Szeretlek kedves, hát elengedtelek,
Éld boldogan nélkülem az életed,
Ne legyek lánc, sem kín, sem teher,
Csak egyszerű, édes emlék, mi átölel,
Mikor messze leszel.

Marnálak magamból, de nem lehet,
Kitépném árva lelkemet is veled.
Öntöztem szívem jajszóval, könnyel,
Tiszta imával, néma könyörgéssel,
Nézd, mit sem értek!

Karod szüntelenül engem ölel,
csókod örök tüze forrón éget,
tested testembe lépett!

Agyam gondolatid édes menedéke,
velem egy a hangja, színe, selyme,
tudatod tudatomba lépett!

Lelkembe hímeztek az Istenek,
bennem él már minden fényed,
lelked lelkembe lépett!

Édesanyámra én régről emlékezem,  
Mikor apámmal még együtt nevelgetett.
Ölébe ültetett, énekelt, ringatott,    
Apám hegedűje adta a dallamot.
Sorscsapás érte az édes jó apámat,      
Megárvult szívemmel öleltem anyámat.
Mikor főzött, mosott, fél szeme vigyázott.  
Új apukát kaptam, sok testvér imádott.

Ó, e gondolat, hazudj igazat,
Honnan ered, e kérdés izgat ma. 
Elménkből pattan minden gondolat.
De érzés nélkül, nemde, fagyosak?

Emberi szív sugároz meleget, 
Nem kárhoz, benne van a szeretet.
Költő, ki a szavakat hímezi,
Mólólépcsőn igazát hirdeti.  

Zuhanni szeretnék veled a szerelembe
csendben, benned elmerülve,
és innám a gyönyört, mit adnál,
majd megrészegülnék minden pillanatnál,
szemed kékjében örökkön fürödve
simulnék lázasan szemérmes öledbe,
keresnék benned örökös kegyelmet,
letenném végre a cipelt keresztet,
hallgatnám végül duruzsoló szerelmed,

Adj édes csókot minden vasárnap.
Hétfőn is érezzem ízét a szádnak.
Kedden ölelj, hogy az ne fájjon.
Szerdán az álom ölemben találjon.
Csütörtök legyen a menyegzőnk napja.
Pénteken frigyünket semmi ne zavarja.
Szombaton a szerelem szítsa fel vágyam,
hogy vasárnap ismét ajkadon találjon.

Az ébredő égbolt pirkad, dereng,
A felbukkanó nap még hajnalt hoz.
Gőzölgő kávénk már a teraszon,
"A Fénynek földi hang még nem felelt."

Egy madárka megtöri a csendet,
Megkondul egy harang, hív imára.
Felfigyelsz a kávé illatára,
S kávézom e csodás fényben veled.

Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Kék, tekergő folyót csoda-szép halakkal,
és teleírnám vásznad szerelmes szavakkal.
Sárgán fénylő utat végtelen reménnyel,
hogy ott vársz valahol csillogó szemekkel.
Festenék egy házat, benne kis szobával,

Kereslek az öreg tölgy hűvös árnyai alatt,
hol magunkhoz öleltük a forró délutánt.
Ott éreztem először azt a finom illatodat,
s ragyogtál kéklő íriszembe reménysugárt.

S midőn elvesztem ott öled melegében,
magunkénak tudtuk a szerelmes nyarat.
Elmerültünk a fénynek ózontengerében,
és végtelenné forrt a millió megélt pillanat.

Egy kisgyermek könnyes szemét látva
Lépteim lassulnak az aszfalton
Értelmetlen, hogy ázva és fázva
Gubbaszt egy kopott, koszos matracon

Ahonnan jött, kemény háború dúl

Morzsolom a múló perceket,
mint gazda a kukoricaszemeket,
dobálom az idő szirmait,
szeret, nem szeret pillanatait.
Sürgőssé semmit nem tesz,
engem már csak emlékeztet,
elvégzendő, vagy nem fontos,
holnapra tesszük a pontot.
Bensőmben keresem a helyet,
nyugalmat, és teli zsebet,
mely meg van rakva békével,

Álom vagy valóság,
a verstolvaj köztünk jár,
gombostű élén fut az igazság,
remélem, tudod, hol a jó út már.
A költők sora írja verseit,
de van, ki ádázul meglesi,
verseire fáj a foga neki,
s ha nem vagy résen,
galádul elveszi.
Hát írj te is szép verseket,
prózát, novellát,
és ne lopkodd a másét,
ez nem szép,

Fogd a kezem, ne engedd el,
reszket a lelkem, ölelj át, kedvesem.
Kint dúl a vihar,
erős szél rázza a fákat,
villámok cikáznak, dörög az ég,
félve ölelik egymást a fák,
az eső a leveleiket tisztára mossa már.
Összezárták a virágok szirmaikat,
benne kis bogárkák menedéket találtak.
Remeg az árnyék,
a szél darabokra tépi szét,

Kinézek a tájra,
A tájról egy fára,
Annak egyik ágára
Rászálló madárra.

A tolla fekete,
A csőre éles,
Szemével szemléli
Ez őszi képet.

Kopasz a fa ága,
Nincsen maradása,
Szürke felhő fölé
Inkább továbbszálla.

Magasból lenéz,
Keresi a párját,
De nem látja szegényt,
Se fejét, se tollát.