Ildikónak

  Szobádban, valahol a ma és a jövő
  küszöbén, velem kuksol a csend.
  Esti, hangos örömöket csitít az idő,
  álmaid őrzöm, veled pihen bent
  a nyugalom, a sok szöszölő gond.

"Búcsúzik az ősz a nyártól, dér csókol meg minden rózságat" (című magyarnóta folytatása szepimódra)

 Soha nem mondtam még eddig:
darabokra hullok a létezésben.
Gondolatok dajkálnak és hangom

Földön járó, földön látó
csillag-látomásban érkeztél.
Jöttél, és nem kérdeztél.

A Bucsin, fenyőillatos kedvében
hetykélkedik a meleget omntó nyárban
Gyergyó fölött jóistenes szépen
szállfenyők állnak őrt, zöldruhában.

 Előttem, egy régóta idetévedt
 vadkörtefa, fehér bokrétáját

Anyáknapjára...

Valami súgja szívemnek...

Sötét lepelt
borított ránk
az este.

Ráncos kezed
a kezemet
kereste.

Nem kell már csók,
vad vágy,
mely szédítő.

Gátlásaim rabláncát 
széttörni képtelen vagyok,

Ildikónak

Szegekkel kivert végitéletek...

Amikor elköszöntem tőled,
elmentem a szerelmeddel.
Amikor elköszöntél tőlem,
maradtál a szerelmemmel.

Ha fáj a szíved...

Ildikónak

Időm megáll és körbenéz a csend...

Egy bukott angyal itt fekszik a hóban...

Csermelyt csepeg az eresz és felejtet

szeles hideget, havas, hosszú  telet.

Sárgába fordult  a fűzfa ritka ága is már,