Rosszat álmodtam az éjjel,
rohantam űzve, mint a megsebzett vad,
árkon, bokron, réten.
Leizzadt a testem, szívem zihálva kalapált,
lábam a talajon reszketve állt.

Riadtan ébredtem, még csak derengett a hajnal,
a bíborpiros ég alját is épp,
hogy homályosan láttam.

Éget a Nap… csak vánszorog a lét…
Hirtelen szél támad, sejtelmesen…
Azt hiszed, ismersz… Szerintem tévedés.
A változás állandó természetem.

Épp úgy, mint te, a Végtelenből jövök,
tapasztalás révén megismerem magam;
átélek veled múltat, jelent, jövőt,
néha áld, néha karcol kimondott szavam.

Piros pettyes csodás kalap, fehér gallér,
de kelleti magát ez a gomba legény.

 Szedjél most le kis kosaradba,
finom pörkölt leszek majd vacsorára.

Jaj annak, ki leszedi, kosarába beteszi!
Légyölő galóca a neve, mérgező neki mindene.

Kérlek, hagyd a bokor alján, ne szedd le,
ne is fogd meg a kezeddel se!

Sünike az én barátom,
szereti az egész családom.
Nagyon hasznos kis állatka,
sok káros rovar a tápláléka.

Ha eljön az este,
vadászni megy éjjelente.
Kukac, bogár reszkessetek,
a kis sünike indul estebédet keresgetve. 

Nap mint nap döntenek,
mi a jó, mit lehet,
lehet-e valamid,
lehetünk valakik?

Helyettünk sorsunkról,
munkánkról, dolgunkról,
mit ehetsz, mit tehetsz,
meddig és hol lehetsz.

Döntenek pénzünkről,
a saját létünkről,
egész világunkról,
és minden álmunkról.

Belső szárnyaim
suhogása messzire visz

Üldögélek a kertemben délelőtti csendben,
egyszer csak furulyaszó bontja meg az idilli csendet.
Kedves dallam a fülemnek, biz' ilyet már rég hallott,
meg is nézem azon nyomban, ki játszik ily csodás dallamot.

Kertek alatt a kiskapunak dőlve,
hetyke kis legényke bohócnak öltözve
fújja a furulyát s száll felém a dal,
a szívem majd belehal.

Szívemből szól az én dalom,
mindenemet, kedvesem, neked adom!
Tiéd a dal, a líra, a rajz, mit ceruzával neked rajzoltam,
a vászon, mit ecsetemmel festettem rajta,
minden, mit a szívemben irántad érzek!

Néha úgy érzem, hiába minden igyekezetem,
észre sem veszel, a lelkem fáj, de nem kiabál,
mindent magába zár.

tengeri kagylók
oly picik, nincsen hangjuk
mégis, - mit hallok?

gondolatomba
fészkelt minden szép szavad
dalolni kezdett

apró szárnycsapás
csak egy tűnő pillangó
emlékidéző

a talpam alatt
tenger arany homokja
léptedbe lépek

2022. június 9.

Volt egy piros esernyőm
szerelmemtől kaptam
ezért aztán mindenhova
magammal hurcoltam.

Kitotyog a térre a Pápa, most Ferenc,
nyomában sompolyog pár száz felkent kegyenc,
a járda szélén egy öreg koldusasszony
nyomorban kuporog, vonaglik, mint lasszón
a vadló, akit a sorsa rég kivetett,
hogy átlépjen rajta a közöny-körmenet,
gránit alapokon imbolyog a szentszék,
magába mereszti vak, hályogos szemét,

Felfordulás, fejetlenség,
jellemző most világunkra,
kuszaság és rendetlenség,
hol van most a világ ura?

Átlátni ezt lehetetlen,
igazságuk el van rejtve,
az ember oly tehetetlen,
maradna, vagy messze menne.

Teremthetnél Uram békét,
rendet e kerek világban,
a fájdalmas évek végét
oly sokan kérik imákban.

Dühösen harsog
az égi hangversenyterem,
megvadult hullám
csapong a szirteken,
árnyékok cikáznak
magányos tereken,
közel a vihar. Egyedül figyelem.

Keress meg, lépj közel,
s ha távolodom,
ne engedj sodródni
messze a hullámokon,
inkább ölelj magadhoz, mikor szorít az éj,
és kiáltsd a szívembe:
Itt vagyok, ne félj!

A szépségtől fogant nyári éjeken
holt csillagmáglyák fényénél virrasztok,
ünnepli magát a szürke, megszokott,
kihalt az utca, mégis mily eleven.

Ilyenkor kerekem bőszen tekerem,
az öreg pedál lábam alatt kattog,
hajlongva köszönnek balzsam-illatok,
otthon már vár rám szirom-kerevetem.