Lakodalomra készülünk,
Örvendezőn, vígan, 
Várjuk, is a  vőlegényt, ki iparkodik nyomban,
A kedves menyasszonynak,
Arca csupa báj, szíve,
Mint mindig, vígan kalapál.

...hala(n)dóknak...

Így novemberben, az ősz végén
még nyomasztóbb az emberhiány,
már pár, fáradt napsugár is élmény,

A rengetegben Ábel. Bújik az árnyéka
fától a fáig. Oláh táncoltat.

...az én cirkuszom...

A véges a végtelen Isten két
kezének távolsága, az öröklét
a tét, odakinn ősz dúl, sárgul a rét ,
de tavasz temeti el rossz kedvünk telét

...fájdalmas négysoros...

Mint ki az élet- palackba
zárva a tömegben is árva
hozom magamban a drága
holtak titkát üzenetét

Akit szerettem, az kinevetett,
Ki csak engem akart, hűtlen
Lettem hozzá, így csapott le rám a végzet,
És a Mennyországot Pokolként éltem.
Egy állomáson közeledtem felé,

babaillatú a csend

Egy ízig - vérig romantikus versem a hőskorból.

Remegő ágak, szélverte le, levelek 
szállnak mindenütt, mindig máshová.
Pusztul a múlt, tavaszi fájdalom emlék,

A szívekben ideák hajócsatája
dúl, tépetten lobognak a zászlók,
mindenki büszke a saját igazára,
úgy érzi megtalálta az eszmét, a megváltót.

Belátom tévedésem,
Amint átkelek e gondolati résen.
Tudom, hogy nem lehet áttörni rajta,

...csak mennek...

Már megszűnt mozogni minden,
csak távoli léptek kopognak,
kimart kőfejek a parton, a vízben,

...ezek a te kezeid voltak...