Fuvallat,
mely arcomat simítja lágyan.
Gondolat,
ami szívekbe szállhat.
Hópelyhek
csillogása a téli fényben.
Levelek
hullása az őszi szélben.
Szivárvány
ébredése az égen.
Hold
ragyogása az éjben.
Virágok
futkosása a réten.

Meddig megyek még
a sárban tántorogva?
Meddig gyaláz még
az élet engemet?
Tán mostoha gyermeke
vagyok én a létnek?
Kit csak üt, de soha
meg nem szeret?

Rozsdás lett a kapu,
alig engedett,
kulcsa, ki tudja már
mikor, elveszett.

Minek kéne zárni,
rég nincs ott már semmi,
értéktelen minden,
mit el lehetne vinni.

Ami kincs ott maradt,
már csak nekem számít,
emlékeket őriz,
és szívemet fájdít.

Nem keresem azt,
ki sose hív engem,
nem hiszem, hogy ettől
bús dalt kéne zengnem.

Meg vagyok nélküle,
megmaradt a mosoly,
mindegy, hogy az barát,
vagy egy hűtlen rokon.

Ha eddig nem keresett,
nem is hiányoztam,
nem zokogom éjjel teli
párnám magányomban.

Leteszem verskoszorúm,
Leteszem szomorún.
A haza hős fiai hantjára
Emlékezek versvirággal.

Október hónap, te hősök gyásza,
Emlékeztetsz minket az örök fájdalomra.
Aradi tizenhárom vértanúságára,
A nemzet miért borult gyászba.

Mikor világra jöttél,
nem szóltak üstdobok,
legfeljebb a szoba
lámpája pislogott.

Talán nem is vártak,
nem örültek néked,
nélküled is nehéz,
bús volt már az élet.

Hiába, te sosem
voltál benn a tervben,
cseperedtél mégis,
mint gyomok a kertben.

Kezdődnek a hideg napok,
keresem a nagykabátom,
jönnek a hajnali fagyok,
elküldeném, még nem várom.

Öreg hölgyek évszakával
kiegyeznék egész évben,
langyos őszi éjszakában
maradhatna voltaképpen.

Itt kellene velem éljen,
míg színeit megcsodálom,
hova siet, nem is értem,
most kereshetem a kabátom.

Pihenj szívem, csitulj!
Ne szórj átkokat!
Ne dübörögj lelkem,
Csendesülj napokat!

Ó, hogyha a nap sok,
Csak egy percet adj!
Hadd lehessek ma
Egy kicsit boldogabb.

Csak egy percet,
Ha sokra már nem tellik,
Egy pillanatig még
Hadd élhessek megint,

Szürkék a nappalok, szürkék a reggelek,
Bánatos magányomban ki van énvelem?
Ki van énvelem, ha csak várok,
Ha csak egyetlen igaz szóra vágyok?

Ki van velem, ha esténként könnyeim szárítom?
Ki van énvelem, ha útjaim egyedül kell járnom,
Ki van velem, ha felnézvén az égre
Csak én hallom hangomat, csak én hallom fülemmel.

(férjem: Vincze Ferenc névnapja)

Szomorúan ébred a hajnal,
Eső cseppje kopog az ablakon.
Neved napja lenne ma,
Hull a könnyem, jól tudom.

Megpihentél messze Szeged városában,
Ott jár veled gondolatom.
Szeretett városodban köszöntenek a harangok,
Megálmodójuknak, ma érted zúgnak.

Akinek a lelkében szeretet van,
Az segíti embertársát a bajban.
S a szeretet gyógyítóvá válik,
A tudás megerősödik kis kortól nagyig.

Ilyen lelkű a jó orvos,
Szeretete az emberek iránt fontos.
Mire megnő, s orvossá válik,
Szívvel, lélekkel gyógyítja betegek sokaságait.

Harcolni az életért
hatalmas feladat,
gyógyítani szenvedőt,
kell hozzá akarat.

Adni neki reményt,
legyen miben hinni,
hitet, ha már nem hisz,
és vele együtt bízni.

Mosolyogni őszintén,
kezét kézbe fogni,
hagyni, hogy a félelmét
meg is tudja gyónni.

Egy egér a fűben
magokat keresgél,
szimatol, majd megáll,
néha így körülnéz.

A vadász jól elbújt,
hogy ne vegye észre,
fel ne figyelhessen
a közelgő vészre.

Messziről figyeli
minden mozdulatát,
szimatolja bőszen
lába lenyomatát.

Nappal mosoly az arcomon,
ne lássa senki, mi a szívemnek fáj nagyon.
Éjjel zokogok érted,
mert nehéz nélküled.
Szeretnélek,
de nem lehet,
az életem tovább így nehezen mehet.
A messzeségbe veszett minden reményem,
tudom, hiába zokogok, nincs esélyem.
Volt egy villanás boldogság veled,
mely örökre bennem ég,

Csodálatos öröm ért minket,
megszületett Hanna, Katarina,
a másodok dédunoka!
Köszönjük drága Roland unokánk,
hogy megérhettük ezt a csodát.
Boldogságunk határtalan,
nekünk ő a legszebb baba.
Szülei büszkén ölelik,
ő biz a szemükfénye nekik.
Nőjj nagyra, Te piciny leány,
rajongva nézünk Terád.
Szép szemed, ha ránk nevet,