap még és még.
Boldogság kapuja nyílj meg újra,
eltévelyedett gyermekeidet engedd be rajta.
Megjárták a hadak útját,
adj nekik boldogságot, megnyugvást.
Nem kérnek sokat, csak morzsát,
hisz leélték életük javát,
nem hallottad lelkük panaszát.

Itt a nyár, itt a nyár!
Induljunk nyaralni már!
A gyerekek türelmetlenek,
nekik mindegy, bárhová mehetnek.
Jó lenne egy vízparton pihenni,
a habokban lubickolni.
Kirándulni fel a hegyre,
felmászni egy kilátó tetejére,
onnan nézni a szép tájat,
csodálni a magas fákat.
Este egy jó nagyot sétálni,
egy finom vacsorára várni.

Oly boldogság ért, drága unokám,
mert megleptetek minket,
de nagyon ám!
Egy csodálatos kis dédunokával,
a drága, kicsi Hanna Katarinával.
Törékeny, édes kisleányka a mi dédunokánk,
boldogság nézni édes mosolyát!
Szép, ívelt kicsi szája, csillogó szeme, gyönyörű piciny keze.
Csodálatos szépségű leányka,
oly szépen cseperedik,

/Tűzvész:1993-ban/

Kidőlt, bedőlt kicsi ház
Omladozó fala,
Látszik rajta, szebb napokat megélt,
Szorgos volt a gazda.