Egyszer, ezt a népet testvérré emelte a hon.
Hogy lettek hát sors-dobált álmok bábjai a létnek?
Istenverte acsarkodások között, hogyan
fogadhatják el a feléjük nyújtott mérget?

Nemzetünk jelenlegi küzdelmét a
holnapok felé, tudatosan, vagy tudat-mélyen,
génjeinkben őrzött értékek vezetik,
melyeket a nép, a nemzet egyszer már megélt.

Nézni pipacsok nyári szellő ritmusára
hajladozó táncát.
Hallani fekete rigóm párjának dalolt
szerelmes románcát.

…és elindultunk ezen a téli úton.
Fölöttünk álmodtak a havas fák,
csillagok játszottak fönt a csúcson,
míg lent csendet ringatott a havas ág.

A szépséged báj, mely ha adod, látható,
gyönyörködtető, örök életű.
Benned születik a kéj, csillag-ég erő.

Nem tudok többé verset írni,
nem tudok írni, csak sírni...sírni.

Szerettem Isten adta életem.
Jutott nagy kanállal, s én élveztem

Adj erőt, Istenem, hogy
Elviseljem terhedet, mit
Rám osztottál, mikor kereszted

Mi végre a szépség, ha mulandó,
s a sok balga, botor halandó
azt hiszi halhatatlan lesz,
s ezért bármit megtesz.

Vártalak, vártalak,
pitypang mezőn
szívembe zártalak.

Bilincset verhetsz kézre, lábra,
gerincet, és koponyát törhetsz
--nyomorékká verheted a testet.

Óh márciusi hősök,
negyvennyolcasok.
 

Ha uralkodni akarsz a népen,
vedd el ünnepeit, a múltját.
Töröld ki a hazaszeretetét,
s ne kötelezd a nagy tanulást.

A téma választott mindig engem.
Az átélés szabad formája
ott szalad akkor is, ha vádja
nem gáncsol, csak rossz a szerepem.

A széleiben, nem csak a karikában,
nem csak az ívben, a szédülésben,
ahogy a végtelenbe együtt a vége,

Ő sírt, és bosszút esküdött. Megpróbálta
becserkészni az új következőt.
Az öngyilkos űrt hagyott.

Messzire vitte a szél. Valaki sírva
futott utána, s repült a kalap.
Nézték a segítséget, sokan szaladtak.

Életünk fényét, apró örömeinket 
belső tükrünkben mint világdarab 
részeit, csókoljuk meg, hisz ma van nőnap.