Az este leple alatt éj leánya szépen,
halkan beosont a kis szobámba,
aranyhaja csillogva
csodálatos fényt szórt szét az éjszakába.

Földig érő szép, fehér ruhában,
csillagok fénylő sugarával
beragyogta a szobámat,
két szép szeme rám tekintett,
azon nyomban megigézett,
s rögtön fellángolt a szívemben a tűz,
hisz a szerelem nem bűn.

Szénaboglyák figyelik
a ködbe borult tájat,
bennük van még illata
a rég elillant nyárnak.

Elaludtak a tücskök,
meleg napról álmodnak,
a varjak kopasz fákon
téli nótát kárognak.

Faágak, fagyott ujjak
az ég felé merednek,
így üzennek a napnak,
hatalmas végtelennek.

A föld aludni készül
Lombruhájából levetkezett
Ködpára borul a tájra
Csend és némaság mindent befed
Hegycsúcsokra emelkedik a pára

Csend lett most az úr
Színes tájat komorrá váltja
Mintha magára zárná a kaput
Hova lett a millió
Tarkaszárnyú pillangó?

A zeném szelíd sohasem goromba
Hadd legyek nektek bús hangú gordonka
Ígérem ügyelek öreg vonómra
Vidám dalotok szerényen kísérem
Csak azt húzom el ami a szívemen
A jó ízlést én nem sértem sohasem
Ne féljetek olykor síró hangomtól
Szeretetből szól így és nem haragból
Csak a lelkem fáj nem harang kolompol

"Tiszta arcnak tiszta a tükre"
ne vigyen tetted rosszra s bűnre
tudd és érezd, mit miért teszel
végezd a dolgod becsülettel

erre tanított engem anyám
bízzak magamban, mondta apám
ne add fel belső törvényedet
igazadért vélt hűségedet

Ha lelkem erejét kiszívta napom
kiürült önmagam mivel töltöm fel
fekete kalapom szúette padon
 az Istent faggatom hallgat nem felel
drága a dohány tartós mérleghiány
utolsó madaram szélnek eresztem
kit öl a himlő ha fogy az indián
mit vegyek vállra ellopták keresztem
kalitkám ajtaja sarkig kitárva

Aludni készül a nap a tó felett,
Megállítja a fekete felhőket.
Mindent sárga aranyszínbe öltöztet,
De ő már fehér aranyban díszeleg.

Hídja is fehér, átszeli a tavat,
Azon átsuhanva egy szellőgyerek,
Elé áll, fest belőle gyermekfejet,
Két szeme barna, mosolyog az arca.

élt egyszer, talán nem is annyira régen
sűrű, kerek erdő kellős közepében
egy apró, ráncos, kissé morcos apóka 
nem volt néki társa, csak egy apró róka

együtt járták az erdőt, mint két jóbarát
egymást segítették hosszú éveken át
mígnem a sötét, téli ködfátyol között
kis róka barátja a mennybe költözött

Sűrű erdőben nagyrészt vadak járnak,
Nem éget a napfény, vége a nyárnak.
Tarka a lombozat, nyúlik magasra,
Elszáradt gallyak meg hullnak alantra.

Csodás fényzuhatag árad a földre,
És párát szippantva vegyül a köddel.
Az avarral telt földben így éltetik
Aljnövényzet magvait, gyökereit.

Nehezen tartható dolgok mindezek
Pedig jónak lenni mindig megéri
A becsület és a hűség pedig nagy érték
Konzervatív talán, de mégis felemelő
A kevesek, kik ezek szellemében éldegélnek
Tiszta, finom lelküket nem emészti kegyetlen furdalás.

   Becsület. Sok történetet olvastam gyermekkoromban lovagokról, sárkányölő és hercegnőket megmentő hősökről. A regényekben, ha a hős ígéretet tett, azt tűzön-vízen keresztül betartotta. Aztán ott voltak a párbajozók, akik a becsületük megsértéséért akár életükkel is képesek voltak fizetni. Számomra ők voltak ennek megtestesülései kedvenc könyveimben.

Becsület és hűség

„Hűség a becsület dolga”
Ki gondol itt a rosszra, csak a jóra
Ha becsület van szívedbe zárva
Hűség a becsülettel együtt járja

Becsületre megtanított a jó édesanyád s apád
Hűséget, amit viszel magaddal egy élten át
Nem magyarázod szavakkal
Megmutatod cselekvő gondolataiddal