Omladozik már a megsárgult vakolat,
kopott falak közt haldokló mozdulat.
Az óramutató múltjával békét kötött,
a fotókon csámcsogó porördögök.

Sáros pofával tépik az elveszett időt
őszbe konyult, hulló hajtincseim között.
Lassan beleolvadok az elcseszett mába,
menekülnék múltamba vissza, de hiába.

Csukott szemmel, meztelen testtel,
fekszem az ágyon, és ez most csak egy álom.
Mert rád vágyom!
Vágyálom?
Rád gondolok szüntelen,
mint egy tébolyult, eszetlen,
vágyom rád, vágyom mindenedet.
Becsukott szemmel fekszem,
mégis érzem, kezed éríntése
ma is érzékeny testrészemre tévedt,
perzsel a vágy, 
duzzad a mell,

Egy szappanbuborék volt szerelmünk,
s mind a ketten beleszédültünk.
Élveztük minden pillanatát,
a szerelem édes mámorát.
Oly hamar szétpattant,
mára már nyoma sem maradt,
s a döbbenet, mely mély barázdát vésett arcomra,
mint a szélvész, elvitt téged oly hamar,
messzire a hegyeken túlra.
Utak találkoznak, majd szétválnak,

"Isten, áldd meg a magyart"
Hisz évszázadok búja szítja
Átélt már oly sok véres vihart
Míg könnypatakját egyre ríja

Szívébe víg derűt sugározz
Ne ontsa már a drága vért
Feloldozást adj hű imáihoz
Hisz éltét adta e szent honért

Elmerülni még az ezerszín nyárba',
Kitárt karokkal futni bele a világba,
Megölelni azt, ki velem szembejön,
Fogadni, ahogy hangosan köszön.

Mezítláb taposni a meleg pocsolyákat,
Körbetáncolni az ezüstszín fákat,
Nappal mosolyt csenni, éjjel meg ölelni,
Igenlő kérdésre csak igennel felelni.

Tudod, én magammal úgy elvagyok,
Belém gyűrődtek a réges-rég tegnapok,
Nem tervezem már az éveket,
Csak a most fontos, ez az egyetlen egy.

Azért kérdezd meg néha, hogy vagyok,
És én majd neked örömmel válaszolok,
Elmondom majd, hogy nem fáj már semmi,
Ócska hazugságom majd ne akard észrevenni.

Mi végre számolok órákat, perceket,
napokat, elkorhadt éveket?
Mi végre gyűjtöm hervadó csokorba
az elhasznált emlékeket?
Mi végre szült engem az anyám
az életnek ezen az oldalán?
Mi végre lobbant értelem fejemben,
és miért hitt bennem az Isten?
Mi végre formált ilyenné, aki vagyok,
és súgja fülembe reggel: "Jó  napot"?

Még fáj a szív,
reszket a sok lélek,
az árnyak megnyúltak,
remegnek az utcai fények,
könnycseppet ejt az éjszakai harmat,
telihold ragyog az égen ezen az éjen,
sok csillag vigyázza lépteit ébren.
Tücsök cirpel az éji csendben
egy csodálatos szép szerenádot,
kutya vonyít, legyen áldott.
Szememre nem jön álom,

Az esőcseppek 
ma gyöngyökként csillognak,
arcom áztatja.

Nap sugarai
a virágok szirmait
lágyan csókolja.

Rózsák szirmai,
méhecskéknek éléstár,
a finom nektár.

Szívem fájdalma
évek gyötrelmeinek
a könnycseppjei.

Az égi áldás,
nyári, hűsítő zápor,
földnek ajándék.

Mondd, miért nem jön álom a szememre?
Vergődő szívem miért nem nyugszik meg?
Mondd, mi ez belső égés,
mint a tűz lángja, ha száll,
s az ég felé repít,
igen, elrepít egy földöntúli világba,
hol nincs fájdalom és bánat.
Mondd, miért nem nyugszik meg a lelkem,
miért tépi szét millió tüske a szívem?
Mondd, Istenem,
meggyónom bűnömet,

Kinyílt a fehér kaktuszvirág.
Távolból gondolok rád,
Akkor is, ha üzenetet már nem remélsz.
Húsz év telt el küzdelemmel,
Vágytam virágnyitásod reménnyel.

Ajkadon játszik éhesen tűznyelvem,
Iszom szomjasan fuldokló sóhajod,
Kéjbűnben fürdök veled ó, szerelmem,
égjünk el most, és ne várjunk holnapot!

Szégyenpírjaink nem látja már senki,
Feloldozás vagyunk e bűnvágyó imában,
Benned szeretnék végleg odaveszni,
Nincs holnapunk, hát égjünk el a mában!

/Aratás napján/

Ősi földünk szélén
Pipitércsokrot szedtem,
Búzatábla ringott,
Örült a lelkem.
Egy fekete pöttyös lepke
Repült csokromra, kezemre,
Üzenetet hozott, vagy vitte,
Sosem találtam még ilyen lepkére.

Szerelmes tűz mardosta lelkem,
tódultak számra gyöngyöző szavak,
egy kattanás, és jelzett a szívem,
hogy eljött most az az édes pillanat.

Üdén fordultam s kerestem száját,
miközben nyúlt felém édes kis keze.
Majd hirtelen a semmiből, formálta ujját,
s mit mutatott, az egy jó nagy fityisz, füge.

A hetes buszra szálltál,
te húsz voltál, én huszonegy.
Mellém ültél, rám mosolyogtál,
lényeddel örök szerelmet adtál.
Beszéltél anyádról, ki otthon beteg,
nem tudják mi baja, az Isten áldja meg.
Reméled, a gyógyszerek majd segítenek,
ha meghalna, hát összetörne a szíved.
Apád, bár néha dolgozik, de inkább csak iszik,

(férjem, lovag Vincze Ferenc emlékére)
          (+2022.09.04.)

Visszatértél hát szeretett városodhoz
Örökre, csendben megpihenni,
Hol nyugalmat ad a föld,
Pihenésed nem zavarja senki!

Szeretted városod, alkottál benne,
Visszatérted harangszó köszöntötte.
Te szólaltattad meg régen lelkét,
Gépeket rászerelve!

Ne hagyd,
ó, virágom
hervadni
sorsodat,
fogadj vizet,
s eressz gyökeret!

Miként
a Nap
megöntöz
fényével,
engedd,
hadd nőjön
leveled!

Meglásd,
eljön
a holnap,
de éjjel
még ápold
sebeid!

Amikor elhagyni látszik a remény, lelkedben háború dúl.
Ne siess csatát nyerni!
Pihenni vágy olykor a lélek, a test, a szív.
Bár tűnnek a percek, s robog az idő,
de ne hidd, hogy értelmetlenül múlik el az ősz,
mert ősz után tél jön,
és tél után tavasz,
s tavasszal új erőre kap a Nap.
Minden pillanat ígér reményt,