A szívekben ideák hajócsatája
dúl, tépetten lobognak a zászlók,
mindenki büszke a saját igazára,
úgy érzi megtalálta az eszmét, a megváltót.

Belátom tévedésem,
Amint átkelek e gondolati résen.
Tudom, hogy nem lehet áttörni rajta,

...csak mennek...

Már megszűnt mozogni minden,
csak távoli léptek kopognak,
kimart kőfejek a parton, a vízben,

...ezek a te kezeid voltak...

Írom a betűket fehér papírra,
mint mikor bódult áhítattal
a pap kehelyből miseborát issza,
és a világ egy pillanatra meghal.

Egy nehéz korszakomban íródott ez a vers, 2005. januárjában. A legnehezebb, és a legrosszabb helyzetben is van remény, hogy egyszer jobb lesz...!

Fogadjátok szeretettel...

Meddig tűri még az ég
hogy így nőjön a nyomor
és a rút legyen a szép

Szabad-e ennyire szeretni
Igaz szívvel ölelni,
Egy jó szóért mindent feledni,
Bánatot, fájdalmat fedezni,

Nem vagyok több csak egy halk hang,
szomorú, játékos giling-galang,
nem volt soha részem dicsőség, rang,

...carpe diem...

Mécsesünk lángokat meghazudtoló
fénye, tüze messzire világít,
mert végül mindig győz a jó,

A mindennapok köde gomolyog,
szívemben rebbennek, mint verébrajok

Kedves olvasó,
Ki itt vagy velem.
Köszönöm neked, hogy
Időm veled tölthetem.

(Télfélő őszikék)

A novemberi alkonyat
már pusztít és felforgat,
mint a gond az arcomat,
de velem a dac, akarat.

...álmok és vágyak...