Lánglelkű költőkben itt sem volt hiány,
kikre mindig királyok véres bárdja várt,
hömpölygött a víz, az ár Tiszán és Dunán,
bár nem sétált partjukon kósza, kelta bárd.

A japán és kínai naptár szerint 2014 a Ló éve

Ennyi tisztasággal mit kezdhet az ember,
mikor szeme barna bánatát meglátja,
annak, aki magába nézni sosem mer,
e szelíd nemesség a megmentő vágya.

Nézzünk magunkba, gondoljuk át újra.
Mit tettünk rosszul, és jól a múltba.
Várakozzunk némán, nézzünk csak előre,
​Szemünket mereven a célra szegezve.

​Könyv-bélelt szobám, mint egy meleg burok,
a középszertől óvó, megvédő zárvány,
de kivetve rám már az idő-hurok,
az elmúlás gyógyíthatatlan járvány.

Két kezét kulcsolva,
az oltárra feltekint.
Az Úrhoz könyörögve,
susogja megint.

Áldás és a béke nélkül nincsen évvége.
Sokan nem tudják, hogy a formaság
mögött lapul minden, a szeretet is.

A semmi csorba éle megsebzi kezemet,
még hallom az ősrobbanás recsegését,
világom félkész, mégis befejezett,
vagy elnagyolt, gyűrött, csillagpöttyös térkép?

Jöjjön ide mind, akit anya szült!
Álljon be mögénk, az Új Év küszöbén!

Életem fennsíkjára értem,
távlatot ad hatvannyolc évem,
vén vagyok a világ szemében.
Mesék visznek hegyeken túlra,
de visszahúz száz csupasz inda,
tarra kopasztott jég-borotva.

Agyunkban hibbant-kék távlatok mámora,
szemeteskocsink még tengelyig a múltban,
hazugságok karcolnak most lankadatlan,
azt kell hallgatnunk hogy nekünk milyen jó ma,
a fájdalom öntözi testünk lombjait,

Havas tájak, erdők, hegyek,
Szívem vágya vagytok nekem.
Hol nem jártam még sohasem,
Szívem epedőn telne veletek.

Én a dérlepte réten sétáló férfi,
a fagyott fűnek, zúzmarás dombnak dalom
adom, mint akinek van még mit remélni,
omló partokra bátran felkapaszkodom.

A kies tengerparton némán ül két bölcs kő,
lábuknál hullámok, felettük az idő.  

Míg gyermekként örülni, ünnepelni tud,
bár tudja, elvesztette már rég az édent,
és sokszor úgy érzi magát, mint a kivert
kutya, de mindig van előtte új kiút.

Sokszor a torkunkon akadt a szörnyű múlt,
sok volt a szegény, de kevés a nyomorult.
Élet kelepelt a roskatag kéményen is,
csak katarzis volt, és nem tragikus krízis.

Vajon  lehet, ki a csendet szóra bírja?
Éltető nedűként, sziklából fakasztván.
Vágyaknak betűit út porába írva,
vándortarisznyáját vállára akasztván.

Szavad

Mindenkinek szeretettel boldog ünnepeket

/ Lénárdos haiku /

Szépséges arany, ostyatartó, szent kehely.
Az Úr mint kisded, öleli lelked,
mert most nyilt ki egy rózsa a szereteted.