Énekel lelkéből, én hallgatom,
szomorú dalában a fájdalom,
népének ősi énekét zengi,
már mind elmentek, nem maradt senki.

Utolsó, ki emlékszik a dalra,
utolsóként mondja el az ajka,
száll a szélben völgyeken, hegyeken,
majd elhallgat, és csak vár csendesen.

A Ligeti hársfák alatt
tánczene szól a színpadon.
Közönség még ülve marad,
egy pár már táncol  a placcon.

A  lány fehér táncruhája
bokáig ér bő fodrokkal.
Libben a tánc ritmusára
vörös hosszú hajkorona.

Partnere egy nagy kalapos
ifjú fekete öltönyös,
Arca hódítóan bajszos,
és a tánca sem közömbös.

Elöntötte zöldáradat
az ártéri földet,
folyóparti fűzfák alatt
föllazult, de szörnyen.

A gyökerek megmozdultak,
megdőltek a törzsek,
letört ágaik lecsúsztak
a pázsitos zöldre.

Öreg törzsek úgy siratják
a letört águkat,
mint háborúkor az anyák
katona fiukat.

A gyermek már nem mondja, mama.
Az anya csillogása leáldozott, 
Helyét átvette a szürke félhomály,
Melyből ki sem lát többé, talán.

Nem keresi már a fény, hogy
Beragyogja élete zegzugát.
Ki a fénysugara volt neki,
Elfeledte az időskor hajnalán.

Kertem rózsafája
tele van bimbóval,
egy kelyhét kitárta
rózsaszín szirommal.

Áldott a napsugár,
simogatja őket,
szeret, mint anyukám,
álmomban átölel.

Nyári szegfű szíve
oly sok színben ragyog,
mint köröttem minden,
mikor veled vagyok.

Városi utakon
elfogyott figyelmem,
itt a folyóparton
talán kipihenem.

A csend és nyugalom
gyógyítja a lelkem,
vízparti teraszról
kört cikázik szemem.

Csendélet asztalon,
szép virág mindahány,
gyógyírra alkalom,
bűvös az illatár.

állt a réten, néma csendben
füvet legelve sok birka
hitték, biztos minden rendben
hisz a gazda ezt megírta

nem hallgattak senki másra
hisz a vezér mindent tudhat
nincs idő álmodozásra
ő rendezi az utukat

mentek-mentek néma csendben
néha egyet még bégettek
de a vezér, ha szólt, rendben
csak a nyomában lépkedtek

tegnap az orvosnál elpanaszoltam
szúrt a szemem mindig, ha kávét ittam
így a doktor úr vizsgálatba kezdett
és e közben jó nagyokat nevetett
majd kaján vigyorral csak azt kérdezte 
a csészéből a kanalat kivette?

2022. július 25.

Domboldalon kutyusával,
Mónika ül barátsággal,
modellje gyermekdivatnak,
fején csodás masnis kalap.

Azért nagy a karimája,
naptól félti anyukája,
blúza buggyos  ujjú, pöttyös,
kék nadrágja trapéz, öblös.

Benne olyan könnyen mozog,
libben-lobban, sosem szoros,
zöld pázsiton kék virág van,
eltelik az illatával.

Margitnak névnapján,
mikor a nap felkel,
lent a kertek alján
búsan elmerengek.

Manci barátnőmnek
szedek gyöngyvirágot,
kinn a temetőben
csakis hozzá vágyom.

Hű volt és szeretett,
egészen a sírig,
törölgetem szemem.
Hiányolom mindig.

Véle temetődtek
iskolás éveim,
titokba kötözve
közös emlékeink.

Csermely vagyok erdő mélyén,
apró fuvallat a légben,
porszem a sivatag szélén,
hópihe a kéklő égben.

Patak vagyok, folyó leszek,
szellő és tavaszi szél,
építek egy magas hegyet,
hóból seprűkezű testvért.

Mára csendes tóvá váltam,
lengedező langy fuvallat,
homokórába zártam
minden hitet és nyugalmat.

Ne vágjátok le szárnyaim,
szállni akarok, repülni,
tavaszi széllel az égen
csillagokat kerülni.

Ne vágjátok le szárnyaim,
nélkülük mi lesz velem,
lábam sárba ragad,
alattam mély a verem.

Ne vágjátok le szárnyaim,
mert elhallgat énekem,
megnémul a szám,
megbénul két kezem.

fodrozódó hullámok hátán
ringatózunk ketten csendesen
míg szemben, a kiálló sziklán
egy sirálypár vijjog élesen

násztáncát járja, vagy tán éhes
les jó falatra kövér halat
a választék bizony bőséges
jól megtömheti begyet, hasat

"Itt születtem én ezen a tájon"
a csodás Magyarországon.
Messze nézek a határba, hol látszik a horizont,
s gyönyörködök a fantasztikus látványban,
mit a róna nyújt.